Sejtem, hogy valami nincs rendben az általam választott bűbájjal, de hát… nem vagyok a magolás mestere, örülök ha valahogy meg tudom jegyezni a varázsigéket. Ezt a rossz tulajdonságomat főként a két szóból álló igék sínylik meg. Általában nagyon. De sosem mondtam, hogy zseni lennék; már alig várom a nonverbális varázslást, hogy végre az is magabiztosan menjen. Hátha az segít rajtam valamicskét. Szóval, a helyében én is aggódnék az ügyetlenségem miatt, de még mindig jobban járhat, mintha leesne a seprűről és szétterülne mint egy sütőtökös felfújt.
Hallom, hogy káromkodik pedig nem szokott. Szóval tényleg alaposan beüthette a fejét. Én nem is értem, hogyan csinálta. Miért nem figyelt oda? Ezerszer meséltem már neki, hogy a seprűn ülve nem kalandozhat el az ember, koncentrálni kell, legalább addig míg már magabiztosan nem megy neki. Akkor már merenghet bátran. A jelek szerint ő még nincs ezen a szinten, és ezt most a feje bánta. Talán még egy formás púpot is beszerzett, amit nagy eséllyel jegelni kellene.
- A büszkeséged most nem érdekel, a fejedet mutasd! – legyintek kissé sürgetve, hogy lássam nem vérzik-e, vagy nem jelentkezik-e már az a púp amit jósoltam. Bólintok. Nem fogok erről beszélni, ez olyan dolog amivel nem lenne szép piszkálnom. Nem is akarom, ez olyan, mintha ő a diszlexiával húzná az agyamat. Az ilyesmi pedig tabu.
Aggódom érte, de látom, hogy nem kér a pátyolgatásból. Amúgy, bárki mással nem is foglalkoznék ennyire, nem csinálnék ebből ekkora ügyet. De ő a legjobb barátom, nem csinálhatok úgy, mintha nem sérült volna meg. Még akkor sem, ha nem akarja, hogy aggódjak miatta. Csak fejem rázom mikor int, hogy nem ül le. Még ilyen makacs, önfejű…! Mintha csak tükörbe néznék, komolyan!
- Elhozom a labdát, de ha mégse lennél jól, küldj piros szikrákat a pálcádból. – egészem komoly arccal nézek rá. Aztán elmosolyodok egy kicsit. Végül is felfogom, hogy már megint ez a fura büszkeség dolog van a dologban. Minden Griffendélesben megvan ez a különös, enyhe egocentrikus dolog. De azért értem, hogy ez nagyjából milyen érzés lehet neki. Mármint, hogy a félelme gátolja ennek a feladatnak az elvégzésében. – Nyugi, nem kell megírnod a leckéjüket, ha rajtam múlik.
Az ablakon kiröppenve előbb megkeresem a gömböt. Nem valami gyors, nem is lenne nehéz csak úgy elkapni, de az az igazság, hogy túl sok ablak van ezen az épületen. Óvatosnak kell lennem, ha nem akarok lebukni és büntetőmunkát végezni. Amikor a közelébe érek, lassan nyúlok felé, és érintem meg, mire irányt változtat. De miért?! Ennyire nem lehetnek gonoszak, hogy ennyire manipulálják ezt a bigyót! Vagy valami ablakból lesnek?! A kezem mindenesetre oda tapadt a labda felületéhez, se előre se hátra. Zuhanó repülésben közelítem meg az üvegházakat, majd egy gyors kanyarral a fúriafűz felé veszi az irányt. Néhány ága még el is talál, remélem nem szakította el a ruhámat. Amikor a tó felé fordul, várom, hogy mikor fog megint új irányba száguldani a kezemhez tapadt gömb-labda-bigyó, mert bár kifejezetten jól repülök, néhányszor már majdnem lerázott a seprűről. És nem szeretnék megmártózni a tó vizében, de van egy olyan sejtésem, hogy végül abban landolok majd.

- Nem vagy vicces, lehet, hogy el kell mennünk a gyengélkedőbe miután megszereztük azt a kacatot! – egészen dorgáló a hangnemem, de nem érdekel. Az sem, ha mérges lesz rám emiatt. Nem akarom, hogy ezt az egészet elüsse valami hülye poénnal, amikor komoly baja is lehet. Csak még ő sem tud róla, a fejsérülés nem játék. Elég sokszor sérülünk meg mi is a pályán, és ezt mindig megkapjuk a gyengélkedőn, hogy a fejünkre fokozottan vigyázzunk. Nem értem, miért nem fogja fel, hogy nem jókedvemből aggódok érte.
- Kösz. Mármint, hogy szólsz majd ha valami baj lenne. – mosolyodok el majd inkább huncut vigyorba szalad a szám – Nem mintha cukorból lennél, de én csak kölcsön akartam kérni az egyik lemezjátszódat, nem megörökölni. – nem azt mondom, hogy nem vagyok fáradt, mégis örömmel repülök még egy kicsit. Amúgy is mindjárt itt az év vége, és otthon ugyebár tilos a mágia használat. Meg vagyok lőve, nem tudok se gyakorolni, se semmit. Olyankor a muglik sportjait próbálom „kviddics szerűvé” alakítani. A nővéreim eleinte még segítettek, ma már leginkább csak apa az akivel edzhetek. Ő, bár azt se tudja mi az a kviddics, rettenetesen büszke rám, amiért én lehetek a házam csapatának kapitánya. Nagyon-nagyon szeretem őket, mert ennyire elfogadják ezt az egész varázsvilág dolgot, anélkül hogy igazából bármit is mesélhetnék nekik róla.
Még hallom, hogy valamit mond, de már nem értem pontosan, hogy mit.
- Ja, tudom. – mormolom ezért válaszként, és remélem megfelelő arra amit kérdezett. Mármint, ha kérdezett, mert tényleg nem értettem semmit. Amint a labda után iramodtam, máris könnyebbnek éreztem a feladatot. Egy kis repülés, komolyan, nem árt senkinek sem. Persze arra megpróbáltam vigyázni, hogy lehetőleg a kastélyból ne vegyenek észre, de amikor kinyújtottam a kezem a labda felé azt hittem, hogy csak elkapom és ennyi, visszarepülök és elfelejtjük az egész marhaságot.
Ehhez képest, rendesen megdöbbent, hogy oda tapadt a labdához a kezem, ami ettől fogva önálló életet él, és össze-vissza száguldozik. Az üvegházaktól nem félek, az nem érdekel, ki tudom kerülni őket ha nagyon muszáj. A fúriafűz már más tészta volt, rendesen rizikós. Az apróbb ágak közt kellett elsuhannom, és tényleg csak remélni tudom, hogy nem szaggatták el a mezemet. Akkor meg kellene kérnem valakit, hogy javítsa ki a hibát, ugyanis az ilyen „valami megjavító bűbáj-izékhez” nem értek túlságosan, elenyésző olyan alkalom volt, amikor sikerrel jártam. Érzem, ahogy az ágak nekem csapódnak, persze, hogy érzem de azért ennyitől még nem fogok pánikba esni.
A tó fölött repülve furcsán rázkódik a kezem a labdán, mintha le akarna rázni a seprűről. Hát azt bizony lesheti! Erősen markolom másik kezemmel a nyelét, a függőleges mozgása nem ijeszt meg. Csak amikor oldalra mozdul ki, akkor billenek ki az egyensúlyomból, és esek bele az amúgy baromi hideg vízbe. Nem túl mély, elég sekély ahhoz, hogy még ha nem is tudnék úszni akkor se fulladjak meg. Alig ér a mellkasomig a víz, én pedig hangosan hüppögve gázolok kifelé. Egyik kezemben a seprű, a másikban a már teljesen ártalmatlan, ismét nefeleddgömb méretű piros golyó. A könnyek csak úgy záporoznak az arcomon, de nem értem miért.
Dühös vagyok, iszonyatosan dühös, és ha most itt állna előttem abból a bagázsból akár csak egyetlen egy is, akik ezt kitalálták, hát Merlinre mondom bevállalnám az Azkabant is, csak azért, hogy egy életre elvegyem a kedvüket a mókázástól. Itt északon már hűvösek az éjszakák, hiába melengetnek délután még a nap sugarai. Még a szám is elkékül, annyira fázok. Amint kiérek a partra, dühödten hajítom el azt a vacakot, nem is nézem merre repül, nem érdekel már ez az egész! Idióta fogadások, és még idiótább én, amiért segíteni akartam egy barátomnak. Az egyetlen barátomnak, aki éppenséggel más társaságát már érdekesebbnek tartja mint az enyémet. Leülök a fűbe, és nagyon remélem, hogy Al nem jön a közelembe még egy darabig, mert nem tudom mit csinálok vele meg a fogadásaival, és meg is mondom majd neki, hogy máskor hová tegye a büszkeségét meg ezt az egészet! Keservesen hüppögök megint, arcom a csurom vizes ruhámba törlöm.
Persze, hogy nem Alaster az, akire mérges vagyok. Még csak nem is James vagy bárki, bár megjegyzem, én tapasztalt seprű lovas vagyok, mégis alig éltem túl a kalandot; még belegondolni is szörnyű mi történhetett volna, ha Al indul a labda után. Saját magamra vagyok dühös. Hogy lehettem ilyen hülye?! Hogy képzelhettem, hogy tehetséges vagyok a kviddicsben, ha még a nyomorult seprűn sem tudok rajta maradni?! Nagyot csalódtam magamban, és nem tudom hogyan adhatnám ki magamból ezt az érzést, tehetetlen vagyok teljesen.

- Ha baj lesz, akkor a saját lelkeden száradsz, hozzám ne gyere kísérteni. Amúgy sem lenne túl szerencsés, ha szellem lenne belőled, a repülés miatt. – öltök rá nyelvet. Nem különösebben érdekel, hogy lebukhatunk. Amúgy is, csak oldani akarom a feszültséget ezzel a szellemes-repüléses dologgal, nem az orra alá dörgölni a gyengeségeit. Azt egész másképp tenném. De igazából még sosem fordult meg ilyesmi a fejemben, mert ahhoz túlságosa kedvelem, és igazából… szóval, már gondolkodtam ilyesmin és azt hiszem, most is azért segítek neki, mert amikor őt éri igazságtalanság, azt én is magamra veszem. A barátom, és nem szeretem, ha kiszúrnak vele. Nem lenne fair, ha valami bugyuta célbadobálós versengés miatt neki kellene megírnia mások leckéjét. Túl sok, túl kemény büntetés egy ártatlan kis szeletnyi magabiztosságért.
- Majd megbeszéljük, az egyiket tényleg szeretném elkérni mert… szóval mindegy, majd máskor. És, szerintem gyűjtöd őket. – megrázom a fejem. Igazából tényleg kölcsön szeretném kérni, mert szükségem lenne rá. A nővérem küldött még egy levelet, és nyomatékosan emlékeztetett rá, hogy lesz majd egy közös keringőzés, mindenkinek kell táncolnia apával is, meg egymással meg mit tudom én! A hátam közepére se kívánom az egészet, de muszáj lenne gyakorolnom valahol a kastély egy eldugottabb szegletében. Nem kérem, hogy segítsen ebben is, az már tényleg ciki lenne; az ember mégse táncikál a legjobb barátjával titokban. Épp elég kínos lesz nekem arra kérni, hogy ha van kedve, és nem lenne túl nagy kérés, jöjjön el velem az esküvőre. De azt majd máskor, most a gömbre kellene fókuszálnom.
Hiába sikerült elkapni a gömböt, ha egyszer képtelenség volt megtartani. A tó vize alá merülve kissé átértékelem a repülésről alkotott eddigi véleményemet. Eddig még soha, de tényleg soha nem estem le. Nem tudtam, hogy az milyen érzés, nem tudtam, hogy mennyire… megalázó. Pláne az én helyzetemben, csapatkapitányként. Mit fognak szólni a többiek, ha ezt megtudják?!
A nefeleddgömb a víz tetején lebeg, összeszedem, de amint a partra érek máris eldobom. Ne is lássam! Nem is érdekel az a vacak! Hülye, értelmetlen feladat volt ez az egész, csak arra jó, hogy a másikkal kibabráljanak. És velük akar Al barátkozni? Tényleg inkább őket választotta a múltkor, akik pedig így megszivatták most is? Ha ezt akarja, ha velük akar lógni én többet nem fogok erőlködni. Ez nem is neki, inkább nekem volt egy elég kemény lecke. Elveszíteni a büszkeségemet egy dolog, és azt hiszem, most a legjobb barátom is vele veszett.
Hallom, hogy valami puffan a hátam mögött, de nem tulajdonítok neki különösebb jelentőséget. HA Firccs talált rám, csak nyomatékosítja majd a tanulságot egy kis büntetőmunkával. Azt hiszem még rám is férne. Aztán hallom, hogy Al szólongat. Nagyot sóhajtok, és gyorsan megtörlöm az arcom. Kicsit fáj, azt hiszem a fúriafűz egyik ága megkarcolhatta mégis, csak a nagy száguldozás és elázás közben fel sem tűnt. Nem lehet valami súlyos a seb, ha még csak nem is fájt mostanáig.
A talárt nem veszem el, csak szipogok egyet, mielőtt felnéznék rá.
- Megérte? – megrázom a fejem, és a seprűm nyelén simítok végig. Talán soha többet nem fogok tudni úgy repülni, hogy ez az este ne jusson eszembe. Az, hogy bármennyire is igyekszem, nem leszek olyan jó, mint azok akik varázsló családba születnek. – Már tudom miért utálsz repülni. Azt hiszem… már én is utálom. – tör elő belőlem megint a hüppögés, de makacsul összeszorítom a szám, hogy valahogy visszaszorítsam. Nem nézek rá, nem azért, mert haragudnék. Egyszerűen csak nem akarom, hogy sírni lásson. Ritkán történik velem ilyesmi, és olyankor nem szeretem, ha bárki is lát. Az ilyesmi még barátok közt sem fér bele, hogy lássuk a másikat összetörten bömbölni valami miatt. Pláne nem a mi barátságunkba, ami mostanában amúgy is… átalakul.

A fűben ülve, csurom vizesen gondolkodom arról, hogy igazából mi is történt. Önszántamból kirepültem a kastély egyik tornyának ablakán, egy megbűvölt nefeleddgömb után, ami (nincs rá jobb szó) egyszer csak megvadult és bármi áron le akart rázni a seprűmről. Nem mintha paranoiás lennék vagy ilyesmi, és nem is gondolom azt, hogy az egész világ összefogott ellenem, hiszen ez az egész feladat Alasternek lett szánva; de! Az a kapitális nagy marha aki ezt kitalálta, teljesen egyértelműen meg akarta ölni a fiút. Nem mondom, hogy úgy repülök mint valami világbajnok, de azért a barátomnál… hát, valamivel jobban. Ha én leestem, ő már az üvegházak tetején bezuhant volna. Ami, tekintve a sebességet és a meredek szöget, amivel a gömb arrafelé húzott, nagyjából azt jelentette volna, hogy nem csak nem írja meg James, Sirius vagy Peter leckéit, de az év végégi a gyengélkedőn fog ordítani míg összeforrasztják a csontjait.
Én is felelőtlen voltam, amikor gyanútlanul beleugrottam ebbe az egész balhéba, de azok akik kitalálták, egyenesen agyatlanok. Mintha döglött pockokkal borították volna be a fiút, és beküldik a hippogriffek karámjába. Vagy mintha fülvédő nélkül kellene átültetnie egy kifejlett mandragórát. Hát normálisak ezek?!
Ha ez nem lenne elég, mármint az, hogy a dühöm immár célpontot talált magának, még mindig bizonytalan vagyok. Saját magamban is csalódtam, mert nem tudtam teljesíteni a feladatot. Ez rosszabb, mint ezernyi vereség a pályán. Ott nem csak rajtam múlnak a dolgok, megteszem ami tőlem telik, de ha valami mégse sikerül, mindig tudom, hogy rettenetesen sok tényező befolyásol. Az is lehet, hogy mi mindent jól csináltunk, egyszerűen csak a másik csapat volt sokkal jobb. Megesik. De itt mi történt? Egy nyomorult labda lerázott a saját seprűmről! Ez csak rajtam múlt, nem foghatom másra a dolgot. Illetve, de, mondhatom, hogy azok akik kitalálták ezt az egészet, már kezdhetik is ásni a sírjukat, de igazság szerint az túl enyhe lenne nekik. Elvették tőlem az egyetlen dolgot amit igazán szerettem, amiben tényleg azt hittem, hogy annyira jó vagyok, hogy az már különleges: a repülést. Nem képzelhetik azt, hogy ez majd megtorlás nélkül marad…
Amikor Al mellém ér, még mindig mérges és csalódott vagyok. Rá is haragszom, több dolog miatt is ami azt illeti, de nem akarom most ezeket mind a fejére olvasni. Azt hiszem, jobban örültem volna ha nem jön ki utánam, és nem áll neki sajnálkozni amiért miatta vizes lettem. Tényleg ennyire nem ismer, hogy azt hiszi ez a legnagyobb bajom? Nagyobb a gond mint hittem, ha ilyesmit feltételez, ha csak megfordul a fejében, hogy mindössze ennyi a problémám. Nem ez a bajom hanem az, hogy leestem arról a rohadt seprűről és már nem bízok magamban. Már nem fogok tudni többé félelem nélkül repülni, és már nem fogok tudni kviddicsezni sem.
- De igen, komolyan gondolom! – vágom rá durcásan, miközben erősen harapom az alsóajkam, hogy ne álljak neki bömbölni. Amikor át akar ölelni, az első gondolatom az, hogy eltolom magamtól. Engem aztán ne ölelgessen, azzal nem old meg semmit! Már épp erre készülök, amikor hideg tenyerem alatt megérzem, hogy milyen puha és meleg a mellkasa. Az életösztön azért nagyobb bennem, mint a harag, így inkább közelebb bújok hozzá, nem foglalkozva azzal, hogy összevizezem őt is.
- Ez nem igaz, úgy zuhantam a tóba mint az a macska a rajzodon. – szipogok enyhén kétségbeesetten. Aztán, néhány lélegzetvétellel később már csillapodik a pánikom, próbálom száműzni az agyam egy nem létező zugába azt ami az elmúlt percekben történt. Inkább csak vacogok, és élvezem, hogy Al teste milyen meleg az enyémhez képest. – Emlékszel még arra a rajzra? Bűbájtanon csináltad még másodikban, én meg rajzoltam rá egy nagy, pöttyös masnit. – a fogaim már annyira hangosan koccannak egymáshoz, hogy meglepődnék, ha bármit is értene abból amit beszélek. Miért pont most kell szélviharnak lennie?! Vagy csak én érzem annak a vizes ruháim miatt?
A lehetőségeimhez képest megpróbálok rá nagyon komolyan és szigorúan felnézni, és a Mézesfalás összes csokijára esküszöm, ha nem fáznék ennyire, most hátrálnék tőle vagy két lépést.
-A stratégiáid marhára semmit nem érnek velük szemben, ennyi év alatt megtanulhattad volna már. Ne keress bennük logikát mert nincs. Kiszámíthatatlan. - a hangom egészen dorgáló, de azt hiszem ebben a helyzetben, hogy miatta vagyok csurom vizes, ezt most jobb ha lenyeli. Vagy előveszem a pálcám és a gömböt egérré transzformálom, hogy Binx jól megegye és ne legyen mit visszavinnie Potternek. - Több évnyi rutinjuk van mindenkivel szemben itt a suliban, ha a másik szivatásáról van szó. Mi lenne, ha máskor inkább nem fogadnál velük?

Talán gyávának tartanának páran, amiért az első reakcióm Ella haragjára az, hogy egy fél lépést hátrálok. Azok az emberek ostobák. Azok az emberek nem ismerik a lányt. Az ő haragjától a félelem egy normális, valószínűleg evolúciós szinten kialakult reakció, amit életösztönnek hívnak. Mert ha egyszer beindul, akkor kő kövön nem marad, márpedig akkor jobb nem az útjába keveredni. Bennem meg van egy jó adag ilyen életösztön, amivel most kegyetlenül meg kell küzdenem, hogy itt maradjak és ne hátráljak addig, ameddig még tudok.
– Fenéket – közlöm vele. Ez a beszélgetés kezd egy verbális asztalitenisz-meccsre emlékeztetni, ahol nem is egészen szavakat, hanem mentalitásokat dobálunk egymás irányába. Azt biztos nem hagyom, hogy emiatt az ostoba baromság miatt otthagyja a kviddicset, amikor láttam, és tudom, mennyire élvezi. Potteréket meg fogom nyúzni emiatt, esküszöm… És mivel a szobatársaim, még tökéletes lehetőségem is lesz rá. Dühös vagyok én is, elsősorban rájuk, de tudom, hogy először a jelenlévő problémára kell fókuszálnom.
Félig-meddig arra számítok, amikor magamhoz ölelem, hogy vagy tökön rúg, vagy leátkozza az említett testrészem, szóval amikor minden csöndesen és nyugodtan zajlik le, egészen… meglepődök. De a jó értelemben véve. És reménykedem, valahol, hogy a lány bosszúként fogja majd föl, hogy most már én is csurom vizes vagyok.
– Te arra még emlékszel? – kérdezem, és elvigyorodom, a helyzet komolyságának dacára is. Viszont azt sem tudom figyelmen kívül hagyni, hogyan vacog. Ha nem megyünk vissza a kastélyba, meg fog fagyni itt nekem, az meg már megint senkinek sem hiányzik. Csak még egy strigula lenne a lelkiismeretemre húzva, amit le kellene vernem Potteréken. – Gyere, menjünk be a kastélyba – mondom neki, és próbálom noszogatni a bejárat irányába. Még a talárt is a vállára terítem, hátha az segít valamennyit.
Szavai viszont elevenembe vágnak. Próbálok nem a szemébe nézni, és így talán nem láthatja, mennyire bánt is, hogy ezt eddig nem fogtam föl. Viszont valami más is föllángol bennem, ami hamarosan kiűzi ezt a gondolatot a fejemből. Az pedig nem más, mint a harag – az egyik legrosszabb tanácsadó. A taktikus mindig nyugodt kellene, hogy legyen… Ellenben tizenhat éves vagyok. Mikor heveskedjek, ha nem most?
– Vagy építhetünk erre és visszakaphatják, amit csináltak, tízszeresen – majd, gondolkodnom kell majd, a lehető legjobban belemászni a fejükbe, de nem megoldhatatlan. – Mit szólsz, velem tartasz a hadiösvényen? – Mit szólsz, velem tartasz a hadiösvényen?

Azt hiszi, hogy nem láttam, hogy hátrál tőlem? Hogy csak valami túlértékelt kötelességtudatból ölelt meg? Azt hiszem vagy haragszik rám, vagy fél tőlem. Igazából egyik opció sem szimpatikus nekem. Ha haragudna, arra egyáltalán nem lenne oka, és bár már jó rég nem csináltam ilyesmit, de lehet akkor megsoroznám néhány átokkal. Mondjuk elzsibbasztanám a száját, hogy csurogjon a nyála néhány óráig. Vagy ilyesmi. Nem hiszem, hogy most ő lenne abban a helyzetben amikor dühöngene. Se nem pottyant le sehonnan (végtére a fejét is maga miatt verte be, mert nem figyelt oda…), és nem is vizes. A másik lehetőség, hogy miért hátrált tőlem, hogy fél. Na de mégis, tőlem?! Egyszer majd talán meg fogok kérdezni, hogy ennek mi az oka. Ilyenkor… csúnya vagyok, vagy mi? Régebben elég sok büntetőmunkát végeztem amiatt, hogy átkozódtam össze-vissza, de szeretném hinni, hogy ma már nem csinálnék ilyesmit. Legalábbis, minden indok nélkül nem.
Aztán egészen megnyugszok, amikor átölel. Nem mondom, hogy olyan mintha nem történt volna semmi sem, de nagyon hasonló. Ez a stratégia mániája mintha együtt járna egy olyan nyugalommal, amit sugároz felém. Lehet, hogy igazából ő szoktatott le a heveskedésről ezzel az állandó tervezgetéssel?
- Persze, hogy emlékszek. Mindenre emlékszek. – didergem, és hagyom, hogy a kastély felé terelgessen. Mivel még szinte csurog a ruháimból a víz, szerintem le fogunk bukni. – Majd azt mondjuk, ha elkapnának, hogy elfelejtkeztem az időről edzés közben, aztán beleestem a tóba. Te pedig azért indultál megkeresni, mert… amikor eldobtam a nefeleddgömbömet, épp azon az ablakon reppent be ahol voltál. – aligha hihető mese, de ha a kviddicsre fogjuk, nem fog senki se piszkálni minket. Bár nem vagyok prefektus, de csapatkapitánynak lenni majdnem olyan előjogokkal jár. Kicsit szabadabb az élet, és valahogy még a marhaságokat is könnyebben elhiszik nekem. Mintha attól, hogy valami iránt felelősségem van, egyből szavahihetőbb is lennék. Marhaság.
Amint kimondtam, hogy mit gondolok a stratégiájáról, már bánom is. Nem kellett volna. Tudom, hogy ez milyen fontos neki, és nem akartam megbántani. Látom a szemeiben ahogy felébred benne a harag. Remélem, nem rám mérges. Csak azért mondtam ezt neki, mert iszonyú dühös vagyok Potterékre, és azért mert neki akarok jót. Nem ringathatja magát abba a hitbe, hogy túl tud járni az eszükön, míg nem számol a kiszámíthatatlannal is. Azzal, hogy ők mindig, de mindig valami váratlant fognak cselekedni. Az improvizálás pedig a hadvezérek nagy ellensége.
- Én jelenleg csak arra tudok gondolni, hogy megfagyok. – mormolom miközben próbálok halkan és gyorsan a kastély felé közelíteni. – De szerintem ne agyald túl a dolgot. Ha adódik egy lehetőséged, előbb fegyverezd le őket aztán pedig küldd az átkot. Nem éri meg vacakolni. – elmosolyodok, majd még halkan fel is kuncogok – Én legalábbis nem fogok habozni, amint lehetőségem adódna… hát, ismersz!

Miközben beszélünk, az elmém mélyén megpróbálom föllelni azt a varázslatot, amivel meg tudnám szárítani a lányt, de nem jut az eszembe semmi ilyesmi, semmi, ami segíteni tudna. Ha azt mondom, hogy ez zavaró, még csak meg sem közelítettem a dolog igazi mélységének feltárását. Nem tudom nem úgy érezni a mai éjszaka folyamán, hogy folyamatosan cserben hagyom Ellát, és ami egy szórakoztató, komolytalan éjszakai kalandozásnak ígérkezett, az egy kifejezetten szörnyű kanyart vett. Jó, lehetne rosszabb, ez tény, de hirtelen egy olyan helyzetben találtam magam, ami túlságosan mély víznek tűnt ahhoz képest, amerre elindultunk. És akkor még csak viccelődni sem akartam azzal a vízzel…
– Ezt jó tudni – vigyorgok rá szórakozottan. Igazából, ebben a szent pillanatban jobban érdekel az, miként és mikor jutunk be. Pedig sejtem, hogy nem sokkal jobb a helyzet a kastély belsejében sem, de legalább nem lesz ott a szél, ami lassacskán föltámad körülöttünk. Nem metsző, csontig hatoló hideg, de nem éppen olyan, amiben szívesen tartózkodna kint az ember, ha éppen megfagyni készül. – Van egy jobb ötletem: nem bukunk le. Egyszer a nyomorult életben nem készülök a legrosszabb lehetőségre, Ella, ne kényszeríts rá.
Van éppen elég probléma a nyakunkon, nem hiányzik még Friccs is. Ráadásul a Hugrabug klubhelyisége ott van valahol a konyha közelében, ez biztos, mindig onnan látom jönni Ellát is és a húgomat is. Majd addig őrködök, amíg beoson, vagy nem tudom. Mindenesetre neki még könnyű dolga lesz. Nekem már nehezebb, fölkapaszkodni a lépcsőkön meg miegymás… De megoldom.
– Igen, az elsődlegesebb probléma – biccentek, de azért nem adom föl a fantáziálgatást a bosszúról. Mert az édes, és jelenleg nem árt valami a keserédes dolgok után. – Áh, az átkozás túlságosan egyszerű. Valami jóra lenne szükség. Meg megalázóra. Ami megtanítja nekik a leckét – eddig jutok, mielőtt elérnénk a kaput, amit belökök és belépünk az üres bejárati csarnokba. Sötét és kihalt, pont, ahogyan szerettem volna találni. Ahogy halkan beteszem az ajtót, megállok és a lányra nézek.
– Rendben leszel? – kérdezem tőle, egy kissé szomorúan, hogy így kell véget érnie a ma estének.

- Jobb ha megjegyzed, igen. Mindenre. – bólintok. Kár, hogy arra is emlékszem, hogy az a macska inkább emlékeztetett egy lapos kődarabra, póklábakkal. Akkor még nem is volt meg a macskám, Binx. Mindig is imádtam ezeket a kis tappancsosokat, nem csoda, ha a legnagyobb bajkeverőt vettem magamhoz.
Hiába is próbálok vidám dolgokra gondolni, azért azt nehéz lenne elfelejtenem, hogy miken mentünk ma keresztül. Még egy kicsit aggódok a feje miatt, de nem forszírozom. Nagyfiú már, el tudja dönteni, hogy szüksége van-e ápolásra vagy sem. Persze jobban örülnék, ha elmenne a gyengélkedőre, mégsem mondom neki. Azzal talán még inkább a büszkeségébe gázolnék, és mára épp eleget szurkáltuk egymást. Pedig nem akartam, és jobb lett volna, ha nem így végződik a kalandunk. Hanem mondjuk, miután megszereztük azt a valamit, elmehettünk volna az egyik kilátóba, szereztem volna valami sütit is amit elmajszolhatunk. A vacsoráról is lemaradtam, igaz, az már az én hibám. De egy tea azért jól esne, főleg így vizesen.
- Hol van Alaster, és mit műveltél vele?! – cukkolom félig nevetve, amikor azt mondja nem akar minden eshetőségre gondolni. Ez nekem új, eddig afféle mániája volt, hogy mindig mindenre legyen egy forgatókönyvünk. A korábbi csatangolások talán ezért is voltak sokkal viccesebbek mint ez. Bár nem tudhatom biztosan, szerintem az is a bajom, hogy már késő van, és eleve fáradtan vágtam bele a kalandba.
- Te nem fázol? – jut eszembe a dolog, hogy rám adta a talárját és így ő is fagyoskodik. A kastély kapujában azért még mindig felmerül bennem a kérdés, hogy Friccs elkap-e minket vagy sem, de inkább nem agyalom túl a dolgot. És ha lebukunk akkor mi van? Legalább annak a minden lében kanálnak lesz egy jó napja. – Én az átkozásra esküszöm. Ha valami cikiset találsz ki, még képesek és ellened fordítják. Vagy legalábbis ne túl konkrét legyen a terved. – amint a kastélyon belül vagyunk, máris valami fedezéket keresek. Azért nem lenne jó pont most lebukni. Óvatosan leveszem a talárt, és Al felé nyújtom, miközben bólintok.
- Jól leszek. – halványan elmosolyodok, és szavaimat nyomatékosabbá téve a vállába bokszolok. Látom, hogy csalódott, igazából én is az vagyok. Nevethettünk volna az egészen, ha az a gömb nem babrál így ki velünk. Szóval, inkább grimaszolok, forgatom a szemeim, és megrázom a fejem. – Ne vágj már ilyen arcot! Lényeg, hogy teljesítetted ezt a csillagvizsgáló dolgot és most majd békén hagynak. Amíg megint bele nem kevered magad valamibe. – honnan, honnan nem, egyszer csak Binx alakját látom közeledni a hálókörletünk felől. Csak emlegetni kellett, hogy valaki bajba keveredik a másik miatt, és a macskám már a helyszínen is terem. Mintha tudná, hogy róla van szó, egyszerűen elképesztő! Rövid sóhajjal veszem tudomásul, hogy tényleg ideje indulnom, zuhanyozni és aludni végre.
- Ne bukj le! – mormolom elköszönés helyett, mivel holnap úgyis együtt senyvedünk majd az unalmas órákon.

– Ígérem, soha nem felejtem majd el – rázom meg a fejem és közben, ha kissé akaratlanul is, de nevetek. Tényleg nem fogom, főleg azért sem, mert a lány egy újabb olyan készséget mutatott, ami miatt jobb, ha a barátja maradok. Nem használnám ki, soha, de jól jöhet valaki, aki nem hagy megfeledkezni a hibáimról, és két lábbal a földön tart. Így biztos lehetek abban, hogy nem szállok el magamtól, és nem akarok nekimenni egy olyan kihívásnak, amit sehogyan sem lennék képes meghódítani. Mert nagyot álmodni, az jó szokásom, de valahogy a realitást mindig magam mögött hagyom olyankor. Ami vitathatóan rossz dolog, főleg, ha a világ mai állását nézzük.
És igen, a fejem és én jól vagyunk… Oké, ez nem a teljes igazság. De hát az istennek a szerelmére is, ma konkrétan kétszer traumatizálta valaki szerencsétlent, hadd szenvedjen már csöndesen! Még mindig kitartok amellett, hogy nincsen szükség itt a gyengélkedőre sietni. Mondjuk, az is igaz, hogy ha a férfiember vért lát a papíron, két hétig sötétben ül a WC-n. Szóval lehet nem kellene döntéseket hoznom…
– Hé, taktikus döntés volt, esküszöm. Ha minden eshetőséget végiggondolok, nem biztosítom be magam semmi ellen. Csak jó eséllyel elveszítem a cselekvés lehetőségét – magyarázom nagyon okosnak tűnve. Vagy legalábbis igyekszem úgy bemutatni magam. Valóságban csak belefáradtam. A taktika ugyanúgy szól megérzésekről, mint tényszerű tudásról, márpedig ha ezt követem, eddig csapnivaló voltam. – Ó, ha mi ketten összedugjuk a fejünket, garantáltan nem számítanak majd arra, ami jön. Ígérem. –És lehet, nem kellene hasonló dolgokat mondanom. Az elhatározásom erős, de az ellenfél sem kismiska. Lehet, keményebb dió lesz ez, mint az RBF-vizsgák voltak.
Ahogy a vállamba bokszol, vicsornak is beillő vigyor fut át az arcomon. Jó tudni, hogy a dolgok visszatérnek a régi, normálisnak nehezen mondható kerékvágásba.
– Arra lehet, nem kell sokáig várni – felelem. Jó szerencsémet ismerve legalább öt-hat órán át biztonságban lehetek. Talán tovább is, ha holnap ne lennének óráink.
– Igyekszem! – mormolom vissza, és megindulok fölfelé a lépcsőkön. Tervem, hogy Potter fejéhez vágom a gömböt, hamar elvetem. A legjobb, ha nem is tudják, hogy Ella is belekerült a csapdájukba. Így könnyebb lesz belevezetni őket, bármit is eszelünk ki későbbre.

Soha nem vitattam, hogy Al és én eléggé különbözőek vagyunk. Amikor a nővéreimnek meséltem róla, fogták a fejüket, szerintük ugyanis teljesen érthetetlen, hogy egy „könyvmoly” és egy „mákvirág” miért barátkozik. De talán pont ezért. Én hajlamos vagyok nem gondolkodni, cselekedni a megérzéseim szerint. Járatom azt a nagy számat, megmondom a véleményemet, egyáltalán nem számolva a következményekkel. Ha Alaster nem lett volna mellettem annyiszor, azt hiszem sokkal többen nem kedvelnének. Így legalább csak a fél Roxfortnak szúrom a szemét, és nem az egésznek. Ő pedig hajlamos a könyvei mögé bújni, elveszni a részletekben, és nem látni meg a valóságot. Mármint azt, hogy hogyan reagáljon a váratlan helyzetekre, vagy azt, hogy vannak, akiknek nem tud túljárni az eszén.
- Egy mukkot sem értek már abból, amit mondasz. – vigyorodok el. Néha tényleg nehéz követnem az észjárását. Nem azért, mert buta vagyok, hanem mert egyszerűen másképp tekeregnek a fogaskerekek az agyamban. – Azt se feledd, hogy lógsz nekem. Tényleg jól jönne az a segítség a mágiatörténethez… - sóhajtok, miközben ígérget. Bár nem szokott a levegőbe beszélni vagy össze-vissza ígérni dolgokat, azért az, hogy túl tudnánk járni James és Sirius eszén… hát az egy elég komoly vállalás.
Látom, hogy aggódik miattam, vagy bántja valami, szóval inkább úgy csinálok, mintha acélból lennék és nekem semmi sem ártana. Nagy eséllyel persze vagy egy órát fogok bőgni a zuhany alatt mikor senki se lát, és egy hétig morcoskodással fogom leplezni azt ami belül van. De nem akarom, hogy ezt magára vegye, vagy úgy érezze az ő hibája. Szerencsétlen véletlenek voltak, és igazából inkább esnék bele százszor a tóba, mint hogy ő egyszer essen mondjuk az üvegházra, vagy a fúriafűz alá.
- Azért jó lenne, ha egy hétig kibírnád anélkül, hogy bajba keveredsz. – az idő közben megjelenő Binx előbb felénk sündörög, majd azonnal a lábamhoz dörzsölné magát. De mivel vizes vagyok tetőtől talpig, amint ezt megérzi már iszkol is a Hugrabug klubhelyisége felé. Így üldözz el egy mácskát - akaratod ellenére.
Nem viszem túlzásba a búcsúzkodást, de sosem szoktam. Most viszont mégis megállok a folyosónál, és a fal mögül nézem, ahogy Al elindul az egyik lépcsőn. Nagyot sóhajtok, mielőtt én is elindulnék, hogy átmelegedjek az éjszakai fürdőzés után. Tényleg remélem, hogy nem kapják el.