A lábaimból lépésről-lépésre megy ki az erő. Egészen biztos vagyok benne, hogy amikor még elindultam, többé kevésbé tudatomnál voltam. A holdtölte közeledtével egyre sűrgetőbbé vált, hogy megtaláljam Pipogyuszt, de egyszerűen lehetetlenség volt a közelébe kerülni. Egyrészt, mert James és Sirius folyton ott loholtak a nyomomban, még csak alkalmam sem volt elszabadulni, de mégis, amikor valahogy egyedül maradtam, és megláttam őt vécére menet, inamba szállt minden bátorságom. Nem azért, mert a csávó úgy néz ki, mint egy prédára leső karvaly, nem ennek semmi köze a kinézetéhez. De tudnivaló, hogy rühell engem, vagyis minket. De az ugyanz. És örül annak, ha keresztbetehet. Miért segítene nekem? Dumbledore professzor persze meg van győződve arról, hogy ha az ő neve felmerül, akkor Pipogyi nem mondthat nemet. Én mégis kételkedek ebben a fene nagy magabiztosságban. Lehet, ha megérem egyszer az ő korát, amire jelenleg hangyányi kis esélyem sincs, akkor a korral együtt az önbizalmam is megjön. De erre aztán még kevesebb esélyt látok. A mai este az utolsó lehetőségem. Ágas és Tapmancs egy éjszakába nyúló kviddicsedzésen vannak éppen. Nagyon rá vannak most spanolva erre a Mardekár elleni meccsre. De úgy egyébként bármelyikre, ami éppen soron következik. Petert meg egy olyan mondvacsinált indokkal küldtem le a Manókhoz, hogy ellopták a szerencsehozó alsómat, és mindenképp elő kell kerítenie. Ez testhezálló feladat, én meg ugyebár lázasan fekszem az ágyban. Pontosabban feküdtem. Nem akartam azzal fecsérelni az időt, hogy felöltözzek. Jelen állapotban biztos legalább egy órába telt volna, így a Siriustól kapott nyuszis pizsamámban indultam meg a pincék felé. Nem fogallakozva a ténnyel, hogy mennyire elveszthetem így a hitelem a mardekárosok előtt a „furry little problem” feliratos pólómmal. A pincéig eljutni nem volt nehéz. Azt viszont mindenki udja, hogy a mardekárosokon kívül senki sem ismeri az utat a klubhelyiségbe. Az volt hát a célom, hogy diszkréten kóricálok, aztán megkérdezek egy-két ártalmatlan elsőévest, hogy kerítsék nekem elő Snapet. Nem vagyok persze meggyőződve róla, hogy létezik ártalmatlanabb mardekáros. Szerintem ezeket már kigyófészekben költi ki az anyjuk, de azért bíztam a jóindulatukban, mert hát én egy ilyen végletekig naiv, bizakodó lény vagyok, aki mindig a legjobbra számít az emberektől. Nem tudom, hogy hol veszíthettem el a kontrollt. Az utolsó emlékem, hogy elhaladok a bájitaltan tanterem mellett, aztán mintha elvágták volna a képet, amikor újra kinyitom a szemem, már a hideg kőpadlóról szemlélem a folyosót. Ugyanolyan kihalt, mint eddig, de ha lehet még sötétebb. Egy távoli fáklya világít csak. Próbálok feltápászkodni, de nem megy. Az ujjaim izzadtak, akárcsak a tenyerem, és mintha a lábam teljes görcsbe merevedett volna. Most már nagyon elkelne az a főzet. Nagyon.
Futok az erdőben. Sötét van, semmit sem látok. Aztán hirtelen elesem. Zihálok, arcom csupa mocsok, reszketek. Próbálok felkelni, de nem megy, mert meglátok egy sötét alakot közeledni. Csuklyás, a halálfalók álarca van rajta, és engem üldözött ez idáig. Pálcám nincs nálam, hiába menekülnék, a varázslata úgy is utolérne, tudom. Felém szegezi azt, majd már nyitja is a száját a varázslatra...
Felugrottam az ágyban, arcomon verejtékek csorognak lefelé, pólóm és párnám csupa víz. Pár hete szinte minden éjszaka rémálmok gyötörnek, és nem tudom őket elnyomni. Valaki ajánlott már valami bájitalt is, ami nyugtatóként hat az emberre és nem lesznek tőle álmai. Hamarosan lehet hogy ilyesmihez kell majd folyamodnom. Pólómat feljebb húzom, letörlöm vele az izzadságot az arcomról. Szerencsém, hogy a többiek mind mélyen alszanak és nem tudom őket felkelteni. Már aki itt van ilyenkor, sokan ugyan olyan éjszakai baglyok mint én. Igaz, mostanság inkább az álmok nem hagynak éjjelente aludni, azért járok mindig tilosban. Mint most is. Amint kiráztam fejemből az álom darabkáit, felkeltem, felöltöztem és a már léptem is ki a klubhelyiség ajtaján. Tudom, hogy az álmaim nem valódiak, de nem értem, miért kínoznak. Azelőtt egyáltalán nem volt ilyesmire példa, főleg nem így, ahogyan most is keltem. Gondolataimba merülve sétálok a folyosón teljesen rutinszerűen, zsebre vágott kezekkel és egyszer csak valamibe beleütközik lábam. Lepillantok, egy kéz. Oldalra hajtom fejem, a sötétben próbálom kivenni a gazdáját. Pálcám veszem elő végül és fényt varázsolok. Leguggolok az ébredező fiúhoz. - Nocsak, Lupin, hát veled meg mi történt? - Nem mondhatnám, hogy hangom túl kedves, az arcomra ki kiült a mogorvaság, ez van ha bal lábbal kel fel az ember. - Csak nem eltaposott egy pár unatkozó mardekáros? - Egy cseppet sem fordult meg a fejemben még, hogy segítsek neki feltápászkodni, csak ott guggolok mellette, és figyelem, válaszol e arra, amit mondtam neki. Nagyon elkeseredett lehet, mivel ahogy kinéz... hát, nem is tudom szóra méltatni, csak egy fintorra. Soha nem égetném ennyire le magam.
Nem csak a testem feletti kontrollt veszítettem el teljesen, hanem az időérzékemet is. Azt tudom, hogy még bőven vacsora után indultam útnak, de takarodó előtt. Az, hogy mennyi ideig voltam eszméletlen, rejtély számomra. Nem mintha nem ez lenne az utolsó dolog, ami most érdeel, de azért nem lennék elragadtatva attól, ha a barátaim az egész éjszakát azzal töltenék, hogy utánam kajtatnak. Persze sohasem jutna eszükbe, hogy itt keressenek. Már ha egyáltalán még a pincében vagyok, mert már abban sem vagyok biztos. Erőtlenül lehunyom a szemem, és próbálom összeszedni minden józan tudatomat, hátha sikerül meggyőzni magam, hogy felálljak. Ehelyett azonban amikor kinyitom a szemem, csak egy homályos arcot vélek felfedezni. Nehéz megmondani, hogy ki lehet az, a gunyoros hangból és azokból a szavakból, amiket éppen elkapok, egy mardekárossal van dolgom. Ráadásu valaki, aki ismer engem. Hát ez fenomenális. Annak az esélye, azonban, hogy ez Pipogyusz lesz, elég kevés. Sőt, inkább egyenlő a nullával, de azért egy kicsit reménykedek. Kezem önkéntelenül indul meg az arcom felé, hogy megdörzsöljem a szememet. Ahogy tisztul a kép, úgy áll össze a hozzám egész közel álló arc. Ismerős arcél, és az orr. Hirtelen megdermedek, mert teljesen összezavar a kép. - Tapmancs? Te mit keresel itt? - kérdezem meglepetten, de még mindig erőtlenül. Azonban amint kimondom, már meg is bánom. Csak most esik le, hogy bizony nem a cimborám jött értem. Annál sokkal rosszabb. Na jó, azért most inkább örülök, hogy ő van itt, és nem Sirius, mert legalább neki nem tartozom magyarázattal. Még akkor is, ha a kérdéséből legalábbis erre kéne következtetnem. - Bocs... Regulus - javítom ki saját hibámat, majd újra lehunyom a szeme, és ezúttal tényleg erőt gyűjtök. Van bennem egy utolsó szikrányi önbecsülés, hogy legalább felüljek. Lassan kúszok fel a fal mentén és nekivetem a hátam a hideg kőfalnak, ami így izzadtan, forrón úgy esik a testemnek, mint egy frissítő nyári zápor. - Nem hiszem, de azért nincs kizárva. Bár én inkább egy csapat megvadult kentaurra tippelnék – engedek meg egy halvány mosolyt. Nem, nem vagyunk mi Regulusszal ilyen jóban. Soha nem is voltunk, hiszen az áruló bátyja legjobb barátja vagyok. Arról nem is beszélve, hogy ne éppen azokból a körökből, amiket ő érdemesnek tartana. Ez viszont sohasem tartott vissza attól, hogy figyelemmel kövessem. Jó, nem feltétlenül hívnám stalkingolásnak, de azért különös figyelmet szántam neki, amióta Sirius végleg eljött otthonról, és volt pár kísérletem arra, hogy rávegyem túlságosan makacs barátomat, hogy legalább keresse fel az öccsét. Valami nem enged nyugodni vele kapcsolatban, de nem arról van szó, hogy milyne körökben mutatkozik, hanem inkább az, hogy mostanában mennyit jár egydül, a saját útján, mennyire eltávolodott mindenkitől, és szerintem ez szörnyűbb minden beteg szektánál. Elképzeltem sokszor, hogy én mire mennék egyedül, de mint a mellékelt ábra mutatja, nem sokra. Ahogy érzem magam, most maximum lábtörlőnek lennék alkalmas.
Meglepődöm őszintén a földön fekvő fiún. Mostanság nem találkoztam össze ilyesmivel, de ami azt illeti, nem igazán érdekelnek más problémái. Van nekem elég, megvan a saját bajom is és a saját dolgaim amiből mostanában elég sok lett. Főleg, hogy a nyakamba varrtak egy negyedévest akit meg kell fűznöm, hátha sikerül közelebb jutnom az apjához. Ez... fenomenális. Fényemmel megvilágítom a sápadt arcot, kis gúnyos mosoly jelenik meg az számon. Ez a mosoly hamarosan nevetésbe lép át. - Hogyan neveztél? Tapmancs? Milyen idióta becenév ez? - Püffögök fel, majd felállok mielőtt még elzsibbad a lábam. Kihúzom magam, jólesően felsóhajtok majd vissza lepillantok az alattam lévő fiúra. Végre kiejti a nevemet, bólintok egyet és végignézem a szenvedését. Nem vagyok egy emberbarát típus, főleg nem mostanában és inkább gúnyolódok rajta kicsit mint hogy felsegítsem. Kérdésemre egészen értelmesen válaszol, szóval akkora baja csak nincs neki. Furcsán tekintek vissza rá, ahogy felül könnyebben láthatom az arcát is. Pálcám fénye egészen bevilágítja a területünket. - Szar lehet. - Vonom fel a szemöldökömet. Nem igazán kedvelem a Griffendéles diákokat, kifejezetten az oda járó sok sárvérűt és az árulókat, mint például a bátyám. Remus pedig a legjobb barátja, ezért őt sem tudok túl sokra méltatni. Siriusszal is annak idején még jóban voltunk, de amikor elkezdte ezt a sok badarságot, és már nem is érdekelte őt anyámék tökéletes nevelése, teljesen kiábrándultam belőle. Az pedig csak tetézte az egészet amikor elment otthonról. Azóta nem is beszéltünk. Egy szót sem. - Mi van veled? Úgy nézel ki mint aki mindjárt meghal. Ne az én karjaimba tedd, ha ez a helyzet. - Vágom zsebre egyik kezemet, majd tovább figyelem. Nem szeretnék kedves lenni, csak csupán érdeklődő, hátha ilyen bágyadtan sikerül valamit kiszedni belőle. Elég népszerűek a suliban, gondolom sok mindenről tudnak is.
Vajon mekkor az esélye annak, hogy Regulus segíteni fog? Nem sok, mégis azon morfondírozok akartlanul is, hogy vajon hány nemtörődöm mardekáros lépett át rajtam, míg végül ez az egy megállt? Az is lehet, hogy egysem, és talán Regulus is csak azért, hogy kárörömködhessen egy jót, aztán továbbálljon. Én mégis szeretném a legjobbat látni az emberekben. Talán van rá egy hangyányi esély, hogy ha már idáig eljutottam, akor legalább kézrekeríti nekem Pipogyuszt. Hunyorogva nézek fel a röhögés irányába. Mindig elfelejtem, hogy ő még csak nem is hallott soha az egymás között adott becenevekről, pedig néha már magunkról megfeledkezve mások előtt is előszeretettem hasznájuk. De ha van valakinek egy kis sütnivalója, még akár ki is találhatná, hogy mit rejtenek a nevek. Na de persze ahhoz túlságosan is nagy fanatikusnak kellene lennie az illetőnek. És ha Regulus éppen fanatikus is lenne, ami abszolút nincs kizárva, akkor a tárgya biztos nem a bátyja szedett-vedett kis baráti társasága. - Gondolom nem tőlem hallod először, de nagyon hasonlítasz a bátyádra – tudom, mennyire érzékeny talajon járok, mégsem fogom vissza magam. Mégis mi a legrosszabb, ami történhet, belémrúg? Kitart az a félszeg mosoly az arcomon. Közben ahogy egyenesbe kerülök, a látásom és az egyéb érzékszerveim is kezdenek bemelegedni. Például határozottan érzem, hogy sajog minden tagom és fázom. Karjaimat összefonom magam előtt, mintha ezzel aztán annyira bemelegednék. Ahogy reméltem, nem rúg belém, sőt, még meg is kérdi hogy vagyok. Persze a maga fennhéjázó stílusában, ami az elején Tapmancs sajátja is volt, és amit az idők során szép lassan levetkőzött. Persze nem teljesen. De visszafogom magam, nem akarom mégtovább hergelni. Látszólag nem nagyon fog nekem segíteni, úgyhogy jobb lesz, ha minél hamarabb magamra hagy. Nincs szükségem a bámészkodókra. - Akkor miért nem mész tovább, és hagysz meghalni békében? - teszem fel a számomra nagyon is logikusnak tűnő kérdést. S ezzel egyszer s mindenkorra jelzem, hogy megvagyok nélküle is. Miközben arra várok, hogy tovább sétáljon, elfogy a türelmem, és minden erőmet, amit csak össze tudok szedni, bevetem, hogy fel tudjak kapaszkodni a fal mentén. Lassan, komótosan, nyirkos kezem csúszik a falon, így minduntalan újra kell próbálkozzak, de most annyira belemerülök, hogy az sem érdekel, ha mindezt a bénázást végignézi. Aztán valahogy végre találok egy jó fogást, egy kiálló kődarabot, amibe megtudok kapaszkodni és felhúzom magam. Csak ahogy újra két lábon állok, veszem észre, hogy milyen nagy is lett hirtelen a szintkülönbség és hogy a sötét kőpadló milyen iszonyatos mágneses erővel húz magam elé. Ahogy egy lépést tennék elére, megtántorodok és csak kevésen múlik, hogy el ne essek. Szerencsétlenségemre azonban a mardekáros fiú talárjába kapaszkodom. Meglepően erős. Talán a rendszeres kviddics teszi vagy a folyamatos keménykedés. Lehunyom a szemem, és csak abban reménykedem, hogy legalább nem vörösödtem fülig. Ebben az állapotban már nehéz megmondani. Veszek egy mély levegőt, és úgy nézek most a hideg, elutasító szempárba. - Várj csak, ha jobban meggondolom, mielőtt hagynál itt meghalni, szólhatnál esetleg Severusnak, hogy itt várom. Leköteleznél - nézek rá ártatlan őzikeszemekkel. Ez úgy általában az emberek nagyrészénél be szokott válni. Nem esküdnék meg, hogy Regulusnál is, de most eléggé szorult helyzetben vagyok ahhoz, hogy mindent bevessek.
Kérdő tekintetem talán nem kivehető a félhomályban. Kedvelem az alagsori folyosókat, hiszen sok titkot rejtenek, főként éjszaka, amikor ugyan is alig lehet belátni az egészet. Ilyenkor sokkal érdekesebb erre sétálni, sosem tudhatja az ember... mibe vagy kibe botlik bele. Mondjuk mint most én, de őszintén nem számítottam erre a helyzetre, főként, hogy ez aztán végképp nem hiányzott már a mai "tökéletes" napomhoz. Kicsit szórakoztató a helyzet számomra, ma nem vagyok egyáltalán kedves kedvemben, és egyébként is mindig jól esik belerúgni a bátyám egyik-másik nagy cimborájába. Amikor azt mondja, hasonlítunk, csak felhorkantok és felállok mellőle. - Szóval szabadidőtökben ilyen becenevekkel aggassátok egymást? Jó lehet a buli a giffendélben. - Teljesen figyelmen kívül hagyom a megjegyzését a családi vonásainkra. Mostanság sem könnyebb téma a bátyám és a családunk kapcsolata, és sokszor sokan megpróbálnak megingatni ezzel, de nem hagyom magam. Legalábbis a legtöbbször nem. Most már eléggé beletörődtem a gondolatba és ilyenkor mindig csak azzal biztatom magam, hogy én lettem hátba szúrva, ezért nekem kell haragudnom a legjobban. - Igazad is van, talán tovább kellene mennem... - Viszont nem mozdulok, hanem végignézem a bénázását, a próbálkozást, hogy felkeljen. Fiúból vagyok és Mardekáros, az én generációm itt szeret ilyesmiken szórakozni és kárörvendeni is mások problémáin. Mondjuk pont nem szólok egy szót sem, csak megvárom, hogy hátha normálisan feltápászkodik végre és nem kell kerülgetnem, el birok mellette menni, és elfelejteni még ezt a találkozót is - de azért természetesen végig gondolnám, hogy mi baja lehet -, mire feleszmélek már a taláromba kapaszkodik. Elfintorodom, de nem kapom el vagy rántom ki a taláromat a kezéből, nem akarom, hogy tovább bénázzon itt mellettem, csak állok, erősen tartva szinte mindkettőnket. Nem gondoltam, hogy ezután még bepróbálkozik egy szívesség kéréssel is. Megrázom a fejem, a tekintetét nem becsülöm semmire és komoly arckifejezéssel egyből rávágom. - Nincs bent. Valahol máshol keresd. De... - Most már azért ha tehetem akkor egy picit arrébb lépek. - Mit akarsz tőle? Egyébként is, miért segítene ő pont neked? - Hátha sikerül egy pici infót kiszednem belőle, összehúzott szemöldökkel vizsgálom az arcát. Nem tudom mi baja lehet, de ami van az elég nagy. Az én kíváncsiságom pedig határtalan, főleg ha a bátyám haverjairól vagy éppen a bátyámról van szó.
Őszintén megvallva komolyan arra számítottam, hogy arrébb áll, és hagyja hogy eltaknyoljak a földön. Nem tudom hát leplezni a megilletődöttségemet, amikor ez mégsem következik be. Persze ez nem tartja vissza attól, hogy szemét, becsmérlő megjegyzéseket tegyen. Szerencsére én az az ember vagyok, aki simán eltudja engedni az ilyeneket a füle mellett. Meg ha mégis felháborodnék, hát ilyen állapotban amúgy se nagyon tudnék mit kezdeni. Mindenesetre próbálom ezt a meghitt pillanatot olyan rövidre redukálni, amennyire csak tudom. Egyikünknek sem jó az, ha mondjuk kvázi egymás karjaiban lát meg valaki a Mardekár klubhelyiségének környékén. Veszek egy mély levegőt, és ellököm magam tőle, ezúttal jobban próbálkozok, és sikerrel is járok abban, hogy stabilan megálljak a két lábamon. Nem érdekel, ahogy perverz élvezettel nézi bégig a kínlódásomat. Volt már ennél rosszabban is részem. A gyors válaszából azonnal rájövök, hogy az őzikeszemek ezúttal nem voltak sikeresek, és már abban a stádiumban vagyok, hogy feladjam az egészet és visszamenjek a hálókörletbe, amikor Regulus nem tágít, és elkezd kérdezhetni. Na, erre azért nem számítottam. Nem az a csevegős fajta, ha érted mire gondolok. Nem szokott csak úgy kérdezni, hacsak nem ütött valami szöget a fejébe. - Egyrészt ez nem rád tartozik – szólalok meg kisvártatva. Nem kell úgy tennem, mintha nem lenne bizalmas az egész, mert hát mindenkinek vannak bizalmas ügyei. – Másrészt honnan veszed egyébként, hogy nekem van szükségem segítségre? Nem tudod elképzelni az ellenkezőjét? – vonom fel a szemöldökömet csodálkozva. Tudom, hogy nem vagyunk örök haverok Pipogyusszal, és az, ha őt keresem, akkor biztos, hogy nem egy ártatlan baráti látogatásról lenne szó. De azért azt enyhe túlzásnak tartom, hogy csak az az egyetlen szcenárió jöhet szóba, hogy nekem segítségre van szükségem. Nem szokásom kihasználni az embereket. Bár belegondolva, most pont arra készülök. Megvetem a hátam a kőfalnak, és úgy nézek le a kis Regulusra. Látom, hogy túlságosan is kíváncsi lett, és nem igazán tudom, hogy mivel csillapíthatnám a kíváncsiságát. Hazudni nem fogok. Főképp mert nem tudok, és egyébként is lehetetlen hazudni ennek a srácnak, aki már egyetlen pillantásával mintha a vesédbe látna. A likantrópia sajna a veséket is támadja. - Amúgy sem szép beleütni a dolgod mások ügyeibe. Ha nem vagy hajlandó csak úgy segíteni, akkor talán tovább is állhatsz, és foglalkozhatsz a saját kis sunyi dolgaiddal, vagy akár meglátogathatnád a bátyádat, biztos örülne neked – pedzem meg a témát enyhén kíméletlenül, de hát a cél, hogy eltereljem a beszélgetés fonalát, erősebb mindennél, és persze tényleg komolyan gondolom, hogy nem ártana végre beszélnie Siriuszal, főleg, hogy annyit rágtam már a fülét Tapmnacsnak is emiatt, de nem reagált túl pozitívan. De régi álmom válna valóra, ha ezek ketten valahogy mégis szóba állnának egymással.
Emlékszem még az első pillanatra amikor találkoztam velük. A Roxfort Expresszen történt, akkoriban Sirius egészen segítőkész volt velem és az unokatesóimmal is. Szinte végig az úton a közelükben lógtam vagy mentem el az ő fülkéjükbe, és faggattam őket dolgokról. Például a Teszlek Süvegről, mert volt egy valaki, aki a vonaton olyan orbitális hülyeségeket terjesztett, hogy valami próbákat kell kiállnunk mielőtt az eldönti, hogy melyik házba osztanak minket. Abból az időből még valami eszembe jut, sokszor: annyira féltem, hogy nem fogok megfelelni... hiszen a családból csak Sirius került a Griffendélbe és én semmiképp sem szerettem volna. Szerencsére nem is kerültem. Nem lep meg, hogy azzal vág vissza, hogy nincs közöm hozzá. Összefonott karokkal állok előtte, várva, hogy mi fog most történni. - Csak logikusan gondolkodtam és így nem nagyon tudom elképzelni, bocsi. - Válaszolok vissza, miközben elhúzom a számat és jól megnyomom az utolsó szavamat, hogy még véletlenül se gondolja, hogy komolyan gondoltam. Nem vagyok túl jó kedvembe ma este és ezért kicsit kínzom még őt, a láthatóan rossz estéje ellenére is. Sokat változtam az évek alatt. Szinte belenevetek az arcába amikor Siriust kezdi el emlegetni. Rémesen érzem miatta még mindig, hogy ez lett velünk, hogy ennyire elhidegültünk egymástól, viszont ezt egy istenért sem említeném meg senkinek. Szégyenlem is őt, ez pedig az igazság. Panda az egyetlen aki látja rajtam, hogy miért lettem ilyen, és ennek mi köze van a bátyámhoz... a többiek, mondjuk Sirius barátai is szerintem csak a fél történetet ismerhetik. - Nem nagyon tudom elhinni, hogy örülne. De azt sem, hogy én... Sok idő telt el. - Inkább látványosan elkerülöm őt és amióta nem jár haza, egyetlen szót sem váltottunk egymással. Ugyan miért érdekelném? Vagy ő engem? Pff... Nem is mondok semmi mást a segítség dologra, csak tovább folytatom ezt a nyamvadt témát. Ebből láthatóan egy picit érdekel és frusztrál. - Ha annyira örülne, miért a francért nem keresett meg eddig? - Nem kertelek, az nem az én világom. Már nem. Biztos vagyok benne, hogy Remus sem így ismert meg... ezt az énemet pedig ők nem nagyon tudják még, hiszen kerülöm a legtöbb kontaktust a griffendéles fajtájukkal.
A nyakamat tenném rá, hogy mocskosul élvezi a nyomoromat. Nem is próbálja meg nagyon titkolni. Áll karba tett kézzel velem szemben és éppen hogy nem vigyorog szembe, de nem sok tartja vissza tőle. Habár végtelenül türelmes egy birka vagyok, ennél egy kicsit elszakad a cérna és csak nagy erőfeszítés árán sikerül megálljt parancsolnom, mielőtt még valami válogatott gorombaságot nem vágnék a fejéhez. Igen, a kis Regulus nagy lett. Nagy seggfej, ha valaki engem kérdez. És így még jobban hasonlít a bátyjára. De ezt az információt már meghagyom magamnak, mielőtt még végképp kihúznám nála a gyufát. Nem is válaszolok arra a feltevésére, miszerint ennél logikusabb nincs, hgy én szoruljak rá Pipogyuszra. Egszerűen nem vagyok hajlandó tovább pedzeni azt a témát, azért is hoztam fel, kvázi figyelemelterelésként Siriust. Figyelem ahogy arcvonásai éppen csak egy pllanatra változnak meg, éppen csak egy pillanatra borul árnyék az arcára, aztán vissza is veszi a gúnyos álarcot. - Sok idő? Azért nem nevezném feltétlenül olyan sok időnek. Ez azért mégse olyan, mintha húsz évet hagytatok volna ki egyms életéből, könyörgöm – szemeimet forgatom türelmetlenül. Ennél azért valamivel jobb válaszra vártam. Valami durva, elutasító szóvirágra, amit még én se tennék ki szívesen az ablakba. Érzem, hogy csak a forró kását kerülgeti, és soha nem szándékozik tisztességes választ adni, és már azon vagyok, hogy hagyjam az egészet a francba, amikor újabb kérdést szegez nekem. Próbál közömbösnek hangzani, mintha nem érdekelné az egész, csak úgy mellékesen becsúszott volna, de nem, akkor nem is szólalt volna meg inkább. Szemem elég látványosan felcsillan, ahogy realizálom, hogy ez végre egy valódi kérdés. Próbálom leplezni, de hiába a szigorú kontroll az arcvonásaimon, a szemem feltehetően elárulja, hogy mennyire hatalmába kerített a szomorúság most. Első körben csak egy fáradt sóhaj hagyja el a számat, ujjaim automatikusan megindulnak a tarkóm felé, hogy a hajamba túrjak. Nem tudom titkolni már, hogy mennyire zavarban vagyok. - Jogos. És azt hiszem, nem kell bemutatnom neked a bátyádat. Tudod, hogy mennyire makacs – enyhén félrebillent fejjel nézek le Regulusra,majd kisvártatva hozzáteszem – Ha engem kérdezel, makacsabb, mint te vagy én vagy az összes ember, aki ismerek együttvéve. Ezzel persze nem sokat segítek, tudom. De nem akarom becsapni sem Regulust. Valami furcsa és megmagyarázhatatlan oknál fogva aggódom ezért a fiúért. - Én csak azt akartam mondani, hogy mondjuk okosabb enged alapon talán lehetnél te, aki kezdeményez. Még akkor is, ha nem te hagytad ott – az utolsó mondaton olyan sokáig vacilláltam és végül is kiböktem, de olyan óvatosan egyensúlyozva minden szavat külön-külön, mintha kötélen táncolnék. Tekintetemet az övébe fúrom. Mintha ezzel akarnám megakadályozni, hogy itthagyjon.
A hirtelen témaváltás róla rám és a bátyámra kicsit felingerel. Amióta Sirius kitette a lábát a házunkból, azóta nem beszéltem vele, hiszen én lehetek a sértődött, mert ő otthagyott engem magamra, két halálfaló és vérmániás szülővel, és most pedig már választásom sem lehetett arról, mit akarok az életben. Nem mintha nem élveztem volna valamilyen szinten a sötétség vonzalmát, vannak jó dolgok is benne, ha az ember észre tudja venni a pozitívabb oldalát is. Nekem pedig igazán nem volt más választásom, kénytelen voltam és bizonyítanom kellett, mert ekkor kerültem szem elé. Ez miatt változtam meg. Ha őszintén be akarnám vallani, akkor kimondanám, hogy ez miatt nem beszélek Siriusszal, mert igazából sikerült neki a jövőbe beleképzelt gondolataimat elsöpörnie neki azzal, hogy aznap lelépett és nem jött vissza. - Nem húsz év, persze, hogy nem, de… ha egy barátoddal is egy évig vagy több nem beszélsz egyáltalán, megfakul az, ami volt köztetek anno és olyan lesz, akinek már nem fogsz elmondani mindent. – Nem folytatom a szavaimat, hiszen már így is túl sok minden csúszott ki a számon. Nem tudnék másként ránézni a bátyámra, csak undorral és megvetéssel, és azt hiszem, ez nem is változna meg már sosem. Legalábbis jelenleg így érzem és nem is igazán szeretném, hogy változzon a helyzet. Nem tudom, mi történne, ha egyszer csak beállítana például otthon. Anyáék megint körülrajonganák a kedves kis fiukat, mint régen? A kérdés, amit feltettem még Remusnak, egy kicsit hirtelen jött és persze próbálom tagadni, hogy érdekel a válasz, pedig nagyon is érdekel. Azt nem bocsátottam meg neki a mai napig sem, hogy amikor elment, még nekem sem adott magyarázatot és egy levelet sem küldött arról, hol tartózkodik, hogy esetleg meglátogassam. Mert akkor még nem voltunk ilyen kapcsolatban, egy kicsit normálisabban néztünk egymásra. Nem válaszolok semmit sem arra, amit mond először. Makacsság… csak megforgatom szemeimet és továbbra is mozdulatlanul nézek a fiúra, a falnak dőlve. Nem gondoltam volna, hogy ez ilyen hosszú beszélgetés lesz, és hogy Remus ennyire rossz állapotában még ilyen dolgokról meséljen nekem. Eszembe is jut, hogy régebben, még elsős koromban kedveltem a fiút és fel is néztem rá, amikor először a vonaton összefutottunk. Ez most elillan, és kicsit dühösebben válaszolok vissza a kijelentésére. - Nem fogok könyörögni senkinek sem. – Nagy levegőt veszek, pár pillanatig talán bent is tartom. Túl nagy a büszkeségem ahhoz, hogy engedjek Siriusnak és ezzel úgymond ő nyerjen. – Túl sok bajt okozott már, hogy én kezdeményezzek felé. – Fintorodom el és lehajtom a fejemet, lábammal a földet piszkálva. Tudom, hogy már így is túlságosan megnyíltam a fiú felé, de még muszáj valamit hozzátennem. Szinte meg is feledkezem arról, hogy ki vagyok, ki lettem. - Mielőtt elment, nem úgy emlékeztem a kapcsolatunkra, hogy annyira se méltasson, hogy egy levelet írjon nekem.
Sokáig nem akartam elsimerni, hogy igaza van. Hogy tulajdonképpen ő képviseli a jogos álláspontot. Mert hát Sirius mégis csak a barátom, és elvileg az “ő pártját kellene fognom”, és mégis mindjárt azon kapom magam, hogy az öccsét istápolom. Persze sosem mennék olyan messze, hogy mondjuk engedjek a kényszernek és jól megölelgessem. Attól tuti falra mászna, és nem biztos, hogy én járnék jól ebben az egész helyzetben. Ehelyett csak bólintok és egy pillanatig a gondolataimba merülök. Vajon erre most mi a francot kellene mondanom? - Nyilván óvatos lennék az elején, de ez nem azt jelenti, hogy esélyt sem adnék – tekintetemmel megragadom az övét és nem eresztem. Szeretném, ha figyelne rám, és nem csak a levegőbe beszélnék. Nem mintha nem szoktam volna hozzá, de ki tudja, mikor lesz alkalmam újra elmondani. - Figyelj, Regulus, az emberek gyakrabban hibáznak, mint ahogy azt te vagy én ép ésszel felfoghatnánk. Minden percben, minden ezredmásodpercben valaki ebben a világban művel valami kapitális baromságot... - egy pillanatny szünetet hagyok, hogy levegőt vegyek, érzem, hogy az arcomat újfent elönti a forróság és a ujjaim úgy fájnak, mintha ráejtettem volna egy jól megtermett antik zongorát. Legzsívesebben ordítanék, de helyette csak megfeszítm az állkapcsomat, hogy még véletlenü se essek kísértésbe. - Te is követtél már el számtalan hibát, én is. És ha valaki nem adott volna esélyt, akkor most nem lennénk itt, az egészen biztos – a hegyibszédet volt alkalmam már próbálgatni, de nem mondanám, hogy sokra mentem vele már az életem során, de ez valahogy sohasem akadályozott meg abban, hogy újra próbálkozzak. Valahányszor falnak futottam, mindig újból próbálkoztam. És most mégis, mintha a szavaim meghallgatásra találnának. Minden egyes mondat célba ér, és ezen én lepődök meg a legjobban. Nézem egy darabig, ahogy lehajtja a fejét és a földet piszkála. Zavarba jött, de én nemkülönben. - Tudod, én sohasem csalódtam még egyetlen barátomban sem. Valahogy mindig ott voltak, amikor senki más. Amikor a legkevésbé sem számítottam rá, de... - egy pillanatig habozok, megköszörülöm a torkom, de már nem vonhatom vissza, ha egyszer belevágtam, úgyis megvannak a módszerei Regulusnak, hogy így vagy úgy kiszedje belőlem. - De akkor este, amikor küldte azt a baglyot, hogy lelépett ottonról és aztán később, amikor bárhogy próbáltam, nem tudtam rávenni, hogy mgenyhüljön, hogy legalább veled beszéljen … - mély, rekedtes sóhaj tör fel belőlem, és erőt veszek fáradt tagjaimon, hogy ellköjem magam a faltól és kapaszkodva tegyek néhány lépést előre. - Nem rossz ember ő, és tudom, hogy nem is rossz testvér. Tudom, és te is tudod, hogy milyen volt előtte. Nem ellened szól a haragja, ebben biztos vagyok Csak időre van szüksége. Ahogy neked is. Talán túl hamar, túl hirtelen jött ez a beszélgetés, de most már látom Regulst, látom, hogy mi megy végbe benne, és tudom, hogy nincs veszve ez az ügy.
Meglepődöm magamon, hogy ennyire megnyílok egy ilyen embernek, mint Lupin. Aki a bátyám legjobb barátja nem mellesleg és valami baja is van. Hirtelen most el is tereli erről a figyelmemet, sőt, az is megfordul egy pillanatra a fejemben, hogy direkt történt ez az egész. Egyáltalán nem vagyok mostanság túl beszédes, erre mégis mennyit szövegeltem az utóbbi, tíz percben? Tekintetemet rajta pihentetem, figyelem amit mond, de kicsit visszaveszek a túl sok beszédből, inkább hallgatással válaszolok. Azt hiszem a mimikám elég kifejező abban, hogy mit is gondolok. Persze tudom, hogy ebbe a hibázás dologban igaza van, ezt nem gondolom én sem másként. Szerintem nincs olyan ember, aki ezt ne ismerné be, ezért csak bólintok egyet. Viszont valahogy továbbra is nehezemre esik. Ha eszembe jutnak a régi dolgot, az, hogy mit tett a bátyám... egyszerűen csak elfog a hányinger és nem tudom megtenni, nem tudok megbocsájtani. Nem szeretnék gyengének mutatkozni Lupin előtt, de egy picit most mégis megingok. Csak egy picit, egy pillanatra. - Idő... - Ismétlem meg szavait, majd felnézek ismét és elfintorodom, elég kifejezően. - Nem bírok kezdeményezni. Ha ő tenné, nem utasítanám el azt hiszem, de nem mondom, hogy a nyakába borulnék. - Most érzem azt, hogy elég volt ebből a témából, hogy nem akarok már jobban megnyílni előtte és így is rossznak érzem azt, hogy ennyi mindent megtudott rólam. Senki nem tud ilyeneket, aki nem a barátom, vagyis aki nem Panda, mert ő látja rajtam inkább az igazságot. Ezek szerint elég rosszul rejtegetek egy idő után. - Majd egyszer. Ejtsük a témát, túl sokat beszéltél már így is, Lupin. - Visszaváltok az iróniára, amit akkor is érezhetett, amikor megjöttem. Végignézek rajta amikor ellöki már magát a faltól. Beesett szemei nem árulnak el többet még mindig azon kívül, amit eddig is tudtam, ahogyan itt megtaláltam. Szerencse, hogy egy lélek sincs már ilyenkor a folyosókon, annyira nem szeretném ha meglátnának vele. - Inkább a saját bajodról kellene beszélned valakivel. - Mit sem, hogy rajtam csámcsogjunk, sokkal jobb ha inkább rá terelődik vissza a téma.
Remus Lupinnak lenni nem is olyan móka és kacagás, mint ahogy azt az emberek többsége gondolná. Már ha egyáltalán gondolnak ilyesmire, bár valószínűbb, hogy még sohasem akadt olyan idióta, aki szívesen cserélt volna velem, legfeljebb csak azért, hogy láthassa Jamest vagy Siriust meztelenül. Ezt a tényt persze nem szabad elbagatellizálni, mert emiatt az apróságnak tűnő dolog miatt igazán szerencsés vagyok. Egyébként a többiről inkább nem nyitnék vitát, de biztos feltudnék egy szekérre való érvet sorakoztatni, hogy miért szar dolog egyébként Remus Lupinnak lenni, és valahol a közepén ott van, hogy nem adhatsz baráti jótanácsokat a legjobb barátod öccsének, akivel egyébként nem áll szóba, mert... mert akkor franc sem tudja mi lesz, de vannak erre íratlan törvények. Érzem is, hogy forró alattam a talaj, ezért kéne olajra lépni, ezért is indulok el lassan de annál biztosabban, csak hát ha ez olyan könnyű lenne, akkor már rég megtehettem volna. - Persze, de azért soha ne szóld el magad, ki tudja mit hoznak még ezek az évek. Egyelőre nagyon jók a kilátásaink – nem terveztem, hogy ma ilyen borúlátó leszek, de valahogy nem tudom magamban tartani az aggodalmaimat a jövőre nézve. Vajon mi lesz Regulusszal pár év múlva? És Siriusszal? Félek, hogy igaza van a fiatalabbik Black fiúnak, és hogy az élet tényleg messze sodorja őket egymástól. De most legalább már tudom, hogy inkább Sirius fülét kéne rágnom emiatt. Vagy talán hagyni, hátha valahogy magától oldódnak meg a dolgok? Na, azt már nem. - Sokat beszéltem? Ó, szerintem még felét sem hallottad. Ilyen az, ha egyszer megered a nyelvem. De hát ilyen szívélyes társaságban nem is csoda – engedek meg magamnak némi szarkasztikus élt, most hogy végre annyira összeszedtem magamat, hogy legalább a lábamon megállok. És talán két lépés után sem esek össze. - A bajaimat meg bízd csak rám. Mindent kordában tartok – félszegen rámosolygok. Nem számít, hogy viszonozza-e, nem azért csinálom. Holott azért dühös is vagyok, mert teljesen potyára szöktem meg az éjszakai őrizet alól. Még Pipogyuszt sem sikerült megtalálnom. És mégis, azért valamilyen szinten megérte. Már ami Regulust illeti. Egészen szemérmetlenül hordozom rajta végig a tekintetemet, majd valami olyasmit teszek, amire még én sem igazán számítottam. Odalépek, és erőtlenül megveregetem a vállát. - Fel a fejjel öcskös, és ne kerülj nagy balhéba, ha egy mód van rá – nem mintha az én szavam itt döntő lenne, de mint mondtam, nincs problémám azzal, ha az emberek elengedik a fülük mellett a jótanácsaimat. Aztán hátat fordítok neki, és lassan, bicegve indulok meg az egyik irányba, ahová az előbb is megindultam, és csak reménykedni tudok, hogy nem tévedek el megint ebben az útvesztőben.
Kezdőlap
