Dolohov & Black

Minden olyan ködös. Egy helyen állok, de nem tudom kivenni, hogy pontosan hol. Árnyak mászkálnak körülöttem, de nem lehet kivenni egyiknek sem az arcát sem a rendes alakját. Talán valami szoba, de lehet, hogy inkább kültéri helyszín. Nem tudom... egyszerűen nem tudom. Lehunyom a szemem, próbálok kicsit jobban koncentrálni a helyzet felismerésre. Vissza kinyitom, de ekkor már egy teljesen másik helyen vagyok, egy erdőben. Semmit nem látok, semmit nem tudok kivenni ismét. Valami visszhangra felfigyelek és kezeimet fülemhez emelem, a visítás amivé vállt a hang, kizökkent. Már nem is vagyok a fejében.
-Basszus. Nem tudom, azt hiszem túlságosan a részletekre akarok koncentrálni. - Pillantottam barátomra, aki önként vállalkozott a feladatra, hogy segít nekem megtanulni vagyis begyakorolni a legilimenciát. Nagyon bátor helyzet, viszont ezzel ő bizonyította nekem, hogy valóban nem titkolna el előlem szinte semmit. Szerintem benne van annyi erő, hogy ha valamit mégis, akkor azt nem mutatja meg nekem ilyenkor. Na nem mintha bármit is láttam volna. - Nem tudom, hogy csináljam. Nem tudok jobban koncentrálni. - Próbálom teljesen kiüríteni a fejem, mivel úgyis meg fogom újra próbálni, mivel a rinyálással aztán semmit sem érek el. Egy pillanatra leülök Antonin mellé, kicsit kifújom magam és kérdőn nézek rá, hátha tud nekem valami jó tanácsot adni. Mindig meghallgatom őt és általában meg is fogadom amit ajánl, olyan nekem mint a bátyám. Ha már nincs vér szerinti... Gyorsan ki is verem a fejemből Sirius gondolatát, mert ettől csak felcseszem magam és biztosan hogy akkor ma már nem fogunk semmire menni.


Remélem okés • • Ruha • • Zene • • ©

Dolohov & Black

Végignézek rajta. Tudom, hogy kínzom ezzel az egésszel, de nem én kértem. Ő vállalkozott rá, én pedig belementem, mert szükségem van a gyakorlásra és nem tudtam volna másként tökéletesíteni a legilimenciát. Az első alkalomnál ugyan furcsa volt még nekem is és kicsit rosszul is éreztem magam az egész miatt de mára ez az érzés már elmúlt. Közel vagyok érzem, a múltkor is különböző emlékképek ugrottak be egy-egy percre, de semmi más. Hosszabban kell bent maradnom.
- Még soha nem voltak a fejemben. - Vágom rá határozottan. Valamivel könnyebb lenne lehet, ha már tapasztaltam volna, de nem történt még ilyesmi. Helyet foglalok mellette, kifújjuk magunkat legalább mindketten egy kicsit. Homlokomra ragadt a hajam az izzadságtól, amit koncentráció közben szereztem, szemeim kicsit vörösek. - Azt olvastam egy könyvben, ha valaki nagyon jól meg tudja csinálni, nem is lehet érezni. De nem hinném, hogy túl sokan képesek erre. - Meghallgatom tanácsát. Igaza lehet. Idősebb tőlem, sokkal több tapasztalata is van. Mindig hallgatok rá, pont ez miatt. Ezek után az adósa leszek neki, nem is kicsit. Sőt, ha jobban belegondolok mindig is az adósa voltam, már amióta felkarolt annak idején. Felnézek rá, és örülök neki, hogy így történt. Különben lehet, hogy egy idegbeteg szociopata lennénk már.
- Rendben, megpróbálom. - Talán tényleg ez lehet a baj. Hogy egy olyan emlékét akartam elővenni amit csak elmesélt nekem és nem is voltam ott, nem tudhatom a részleteit hirtelen, kezdőként. Egy ismerős emlékkel talán meg tudom próbálni, később pedig könnyebb lesz továbbfejleszteni az egészet. A szorítása kellemesen érint, most jól esik. Felállok, halványan elmosolyodom, de nem mondhatnám, hogy túl boldog vagyok. Majd akkor leszek az ha sikerül. - Készülj fel. - Lehunyom a szemem ismét. Pár másodpercet várok, majd elmormolom a varázsigét, ami szükséges a bejutáshoz és koncentrálok. Próbálok előhalászni egy közös emléket, azt amikor először, egy téli napon a Roxmortsban találkoztunk.
Minden hófehér. Mostani valómban állok pár tökmag mellett, a környéket már jól ismerem. Romos kerítés darabjai hevernek előttem, messzebb, egy út vezet be egy épületbe. Elsős voltam, a szellemszállást bámultam pár másik hozzám hasonlóval, de nem sokáig hisz ők elkezdtek engem lökdösni és gúnyolni. A testvérem miatt. Odakapom fejem, figyelem a reakciómat. Milyen kicsi voltam és milyen ügyetlen. Nem méltó a házamhoz. De Antonin odalépett és nekem érvelnem sem kellett, a többiek elfutottak, ő pedig felkarolt. Megvédett. Önkéntelenül is elmosolyodom, ő már akkor is magasabb volt nálam, és már félelmetes egy harmadikoshoz képest.
Hosszú percek voltak, közben nem hallottam Antoninból milyen reakciót váltott ki az, hogy a fejében mászkáltam ismét. Nem volt minden olyan tiszta, mint kellene, de ki lehetett venni a lényeget. Kicsit szédülve, egy félmosolyt erőltetek az arcomra, miközben a barátomra nézek.
- Sikerült! Igaz, hogy nem a legjobban, de láttam... Ilyenkor te is látod az emléket? - Ezt mindig is meg akartam kérdezni, de vagy elfelejtettem vagy nem voltam még elég bátor hozzá. Ismét leülök, lehet hogy nem fogom sem őt sem magamat kínozni ma már tovább. Meglátjuk. Most már jobban érzem magam. Nem gondoltam, hogy képes leszek rá.


Remélem okés • • Ruha • • Zene • • ©

Dolohov & Black

- Remélem. - Bólintok egyet halvány mosollyal az arcomon. Nem tudom mennyi ideig fog tartani, már jó ideje rá vagyok koncentrálva a legilimenciára és próbálkozom. Fontos nekem ez, hogy megtanuljam hiszen már otthon is nagyon rápörögtek, főleg anyám hogy végre valamelyik gyereke képes valamire vinni. Nem leszek semmirekellő, abban mindenki biztos lehet. Nem leszek olyan sem, mint a bátyám, mert azzal csak a családomat és a származásomat árulnám el. Nekem ez így, ahogy vagyok tökéletesen megfelel. Sőt, majdnem hogy jobb is mint a tökéletes. Attól eltekintve természetesen hogy még nem kaphattam meg azt amit szeretnék.
Megpróbálom előkészíteni magam a következő fordulatra. Homlokomról már nekem is folyik a víz, nem csak neki nem könnyű ez, hanem nekem sem. Sóhajtok egy aprót, tudom, hogy megéri küzdenem és csak ezért tudok kitartani ilyen sokáig. Antoninnak pedig őrülten hálás vagyok, nem is tudom hogyan mutassam ki ezt felé, hogyan viszonozzam majd neki. Nélküle semmire sem mentem volna. Erősen koncentrálok az emlékre amit meg szeretnék találni az elméjében. Az első közös emlékünket, biztosan tudom hogy még ő is tökéletesen részletről-részletre emlékszik rá. El is kapom azt az apró fonalat, próbálok minél hatásosabb lenni, ez pedig nem biztos hogy jó neki. Ugyan most nálam látom, hogy mit érezhet, hiszen becsukom a szemem, az emlék tökéletesen átadja magát nekem, nem tisztán, de már egészen közel járok ehhez. Hamar be is fejeződik, kilépek a fiú elméjéből és Antoninra pillantok. Elkerekedett szemekkel figyelem a reakcióját, egy lépéssel közelebb lépek, lelkesen kérdezek de ő kevésbé lelkesen válaszol. Megértem, látom.
- Szerintem hagyjuk abba mára. Rosszul festesz, nem akarom hogy a gyengélkedőn végezd miattam. -  A pacsit ugyan viszonozom, de hirtelen elhallgatok. Elhelyezkedem mellette, a kezembe veszem az asztalon lévő üveg vizet és Tony felé nyújtom. Örülök neki, hogy ennyi mindent megtesz értem, de nem akarom bántani. - Azt hiszem most már csak arra kellene törekednem majd, hogy ne bántsalak ennyire miközben megteszem. Csak tudnám hogyan... - Próbálok kicsit elvenni a lelkesedésemből. Letörlöm az izzadságot a homlokomról és rákönyökölök a lábamra. Elfáradtam én is, de nem testileg. Brutálisan megterhelő ez az egész folyamat.



Jöttem • • Ruha • • Zene • •

Dolohov & Black

Kicsit felnevetek. Őszintén inkább hallatszik ez horkantásnak, de ő is nagyon jó tudja, hogy érzem a kettőnk között lévő viccelődést. Már kölyök korom óta, de mondjuk azt soha nem gondoltam, hogy beáldozza majd magát a jó ügyért. Csak hogy én megtanulhassak valamit, amit végre ismét letehetek az asztalra és felülmúlhatom a bátyámat. Ez mondjuk annyira nem nehéz...
- Már néztem pár részletet erről, de még komolyabb leírást nem találtam. A zárolt részlegre pedig nem volt erőm bemászni, majd valakit megkérek legközelebb, hogy terelje el a könyvtáros figyelmét ameddig besurranok. - Forgatom szemeimet. Igazából éjszaka is simán elmehetnék, csak mindig valami más közbejön vagy éppen valaki más. A könyvtárig egyszer sem sikerült igazán feljutnom, de lehet, csak én vagyok ilyen szerencsétlen bolond. - Slughornnal nem vagyunk jóban mostanság. Ha nem muszáj, őt inkább kihagyom a buliból. - Fintorodom el. Nem kedvelem a házvezetőnket és ő sem engem a múltkori beszólásom miatt, de tudom, hogy hamarosan megbékél csak... csak kell egy kis idő és nekem is, mert nem mindig bírom elviselni a mondókáját. Sokszor unalmas. Amikor Antonin a szerelmet említi, csak elvigyorodom és felhorkantok, ismét. Ugyan már! Én és a szerelem? Két különböző dolog.
- Úgy ismersz mint aki szerelmes lenne? Örülök, hogy a nehezén már túl vagyunk, csak jobb lenne ha gyorsabban haladna a dolog. - Kell hozzá egy jó kis akarat és kitartás, aztán pedig lesz ami lesz! Legalább valamire jutottunk... valamire. Meglátjuk, hogy mennyi idő kell még ahhoz, hogy eredményesebb legyek. Persze annak örülnék a legjobban, ha már nem fájna Antoninnak. Felvont szemöldökkel hallgatom a témaváltását és a mondókáját. A csaj említésére beugrik egy arc, de megrázom a fejemet és hátradőlök a széken, szinte kinyúlok, megpróbálok egy kicsit lazítani. Szeretek a fiúval dumálni, elvégre olyan, mintha a bátyám lenne, és mivel nem volt jó testvéri kapcsolatom, hozzá tudom hasonlítani azt, ami lehetne. Amit szeretnék... csak tisztában vagyok azzal, hogy soha nem lesz részem ilyesmiben a vér szerintivel.
- Ja, vágom a csajt. Mondjuk nem nagyon dumáltunk még, de megpróbálhatom, van valami közös óránk. - Elgondolkodom kicsit, olyan elmélkedő hülye fejet is vágok mellé, mintha a kérdés életbevágó lenne. - Ott van az a ... Cora nevű csaj. Azt hiszem hatodéves. Esélyem se lenne nála, mert nem bírja az alsóbb éveseket, de nagyon menő kis formás bige. És a hollós Adeline? -
Nem vagyok túl jártas nő ügyben, nem igazán kötöttek még le, de mostanság azért van gyakorlatom a témában, mert szükséges.
- Héé, mi a véleményed Aurora Daviesről? Tudod, a prof lánya... - Szemöldökhúzogatás. Egész jól ellazultunk az előző szenvedéshez képest. Mintha már nem is ma történt volna. Teljesen elillant.


Bocsánat • • Ruha • • Zene • •

Dolohov & Black

- A múltkor beszóltam neki az óráján és az üstöt az asztalára fordítottam. Lehet, hogy kicsit kemény volt. Mondjuk megérdemelte. – Annyira talán nem is bánom, és ez látszik a mosolyomon is, amit továbbra is a fiú felé fordítok. Persze megkaptam érte a megérdemelt büntetőmunkát, és le is dolgoztam azt, de ettől még nem lettem jobb ember vagy éppen megbánóbb. Majd ha úgy adódik, akkor biztosan megváltozik megint a kapcsolatom a házvezetővel. Addig pedig megleszek nélküle.  Néha kedveltem a professzort én is, de sokszor idegesít, szerintem ez a legnagyobb problémám. Ant olyan ember, akivel már egészen fiatalkorom óta meg tudok mindent beszélni. Ezért is kérdez rá olyan könnyen nálam a szerelem témára. Persze ez többször is felmerül mostanság, hiszen egyesek váltva állítják, hogy itt az időm, ideje lenne végre egy kis első szerelemnek, de én csak ugyan így felhorkantok és elfintorodom: kösz, inkább nem. Pont nem hiányzik nekem még senki, aki meggyengít.
- Tudom, tudom, de nem is hiányzik ilyesmi nekem most. Majd egyszer, esetleg. Mondjuk, nem hinném, hogy akkora szerencsém legyen, hogy apám és anyám kiválasztottjába essek bele. – Egy fél mosollyal az arcomon vonom meg a vállamat. Viszonylag keveset kérdezem ilyen dolgokról Antonint, nem tudom, hogy ő hogyan érez bizonyos nők iránt, de valamiért kicsit kínosnak érzem, hogy arról faggassam őt, hogy volt e már szerelmes. Ugyan, nem vagyunk kislányok! Csak simán beszélgessünk a csajokról, akiket mindketten elővennénk, akiket csak úgy le lehet akasztani a polcról és ez nem kínos. Ez tetszik nekem. Jó tanítvány vagyok, tényleg azt érzem ilyenkor. Hiszen jóformán mindent, amit a nőkről tudni kell, azt ettől a szépfiútól tanultam meg itt.
- Jaj, emlékszem igen! Talán megpróbálom majd levenni a lábáról mégis. –Kacsintok egyet. Nekem még nincs túl sok sztorim a nőkről, sem az iskoláról. Még úgy érzem, csak most kezdődik igazán az, aminek kezdődnie kell. Aztán hirtelen ötletből böktem rá Aurorára, akit mostanában fűzögetek, nem véletlenül, de valahogy be kell, vágódjak nála és Antonin pedig úgyis jó tanácsot tud adni ilyesmiben, azt hiszem. Azért elnevetem magamat, amikor egy kihívással próbál motiválni. Elfogadom ugyan a felkínált kezet, megszorítom és megrázom. – Benne vagyok. Jól el kell gondolkodnom rajta, mit kérjek, valami fogósat… - Ha tudom, hogy megéri, akkor már azért is megteszem a dolgot. Ameddig gondolkodom ezeken a helyzeteken, mégis felteszem a kérdésemet felé, pimaszul mosolyogva. – Na és mi a helyzet a te szerelmi életeddel?



hellóó • • Ruha • • Zene • • ©

Dolohov & Black

Kíváncsi tekintetemet a fiúra emelem. Mindig is felnéztem rá, vártam, kisfiús rajongással, hogy mikor kezdi el mesélni a történeteit, hogy mikor lehetek már újra vele és csinálunk együtt valamit. Igazából nagyon hálás vagyok neki mindenért, főként, hogy segített átvészelni a nehezebb időket, amikor Sirius fellépett a családunk ellen. Ekkor kezdtem én is elveszíteni a hitem, de lám, volt, aki segítsen visszaterelni az útra és megmutatni azt, hogy ebben is mennyi jó dolog van és miért is érdemes. Most pedig tudom, hogy kezdek abba a korba érni, amikor már felelősséget kell vállalnom mindenért. Nehezen veszem fel azt amit mond, valahogy ebben az egyben sosem értettünk egyet. Nem akartam szerelmes lenni, nem vágytam igazán olyan szeretetre, mert félek, mi lenne később. Csak a vállamat vonogatom és bevillan egy pillanatra, hogy tényleg meg kellene próbálnom, de... nem tudnám magamat elképzelni szerelmes férfiként.
- Tudom, már várom azt a beszélgetést. Csak ne valami rondaságot válasszanak nekem. - Nem hinném, mert ilyet biztosan nem engedne meg a családi imázs. Főleg, hogy én maradtam és nekem csak a legjobbat válasszák majd ki. Titokban biztos megy már a sutyorgás és a megbeszélések. Nekünk pedig csak ki kell várni az alkalmat. Nem tudom, valaha is ki fogjuk-e nőni azt, hogy a család választ a gyereknek házastársat. Persze mindig azzal fognak érvelni, hogy nekik is így volt.
Nem akarok semmi konkrétat mondani arra, mit fogok kérni tőle. Majd ha eszembe jut valami jó dolog, akkor biztosan felkeresem. Persze, legkésőbb ha sikerül teljesítenem a feladatot. Azt pedig jó lenne, mert ezzel tudnék végre egy kicsit bizonyítani. Mostanság egyébként sem volt dolgom igazából nőkkel. Pedig sokan mondják, itt lenne már az ideje. Nem is tudom, miért feszegetem a szerelem témát. Talán csak meg kellett kérdeznem, hogy megnyugodjak még mindig ugyan az az ember aki volt is azelőtt. Ezt válaszolja. és én elhiszem, a legilimenciából úgysem tudtam meg semmit, hiszen nem ilyen emlékeket kerestem a fejében. Mondjuk valószínűleg nem is szeretném őt meztelenül látni az egyik emlékében. - Akkor szokásos. Mit szólnál, ha elhúznánk inni valamit? Lángnyelv whisky, annak örömére, hogy haladunk a legivel? Csajok is jöhetnek... - Kacsintok egyet pimaszul, majd felkelek és megvárom a válaszát. Erre csak nem mond nemet!


zárhatnánk, mit szólsz? • • Ruha • • Zene • •