Nem volt szokásom elutasítani azokat a diákjaimat, akik arra kértek, tartsak nekik különórát. Persze ha láttam megcsillanni azt a cinkos fényt a szemükben, ami miatt teljességgel kizárható volt a tantárgy iránti érdeklődés, akkor a saját kezükbe adtam a sorsukat és a könyvtárat javasoltam. Ám Ms. Throckmorton annyira elveszettnek tűnt az óráimon, hogy szívből megsajnáltam, azt viszont nagyon becsültem benne, hogy tegnap délután megjelent az irodámban és nyögvenyelősen ugyan, de egy idő után kinyögte: szeretné legalább azt a szintet elérni, amelyiken nem húsz méterről nézegeti az állatokat, hanem közelebb merészkedve hozzájuk megpróbálná gyakorlatban is kamatoztatni az elméleti tudását. Az eszével semmi baj nem volt, mindent tudott a lényekről, akárhány kérdésem volt hajlamos volt megválaszolni és rendre kitűnő teszteket írt, csupán a tárgy gyakorlati részével volt problémája. Azt eddig még nem mondta el, pontosan miben gyökerezik a félelme, de a mai nap tökéletes lesz arra, hogy ezt is megtudjam.
A távolból is láttam, hogy Ms. Throckmorton már várt rám. Tudtam én, hogy mintadiák, még késni sem késett, pedig a pontosság tényleg ritka szokás volt mostanában. Mintha mindenki arra játszott volna, hogy a másik idegeivel szórakozzon, de mint észrevettem, Sabrina komolyan vette a saját kérését.
- Jó látni, hogy nem gondolta meg magát. - Az arcán fura kifejezés ült, a fűbe pillantva körvonalazódott is bennem, mi lehet a probléma. Aki gyönyörű lényektől is fél, miért ápolna jó viszonyt a meztelencsigákkal? - Jöjjön, még nem vagyunk ott, ahol lennünk kellene. Csak azért hívtam ide, nehogy elkeveredjen az erdőben. - Volt egy olyan érzésem, hogy hatodévesen már az erdő legtöbb zegzugát ismerte, de ha besétált volna a fák közé, biztosan minden lépéssel egyre jobban elkerültük volna egymást. - Mondja, melyik lényhez van ma kedve? Melyikkel akar kezdeni, ami nem annyira ijesztő? - Nekem is megvolt a saját elképzelésem, de hallani akartam, ő mit szeretne, melyik az a szint, ami még nem kergeti ki a világból.

Csak megcsóváltam a fejem, hogy lássa, nekem igazán nem jelent erőfeszítést a vele való foglalkozás. Sőt, örültem annak, hogy voltak diákok, akikbe szorult némi önkritika és nem elégedtek meg azzal, hogy éppen csak átcsúsztak a vizsgákon és jól elvoltak az órákon, hanem piszkálta őket a belső kisangyal, miszerint jó lenne, ha kialakítanának egy új stratégiát. Az az elkeseredett arc pedig, amivel Ms. Throckmorton bekopogott az irodámba akkor sem engedte volna, hogy figyelmen kívül hagyjam a kérését, ha én lettem volna a világ legszőrösebb szívű varázslója. A lány szinte kétségbeesett volt és ahogy itt álldogált az erdő szélén, semmivel sem tűnt összeszedettebbnek. A mély vízbe dobás nála a lehető legrosszabb ötletnek bizonyult volna, erre a nyakamat tenném, ezért is hagytam meg neki a választás lehetőségét, de ezzel sem lettünk előrébb. Megmosolyogtatott a lemondó sóhaja: természetesen nem a kárörvendés tört bennem felszínre, hanem az, mennyire szeretné átlépni a saját határait, mégis túlságosan fél a megközelítésüktől is.
- Ott kellene lennünk, ahol te szeretnél lenni, de mivel látom, hogy nem igazán tudod, mit szeretnél... - A mosolyom nem tűnt el az arcomról, megvontam a vállam és gondolkozóba estem. Mivel állítsam szembe azt a lányt, akire ránézve úgy tűnik, még a pillangóktól is megijedne? Ahogy ő mondta, legyen kicsi, növényevő és szőrös a lény, ezzel eléggé leszűkítette a rendelkezésünkre álló fajokat. - Milyen a kapcsolatod a kutyákkal? Kicsik, szőrösek és nem bántanak. - Fordítottam a tekintetemet a mellettem lépdelő lányra. A crupok kiköpött édes, mindenki által imádott, kiskutyákra hajazó lények voltak, akiktől a varázslóknak nem kellett félniük. Ha rábólint az ötletemre, veszünk egy kanyart, egyáltalán nem volt messze a kedvenc tanyázási helyük attól az ösvénytől, ahol mos mi lépdeltünk.
- Az én kedvenceim leginkább azok, amelyeket csak a könyvekből ismertethetek meg veletek. - Válaszoltam a kérdésére. - És amikkel te valószínűleg nem jönnél ki jól, sőt, én is záros határidőn belül otthagynám a fogam, ha szembe kerülnék velük. - Vallottam be. Attól, hogy elméletileg mindent tudtam ezekről a lényekről és szerencsére sokat láthattam is már, nem tekintettem magam mindenhatónak velük szemben. Néhány lény egyetlen mozdulatával kilencszer a halálomat okozhatná. - Ez egyik nagy kedvencem mégis a főnix. - Ha konkrétumra volt kíváncsi, most megkaphatta, de bennem is megfogalmazódott pár kérdés az irányába, így egy levegővétel után szólásra is nyitottam a számat. - De te miért vetted fel a tárgyat, ha a gondolatától is félsz annak, hogy a lények közelébe kerülj? - Vontam össze a szemöldökeimet érdeklődve, közben ismételten felé fordultam. Meglett volna a lehetősége, hogy akár a tárgyba való belekóstolás után is azt mondja, neki nincs szüksége erre a tudásra, mégsem tette.