A mai napon is késve érkeztem, ami már alapjában véve sem túl jó pont, de egyetlen rosszalló szót sem kaptam érte. Összehangolni a keddi órarendemet a kviddics-edzéssel és a szakkörrel, nem mindig gyerekjáték, ezért is estem be sokadjára is pár perccel a kezdés után. Nem azért, mert képtelen vagyok észben tartani azt az időpontot, amit a nap folyamán legjobban várok. Dehogy. Az előző órámnak akkor van vége, mikor a szakkör már jó tíz perce tart, ezért mindig én vagyok az első, aki kirobban a teremből és az utolsó, aki végül ideér. Jól bevált taktikám viszont, hogy még legalább annyi ideig meghúzom magam, mint amennyit késtem, utána viszont nem vagyok rest megmutatni, hogy igenis van tehetségem a párbajozás művészetéhez. Máskor legalábbis van, ezt biztosan állíthatom én is, és szinte bárki, aki látott már engem olyan helyzetben, ami pálcahasználatot kíván. Van érzékem hozzá, és rendszerint nonverbális varázslással próbálkozom. Ez viszont fáradtan, kimerülten, kevés összpontosítással nem megy. Rémesen sokat kell még tanulnom róla és gyakorolnom, hogy súroljam az elfogadható szintet. Ezzel tisztában vagyok én is, és valószínűleg a szakkör összes résztvevője is, hisz életem kudarcát éltem meg, mikor az egy évvel fiatalabb és jóval gyakorlatlanabb mardekáros lány a matracra küldött egy olyan átokkal, amiről eddig még csak nem is hallottam. Az óra további részében nem is igazán tudtam használni a pálcás kezemet, olyan érzésem volt, mintha ezer hangya szaladgálna benne, de büszkeségből nem vallottam volna be, hogy nem igazán vagyok a helyzet magaslatán. Mégis hogy vette volna ki magát a helyzet? A fülemig így is elért a hangos üdvrivalgás, amivel a felsőbbéves csoporttársai díjazták őt, és megeresztettek egy-két ezt neked sárvérű kijelentést. A szememet forgatva vettem erőt magamon, elvégre ez nem olyan sérülés, ami komolyabb problémát okozhatna, a hatása rosszabb esetben is néhány óráig tart. Remélem.
Az óra viszont véget ért. Úgy éreztem, most zúztam össze éppen az eddig szépen felépített reményeimet, hogy abban a megtiszteltetésben részesülhetek a közeljövőben, hogy tanársegéddé neveznek ki. Sosem titkoltam, hogy ez a vágyam, de jelenleg csak vágyálomnak tűnik. Talán a patrónusbűbáj lesz az, amivel visszaszerezhetem a belém vetett bizalmat. Igen, ha kivételesen hajtom végre a varázslatot, ami nem lesz egyszerű feladat. De nem riadok meg a kihívásoktól ezúttal sem.
Elbocsátó szavait hallva abszolút úgy éreztem, a dicséretet ma nem nekem címezte. Jobb lenne, ha nem is kerülnék a következő alkalomig a szeme elé, így a tömeggel együtt megiramodtam a kijárat felé, de úgy látszik, ma nem csak a párbajban nem volt szerencsém, a láthatatlanság sem megy. Vagy csak annyira azt akartam, hogy ne vegyen észre, hogy már azzal is magamra vonzottam a figyelmét. Bárhogy is, nagy sóhaj szakadt fel a mellkasomból, amit a kifelé áramlók hulláma magával is vitt, mielőtt a professzor megneszelhette volna.
- Igen, professzor? - maradtam le tőlük jócskán, aztán a táskámat a bal vállamra akasztva fordultam vissza hozzá. Ugyanebben a kezemben tartottam továbbra is különleges, fehér pálcámat, mivel a másik kezem kissé még mindig bizsergett. El fog múlni, már biztosan tudom, hogy nem kell Madame Pomfrey segítsége. Nem akartam ostobaságot kérdezni, és még kevésbé rögtön magyarázkodásba kezdeni, így jobbnak láttam, ha megvárom, míg kiderül, hogy miért marasztal. De sok jóra nem számítok, a makacsságom nem most először állít elém akadályokat.

Szinte nem is érzékelem a külvilágot addig, míg észbe nem kapok, hogy Miranda és Claire még mindig ott toporognak mellettem. Biztos az ő agyukon is átfut az a lehetőség, hogy most leszek szépen és csendesen elutasítva a csoportból és úgy érzik, hogy mindenképp szükségem van az erkölcsi támaszukra, még akkor is, ha ez egyáltalán nincs így.
- Menjetek csak, a klubhelyiségben találkozunk.. - bólintok én is. Nem szorulok senki védelmére. Hiába van két testvérem, egyikükkel sincs olyan viszonyom, ami azt feltételezné, hogy megvédjük a másikat. Ami azt illeti, a barátnőim előbb viselkednek testvériesen, mint a saját vérem. Persze azt tudtam, hogy esély sincs arra, hogy ők nélkülem menjenek fel. Kifáradtak ugyan a teremből, de gyanítom, hogy a folyosón olyan távolságra álltak meg, hogy ha nem is minden szó, de néhány hangfoszlány mindenképp eljusson addig, amik alapján majd jól kifaggatnak, hogy mit akart tőlem Mr. D.
- Megmarad.. - válaszolom és kissé talán sután ökölbe szorítom jobb kezemet, amit a hirtelen támadás ért. Már nem zsibbad az egész karom, ebből levonom a következtetést, hogy ez az átok nem ártalmatlanítja teljesen az ellenfelet, de arra jó, hogy egy-másfél óra kellemetlenséget okozzon. - Inkább az ért váratlanul, hogy az ártásomnak nyoma sem volt.. - sietek kijavítani, nehogy azt higgye, hogy bolond vagyok és nem készültem arra, hogy támadni fog. Mardekáros, még arra is fel voltam készülve, hogy nem játszik majd tisztességesen. És tudom ugyan, hogy a nonverbális varázslás már RAVASZ szintű felkészültséget igényel, és sokan nem is jutnak el odáig, én ma hiába koncentráltam, így bebizonyosodott, hogy ami egyszer megy, az nem biztos, hogy másszor is.
Örülnék, ha megúsznám ennyivel, de valahogy sejthető hogy, nem csak a hogylétem felől akar érdeklődni, azt megtehette volna nagyközönség előtt is, bár előttük igyekeztem titkolni, hogy bármiféle sérülést szereztem volna. A professzort viszont nem nézhettem hülyének, alighanem tudja, milyen tünetekkel jár az átok és még az is lehet, hogy a saját bőrén is tapasztalta már. Ha pedig ez igaz, akkor a kérdés is mindössze egy udvarias felvezető a valódi témához, amit a nyakamba is zúdít azon nyomban. Azon a tipikus módon, hogy azonnal rosszul érzi magát az ember, mert elismerős szavakkal tűzdeli tele a kérdőre vonást. Nem annak van most itt az ideje, hogy megköszönjem neki a dicséretet, hisz semmi kétség, csalódást okoztam neki, de saját magamnak még nagyobbat.
- Igen, tudom.. - helyeselek rá, aztán egy pillanatra elhallgatok. - Nagyon sajnálom a folytonos késéseket. Az utolsó órám odalent van a pincében, képtelenség onnan hamarabb feljutni. Sötét varázslatok kivédése, Merrythought professzorral. - teszem hozzá a szemléltetés kedvéért. Az öreg professzorasszony valószínűleg még őt is tanította, mikor diák volt, bár erre nem mernék megesküdni. Ez egy égető probléma az életemben, de nem tudok rá megoldást találni. Egyik professzortól sem kérhetem, hogy kivételezzen velem, hogy engedjen el hamarabb, vagy kezdjen később. Egyedül az a lehetőségem marad tehát, hogy cikeszként süvítek végig a lépcsőn felfelé, majd a folyosón és ha mázlim van, akkor nem jön szembe egyetlen prefektus sem, aki épp rajtam gyakorolná a hatalmát. Vagy ami rosszabb, McGalagony. Eddig sikeresen megúsztam, pedig az ő órájáról is rendszeresen kések a kviddics miatt. Valami rémes az időbeosztásom.
- De majd kitalálok valamit.. - próbálom menteni a menthetőt, mielőtt még azt a maradék csekély kis esélyemet is eljátszom, ami még lehetőséget jelent a tanársegéd címre. Ki akarom érdemelni.

Életem problémája, hogy notórius késő vagyok. De erre nekem kellene megoldási módozatokat találnom. Ahhoz, hogy ezt orvosolni tudjam, komolyan át kellene vennem az összes lehetőségemet, átrágnom, elejétől a végéig átgondolnom, akár többször is, és az egészet ismételni ameddig szükséges. Ez viszont rengetek időt és energiát emésztene fel, jelenleg viszont egyikben sem bővelkedek. Azt hiszem ez az a csapda, amibe gyanútlanul sétáltam bele és csak akkor kezdtem érzékelni a helyzet súlyosságát, mikor már teljesen elhatalmasodott felettem. Most pedig azt eszem, amit megfőztem magamnak, csak hát az a bökkenő, hogy egyáltalán nincs ínyemre.
- Semmi szükség rá, teljesen jól vagyok - hárítom azonnal a felételezését, hogy valóban Madame Pomfrey segítségére szorulnék. Megerősített abban a hitemben, hogy semmi szövődmény vagy tartós hatás nem várható, így az ötletet azonnal elvetettem. Csak még több időpocsékolás lenne, amit nem engedhetek meg magamnak. S állítom alátámasztásaként újra átveszem a pálcám a jobb kezembe. Lényegesen jobb, de még nem az igazi. Már nem csak azt érzem, hogy tűk szurkálják a kezemet, a fizikai kontaktus is érződik, ahogy a pálcám markolata belesimul a tenyerembe. Nem tartom még olyan biztosan és szorosan, mint teszem azt egy párbaj közben, de nem rohanok minden apró-cseprő problémámmal a gyengélkedőre. Sőt mi több, lassan egy éve nem jártam ott.
- Előfordulhat, hogy rosszul mértem fel a helyzetet, de abban a szituációban azt gondolom, hogy működhettek is volna az átkaim. - szállok szembe a véleményével. Ez nem azt jelenti, hogy nem adok a szavára. Nagyon is fontos a számomra, hogy látja ő a kialakult helyzetet, de nem mindig neki van igaza. Én pedig nem vagyok köteles minden esetben elfogadni az ő álláspontját. Különbözőek vagyunk, s míg a professzor hosszú évek gyakorlati tudását kamatoztatja, nekem nincs túl sok tapasztalatom. Az elméleti tudást persze annak rendje és módja szerint elsajátítottam, de megfelelő rutin nélkül olyan, mintha a sok tanulás semmit se érne. Használhatatlan. Nem véletlenül voltam az elsők között, aki kapva-kapott a lehetőségen, hogy részt vegyek a szakkörön. Úgy érzem, hogy szükségem van erre a pluszra. Még amellett is, hogy sosem tudok pontosan érkezni így valószínűleg csak egy piszok kis szálka vagyok Davies professzor szemében. Nem hoznám külön szóba, de nem csak őt tisztelem meg pontatlanságommal, sajnos a házvezetőmmel is gyakorta eljátszom. Ami Merrythought professzort illeti, nem szándékozom mögé bújni, így mikor elmosolyodik, kedvem lenne visszaszívni az egészet. Nem akarom, hogy valami módon visszajusson hozzá az információ, hogy épp vele takarózom. Így is elég sajátos meglátásai vannak arról, mi kell ahhoz, hogy azt a tömérdek tanagyagot kellő mértékben és időben elsajátítsuk. Erről nekem is megvan a véleményem: legalább még egy év!
- És mégis hogy a fenében kellene rangsorolnom azt, amit szeretek csinálni és azt, amit egyszerűen csak kell? - csúszik feljebb a hangom egy fél oktávval, de nem neki szánom, sokkal inkább a helyzet kezd tényleg túlmutatni rajtam. Nem tartozom azon diákok közé, akik csak úgy pimaszkodnak a tanáraikkal, a tiszteletlenség határáig meg még talán sosem merészkedtem. Nem is most akartam elkezdeni. De fáradt vagyok, stresszes, ideges és nem értem, hogy várhatja el bárki is, hogy válasszak valamit, ha mindegyikben megközelítőleg egyformán vagyok jártas. A problémakezelésben pedig sosem jeleskedtem, ennek ékes bizonyítéka, hogy a testvéreimmel sincs túl szoros kapcsolatom. De az időszűkére is biztosan van valami megoldás, csak eddig még nem jöttem rá, hogyan nyerhetnék magamnak többet belőle.

Csak sikerült meggyőznöm, hogy nincs szükségem a javasasszony segítségére. Most legalábbis biztos nincs. Gyakorta vagyok vendég nála egy-egy kviddics meccs után, főként a mardekárral folytatott mérkőzéseket szenvedem meg. De legalább már el tudok vonatkoztatni a bizsergő kellemetlenségtől és el tudom dönteni, hogy igénylek-e segítséget. A válasz egyértelműen nem. Mint olyan sok más dologra is. De megtanultam áldozatokat hozni, tudom, hogy egyik-másik nap megköveteli tőlem, hogy több energiát fektessek bele, mint a többibe, de az utóbbi időben csak ezek érik egymást. Helye sincs a lazításnak. Még most se, mikor már azt hittem, hogy vége a mai napnak és már csak a vacsorát kell túlélnem. Cáfolatot várok, helyette viszont kérdést kapok, ami arra ösztönöz, hogy legalább most túráztassam magam egy kicsit, ha már a mai alkalommal életem talán legrosszabb formáját hoztam.
- A találat. - vágom rá egyértelműen, de tudom, hogy ennyivel nem úszom meg. - A fegyelem és a figyelem. Az egész olyan volt, mintha nem lennék összhangban magammal. Kiütközött, hogy szétszórt vagyok, talán egy kicsit alul is becsültem az ellenfelet a koránál és tapasztalatlanságánál fogva. Előnyben éreztem magam, és mindent feltettem volna egy varázslatra, ami végül nem sikerült. Talán bolondság azt gondolni, hogy a pálcának lelke van, de én hiszek benne. Az enyém makacs, ha nem érez maximálisnak, fellázad a mágiám ellen. Máskor pedig odaadó társam a párbajban, ez csak tőlem függ.. És talán nem kellene minden áron erőltetnem a nonverbális átkozódást.. - teszem hozzá még egy apró mosollyal. Nyílt titok, hogy RAVASZ-ra készülök, amihez el kellene sajátítanom a nonverbális varázslás minden csínját-bínját, de ezidáig még nem jártam sikerrel. Olykor megvalósulnak ugyan apró bűbájok ennek segítségével, de mint azt a példa is mutatja, ha mégsem sikerül, képtelen vagyok elég gyorsan magamhoz térni a támadás idejére. Mindig számítok rá, hogy megtörténik majd egyszer mindenki szeme láttára is, és bizonyítani tudom mindenki előtt, hogy bennem bizony több tehetség van, mint azt gondolnák. Ahogy a legjobb barátom mondta elsőéves koromban kellő túlzással: hiába muglik a szüleim, több mágia van a kisujjamban, mint amit mások valaha birtokolhatnak. Ennek ellenére azért csak sikerült újfent lejáratnom magam.
Követem a pillantását a pálcám irányába és én is végigmérem. Már akkor tudtam a fehér rezgőnyárpálcáról, hogy különleges - és nem csak a színe miatt. Nem hagyott nyugodni, így utánaolvastam egy kicsit, belekontárkodva a mágiatörténetbe. Nem sok leírást találtam, de említést tesznek egy párbajszövetségről, amit Ezüst dárdának hívtak, és akik közül minden tag hasonló pálcával bírt és kivételes tehetséget mutatott a párbajozás művészetében. Érdekes história, már ha igaz belőle valami.
- Értem, professzor úr. - nyugtázom szavait összepréselt ajkakkal. Komolyan veszem minden szavát, de a dicséret most nem bóknak hat, sokkal inkább szemrehányásnak, mintha én magam nem venném észre a tényt, ami az orrom előtt van. Választanom kellene, de az azt jelentené, hogy valami olyantól fosztom meg magam, ami teljes bizonyossággal sosem lesz pótolható az életemben. Félő előbb fog bekövetkezni az ő feltevése a végkimerülésről, mint az, hogy én mérlegelni kezdenék összevetve a kviddicshez és a párbajszakkörhöz fűződő hasznosságot és motivációt.
- Mármint hogy engem? Várjunk... Szóval nem akar kirúgni? - kérdezem magasra szaladó szemöldökkel. Egész idő alatt az járt a fejemben, mikor kapok majd végre ultimátumot, hogy ne magamtól kelljen választanom, hanem rá legyek kényszerítve egy döntésre. Talán jobb is lenne, ha tudnék valakit hibáztatni a választásom miatt és nem egymagamnak kellene birkóznom vele. Az csak lassan jut el a tudatomig, hogy épp most kérdezte meg burkoltan, hogy szeretnék-e tanársegéd lenni. Mellette.