Oldalköltözés
clementia.
Kedves Mindenki!

Oldalunk új formában nyitotta meg kapuit: clementia. néven. Sok szeretettel várunk benneteket, ahogy új discordunkon is! Ott találkozunk! : )

b & caelor & effy

Lépj beljebb
ki jár itt?
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
 Elfelejtettem a jelszavam!
Multiváltó
válts felhasználót!
Felhasználónév:


Jelszó:


Bagolyposta
az oldalon fecsegõk
Friss posztok
pergamentekercseink

Hírek
Alastor Moody

Amycus & Agatha EmptySzomb. 25 Dec. - 10:27
MARAUDDDERS
Alecto Carrow

Amycus & Agatha EmptyVas. 5 Dec. - 0:12
Practise makes perfect... really?
Alex R. Emerson

Amycus & Agatha EmptySzer. 21 Júl. - 14:54
Elkészültem!
Lucius Malfoy

Amycus & Agatha EmptyPént. 9 Júl. - 1:06
Marvel Universe
Vendég

Amycus & Agatha EmptyCsüt. 8 Júl. - 9:43
Lucius A. Malfoy
Lucius A. Malfoy

Amycus & Agatha EmptySzer. 7 Júl. - 16:18
arasznyit fölötte léptek
Yves McGonagall

Amycus & Agatha EmptySzer. 30 Jún. - 3:38
First Knight
Martin Nott

Amycus & Agatha EmptyKedd 29 Jún. - 2:33
en passant
Anathema Avery

Amycus & Agatha EmptyKedd 29 Jún. - 0:34
A hónap írói
a hónap posztolói
Erre kószálók
ki kóborol erre?

Nincs


Jelenleg 11 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 11 vendég
A legtöbb felhasználó (669 fő) Hétf. 25 Nov. - 6:23-kor volt itt.


Megosztás

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Anonymous

Vendég

C’est la vie
Vendég

»
» Szer. 1 Jún. - 21:35

Amycus & Agatha
Kezdjük újra, immáron legalább az ezredik alkalommal.
'A Quintaped Skóciában őshonos a... valamilyen szigeteken, ami a jelenléte miatt feltérképezhetetlenné vált. Milyen sziget...?' - emelem föl mellkasomról a vaskos könyvet és olvasom át újra meg újra az első mondatot, reménykedve abban, hogy a Drear szó végre meg is marad a fejemben és nem kezdek el ábrándozni az ég kékjén, a fehér felhőkön és azon, hogy pár nap múlva telihold, annak pedig rendje s módja szerint mindenki kerüli a társaságomat a kastélyban. A lila karikák okozzák ezt, melyek a szemeim alatt éktelenkednek, vagy az örökké gyűlölködő tekintet, esetleg a folyton elégedetlen és ingerlékeny megnyilvánulásaim? Mindenbizonnyal inkább ezeknek az egyvelege tehet róla, nem beszélve a gúnyos mosolyomról - amivel valójában azt szeretném jelezni a külvilág számára, hogy minden a lehető legnagyobb rendben, csak most ne szóljatok hozzám egy ideig -, amit mások értetlenkedve fogadnak, pedig még csak egy szót sem szóltak hozzám. Keserű sóhajjal kísérve hajtom le ismét a könyvet, de most már az arcomra, így fejemből csak a fűben elterülő szőke hajzuhatagot lehet látni, semmi mást. Szokatlanul meleg tavaszi napot választottam ahhoz, hogy a szabadban tanuljak, amiről azt gondoltam, hogy fáradt elmémet majd felfrissíti, ám a meleg egyre inkább terelget vissza az álomvilág felé, a mázsás könyv jótékony sötétséget nyújtó takarása pedig ezzel együttműködik, a szél enyhe hűvöse pedig nem elég ahhoz, hogy ebből a félig kába állapotomból felrázzon. Lehet jobban járna mindenki, hogyha a telihold előtti és utáni pár napot végigaludnám és nem kiüldözném őket a világból. Ajkaim féloldalas mosolyra húzódnak az alvás gondolatára, de ez a mosoly is hamar leolvad az arcomról, mikor a rémképek, amiket álmoknak nevezünk, sorra kezdenek felvillanni az elmémben, mintha egy nagyon régi felvételt néznék, aminek a szalagja már csak egy-egy képkockákat képes kivetíteni a közönség számára, és pont a legrosszabbakat. Mitől lenne jobb itt kint a szabadban, mint a hálókörletben? Ráadásul mindenki szeme láttára és füle hallatára rángatózni és nyöszörögni nem nevezhető korántsem egészségesnek. A lányok már megszokták, nem szólnak semmit, nem néznek rám furcsán, mint annak idején, de tekintetükben még mindig látom néha a riadalmat és az aggodalmat. Aggódnak, mert tudják, hogy átlagos ember nem dobálja magát minden éjjel az ágyban és izzadja össze oly módon az ágyneműt, mintha előzőleg valaki leöntötte volna egy vödör vízzel. Aggódnak, mert nem fogadom el a segítségüket és e téren mindig hazudok nekik, és nem sokáig tudom a könyveimre vagy egyéb dolgokra fogni ezeket, hogyha pedig kibújik a szög a zsákból, hamar egyedül találom magam a körletben. Aggódnak viszont magukért is, mert nem tudják, hogy mikor válok közveszélyessé és teszek valami olyat álmomban, amire nem fogok emlékezni másnap, viszont valaki megsérült. Írnom kell apának, hogy készítsen valamit, amitől ha az álmok nem is múlnak el, legalább nem fogok cirkuszt rendezni minden éjszaka. Ha pedig ő nem tud készíteni, akkor kit kereshetnék fel? Érzem, ahogyan vérnyomásom villámsebesen megemelkedik, szívem fájdalmasakat dobban a mellkasomban és újra eluralkodik rajtam a düh. Alvásról szó sincs, már a lény nevét sem tudom, amiről éppen tanulnom kéne, sőt már rég túl kéne lennem rajta, csak a vörös köd az, ami elborítja teljesen az elmémet. Ingerülten lököm le magamról a könyvet a fűbe és hunyorogva nézek a pár méterrel odébb lévő horgászbotomra. Plimpy... A legunalmasabb apró vízi lények a világon, amiről a professzor elmondása szerint két oldalnál többet is lehet írni, valójában pedig mindenhol fél, maximum egy oldal erejéig említik meg.
'És nekem jutott a csodálatos megtiszteltetés, hogy amíg mindenki más érdekesebbnél érdekesebb állatokat gyűjt be, én addig horgászgatok a tónál egy kis pikkelyes labdára. Köszönöm... - csúszok közelebb a bothoz, miközben pálcámmal rákoppintok, a damil pedig sebesen kezd föltekeredni. Unottan figyelem a víz sima tükrén táncoló sugarakat, a damil végén pedig megjelenik a horog üresen. Ravasz kis fickó... Próbáljuk meg újra. Oda sem nézve lököm félre a horgászbot mellett álló vízzel teli edényke tetejét és kiveszek belőle egy vízicsigát, amit sietve a horogra akasztok, hogy újabb koppintás után a horog ugyanúgy tűnjön el a víz alatt, mint az előző két alkalommal. Még két csigát leeresztek, utána pedig feladom és megpróbálom a könyvtár összes könyvét felhasználva megírni a két tekercset, mellékelve egy kisebb rajzot a golyóról.
Csak ne az üres horog jöjjön vissza...
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Mici Visconti

Mici Visconti

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
10
▽ Avatar :
Xavier Dolan

»
» Vas. 5 Jún. - 22:27
Agatha & Amycus

   
○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○

   

Tizenhét év Alecto mellett és azt hiszem, hogy mindent tudok a havibajról, amit csak férfi valaha tudhat. Specialistája vagyok a témának, hogy hogyan kell a viziszörnnyel bánni akkor is, amikor gyönyörű, kecses sellőből átváltozik egy hárpiává. Tudom, mit kell enniadni, mivel kell a kedvébe járni, sőt,még azt is, hogy mit szabad mondani neki és mit nem. Sosem voltam jó Legendás Lények Gondozásából, valahogy nem túl testhezálló a feladat, tekintve, hogy egyszerűen az igen alacsony empátaküszöbön szinte teljesen megakadályoz abban, hogy bármilyen mélyebb kontaktust kialakítsak az érző élőlényekkel. A nővérem ebben a tekintetben különleges helyzetben van, mert hozzá gyakorlatilag egy kapu vezet, ami a nap huszonnégy órájában tárva nyitva áll, még akkor is, amikor nem akarom. Rá kellett azonban jöjjek, hogy más lények különlegesebb, mélyreszántó kutatást igényelnek. Időigényeseket, fáradságosakat, nem csoda, ha én, aki ahhoz szoktam, hogy minden készen az ölembe pottyan, hamar feladom. De ez most más. Az én lényem a tó másik partján ül, távol a többiektől és éppen egy vaskos könyv takarja az arcát, ami nem feltétlenül baj, mert ijesztően sápadt és karikásak a szemei. Nem azt mondom, hogy ez zavar, vagy visszataszítő, csak folyamatosan aggodalommal tölt el. Vajon mit csinálhat éjszakánként, hogy nem tud aludni? Akar-e egyáltalán, vagy nagyon is jól érzi magát? Azt nem tudhatom, mert még sohasem mentem olyan messzire, hogy éjszaka kilopózzak. Sőt, még a Griffendél klubhelyiséget is csak takarodó előtt közelítettem meg párszor, de amikor már kezdett volna feltűnő lenni a jelenlétem, hamar kereket oldottam. Beteges stalkingolásom közepedte ugyanis néha észreveszem magam, néha viszont annyira belemerülök, hogy azt sem tudom, hogy a kastélynak éppen melyik szegletében járok.
Nem mondanám, hogy a megszállotja lennék. Ha igazán a megszállotja lennék, folyton a nyakán lógnék, és nem érdekelne, hogy ki mit mond. Visszatart azonban rengeteg sok apróság, amit most nem feltétlenül szeretnék részletezni. Azóta a bizonyos őszi sörözésen kívül egy kezemen meg tudnám számolni, hogy hányszor szedtem összes a bátorságot, hogy odamenjek hozzá. Sajnos azonban a bátorsághoz mondjuk józanész nem társult, így sikerült mind az öt alkalommal totál idiótát csinálnom magamból. A kedvencem az volt, amikor egy hónappal ezelőtt beültem a bájitaltan órájára, az öreg Lumpsluck meg csak az óra felénél vett észre, de úgy kipenderített, hogy a lábam sem érte a földet. Annyira égő volt, hogy többet nem bírtam a szeme elé kerülni.  
Azóta nem szóltam Agathahoz. Még a Nagyteremben sem és a folyosókon sem. Igaz, kerültem is őt, csak a tisztes távolból figyeltem.
Nem tudnám megmondani, hogy mikor kezdődött ez az egész. Hogy mikor tértem egy szánalmas kisbolygóként a pályájára, de sosem vált tudatossá. Még most, hogy csak is az ő kedvéért aszalódok itt a napon, még most sem igazán vagyok tudatában a cselekedeteimnek. Eltelnek napok, hogy nem gondolok rá, nem is keresem, aztán néha csak azon kapom magam, hogy őt nézem a tömegben, vagy éppen attól távol, mert általában ez szokott történni.
Figyelem ahogy feláll, és a bothoz sétál, amit beleengedett korábban a vízbe. Fogalmam sem volt, hogy mit csinál, de már órák teltek el azóta, hogy észrevettem. Azóta már ücsörögtem egy jó darabig itt a parton, a ztán még be is mentem  a kastélyba, most pedig egy batyúval megrakva állok, egyik lábamról a másikra, alsó ajkam harapdálva és habozok, hogy vajon oda menjek-e.
Mielőtt lábaim elindulnának, meggyőződök arról, hogy senki sincs a közelünkben. A hátam mögött van egy csokorék hugrabugos, de ők az én szempontomból tökéletesen érdektelenek. Napszemüvegemmel álcázva magamat végül elindulok a part mentén, lazán, mintha csak éppen arra járnék. Pedig egyáltalán nem véletlen. A napokban tűnt fel, hogy mennyire szétszórt, ingerlékeny, már-már beteges, és egyszerűen nem tudtam magam távol tartani. Batyúmat a manóktól szereztem. A nővérem azokon a napokon ölni tudna egy triplacsokis-levendulás fagyiért, de úgy minden mennyiségben. Arra gondoltam, talán Agathanál is beválik. Nagyon remélem legalábbis, mert nem egy manót kellett megfenyegessek azzal, hogy nekikadom a kedvenc kigyóbőr kesztyűmet.
Szinte hangtalanul közelítem meg, nagyívben mögé kerülve, de amúgy sem vett volna észre, mert éppen azzal van elfoglalva, hogy újabb csalit tegyen az üres horogra. Figyelem, ahogy apró keze fürgén dolgoznak, és ahogy a szemébe lógó szőke tincsek mellett megjelenik egy-egy izzadságcsepp, amely a nagy meleg és a koncentráció számlájára írható. Mint egy idióta, úgy festhetek, szóval mielőtt még inamba szállna a bátorságom, megszólalok kissé rekedtes hangon.
- Talán a csalival lehet baj, mire halászol? - teszem fel a kérdést, mintha én valaha is jobban értenék a varázslényekhez, pedig ezt erősen kétlem. Egy pillanatig habozok, hogy lássuk, letépi-e a fejem, amiért ilyen rapszódikusan fel- és eltünedezem az életében, aztán teszek három lépést közelebb. De csak óvatosan , nehogy elijesszem a halakat vagy a micsodákat, amikre éppen vadászik.
Egy pillanatig csak állok, sután és némán. De egy idő után kezd kínossá válni, úgyhogy ismételten megszólalok, de egészen halkan, tekntettel a halakra, ugye.
- Ha tudnák, hogy mit hoztam neked, biztos egyből harapnának -  óvatosan átnyújtom a batyút, amiben egyetlen, de hatalmas méretű fagyisdoboz van, amit én hűtőbűbájjal láttam el, hogy még véletlenül se olvadjon el, amíg én a számat tátom.  

   
she changes the weather

   
○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○


   
©

   
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Anonymous

Vendég

C’est la vie
Vendég

»
» Hétf. 6 Jún. - 13:36

Amycus & Agatha
Bambulok. Már megint bambulok. Meredten, pislogás nélkül figyelem a damilt, várva arra, hogy mikor mozdul meg végre. Elég egy apró rezzenés, amiből tudni fogom, hogy elvesztegetett óráimnak a tó mellett volt értelme - ha túl sok nem is -. Úgy jöttem ide, hogy seperc alatt befogom a rám kiszabott lényt és mint aki jól végezte dolgát - mert akkor úgy is éreztem volna - visszamegyek a kastélyba, meg sem állva a Szükség Szobájáig, ahonnan nem kerülök elő egészen ebédig, utána pedig vacsoráig, majd egészen kihúzom az időt és megesik, hogy ott is alszom. De úgy látszik, hogy ma minden ellenem dolgozik, kiváltképp az idő, ami sebesen halad előre. Meg sem merem nézni hány órát vett el az életemből ez az átkozott kis pikkelyes labda, ami vidáman sétálgat a tó fenekén, megkörnyékezve a csalimat, hogy utána értelmi szintjéhez képest igen agyafúrt módon lelopja a csigát a horogról és elégedetten elsétáljon vele. Akadjon már fenn valamelyikőtök, könyörgöm! Felhúzott bal lábam térdén pihentetem a fejemet, ujjaim pedig az előttem heverő könyv egyik lapjának sarkával játszanak. Kihajtom, behajtom, gyűrögetem, dörzsölgetem, kicsit megtépem az egyik részén és a szakadt részt piszkálgatom. Most már nem fog menni a tanulás. Legalábbis itt kint egyáltalán nem. A papír sarkának egyre nagyobb részét károsítom meg, lehet már elértem egyes betűket is, esetleg a rajzok némely részét, vagy most készülök letépni a Quintaped egyik vaskos tönk lábát, hogy öt helyett már csak néggyel büszkélkedhessen és keserítse meg a tanulmányaimat - ami nem telne bele néhány percbe sem, hogyha nem kötné le minden más a figyelmemet - . Ilyen tétlen sem voltam még soha életemben, de keserűséggel tölt el igen hamar a tudat, hogy ez az állapot már nem sokáig tartható fent és akár tetszik, akár nem, vissza kell mennem a kastélyba a bámuló tekintetek közé.
'Éljen, éljen!' - fújok ki egy kósza tincset az arcomból és gyűröm tovább a lapot, ám a lap azon nagyobb része hamar ki is szakad a könyvből, egész testemben összerezzenek, de akár azt is lehet mondani, hogy ugrok egy hatalmasat, épphogy nem kiáltok fel ijedtemben. Mintha egy lassított felvétel lennék, úgy fordítom hátra a fejemet, szemeim összeszűkülnek és már tudom, hogy a mai nap minden haragja és gyűlölete a mögöttem álló személyen fog csattanni, nem törődve azzal, hogy ki is az illető. Hogy is mondják? Ha szemmel ölni lehetne, már rég halott lenne. És milyen igaz. Ökölbe szorított kézzel nézek fel Amycus Carrowra, nyelvem hegyén már tornyosulnak a szitokszavak, amiket szeretnék rázúdítani, de ehelyett ajkaim csak mosolyra húzódnak, ha nem is olyan őszintére, mint amilyenre általában, de reményeim szerint elég ahhoz, hogy a Jól vagy? Minden rendben? kérdéseket sikerüljön kikerülni ezzel.
'Plimpyre.' - válaszolok kurtán, majd magam mellé teszem a könyvet és a gyűlölt kis golyóhoz lapozva mutatok rá az ábrára. - 'Nincs baj a csalival, ez a kedvencük. Az egyetlen felmerülő probléma, hogy okosabbak, mint amire számítottam. - tekintek rá vissza. Csak nem a kis fenevadat jöttünk megnézni? Lássuk ezúttal kivel fog ordibálni és még talán bele is fojtja a vízbe, ugye? Öklöm azóta sem engedett a szorításból és ahogy ezekre a kérdésekre gondolok, egyre erősebben vájódnak körmeim a tenyerembe.
'Félsz, hogy leharapom a kezed?' - célzok ezzel a kérdéssel az óvatosságára, amivel a batyut próbálja odaadni nekem. Kedvem lenne őrült módjára vicsorogni rá és morogni, hogy kicsit ráijesszek és legyen alapja a szóbeszédnek a Mardekár klubhelyiségében, de helyette csak elveszem tőle a kis ajándékot és leteszem magam mellé a földre, majd megveregetem magam mellett a helyet, jelezve ezzel, hogyha maradni szeretne, akkor ne mögöttem ácsorogjon, hanem mellém is leülhet. Elég nagy ez a part.
'Azért köszönöm. Akármi is ez...' - bontom ki félkézzel a batyut, tekintetem pedig meglágyul kissé a fagylaltos doboz láttán. Nem kívánom ugyan, a napokban egy reggeli pirítóssal is tökéletesen elvagyok, de van hogy enni is elfelejtek és csak lefekvéskor jut eszembe, hogy az összes étkezésről lemaradtam. Hogy nézhetek ki most mások szemében? Mint egy beesett arcú szörnyeteg?
Mit akarhat most Amycus? Gyanakodva nézek körbe, hátha látok még valamerre a közelben néhány mardekárost, de jelenleg csak mi vagyunk itt, még a testvére sem toporog a távolban. Próbáltam vele beszélgetni, azon kevés alkalmakkor, amikor hajlandó volt hozzám odajönni, de már annak is örültem, amikor visszaintett. A beszélgetések általában rövid idő után kudarcba fulladtak vagy sietség miatt, vagy pedig nem nagyon értettem, hogy mit akart a makogásával összehordani és mielőtt bármit kérdezhetett volna, sarkon fordult és eltűnt. Párszor én is próbáltam szóba elegyedni vele, de pár rövid mondat után jobbnak látta követni a társait. Miért erőltessem, azt amit más nem akar? Lumpsluck órája volt az utolsó, amikor próbált valamit mondani, igaz csak tátogva, de annak is csúfos vége lett és nem tudtam meg, hogy mit akart mondani, pedig kíváncsian kerestem őt aznap a folyosókon. És most itt van újra, ennyi idő után megint. Nem értem ezt a fiút.
'Nem hinném, hogy odalennének érte, de hogyha végre sikerül egyet kifognom akkor megkínálom.' - tűröm hátra a hajamat és nézek rá kíváncsian. Mész vagy maradsz?
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Mici Visconti

Mici Visconti

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
10
▽ Avatar :
Xavier Dolan

»
» Szomb. 11 Jún. - 8:48
Agatha & Amycus

   
○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○

   

Ha teljesen, totál idióta lennék és annyira érzéketlen, mint amennyire azt hiszem magamról, akkor észre sem vettem volna azt a gyilkos pillantást, ami egy pillanatig felém villant, minden élőt és boldogat elpusztítva a hátam mögött. Ha nem tervezgettem volna annyit, hogy ide jöjjek, már rég csak a hátam közepét bámulhatná a kis griffendéles szörnyeteg, de ha már ennyi energiát belefércöltem, nem lehet csak úgy eltántorítani. Főleg mert a pillantás egy pillanat múlva már a multé, és helyette egy erőltetett mosoly bukkan fel, amitől szó szerint kiráz a hideg. Eddig ugyanis azt hittem, hogy nem személy szerint nekem szól, hanem bárkire így nézett volna, aki meg meri zavarni csendes magányában, de most már kezdek elbiznytalanodni. Inkább akarna megölni a pillantásával, mintsem elhitetni velem, hogy minden tökéletesen rendben van. Biztos pár embert megtévesztene ezzel, vagy legalább éreztetné, hogy nem vágyik a társaságra, én vszont nem akarok meghátrálni. Volt időm arra bőven, hogy megfigyeljem, és hogy tudjam, ha ilyesmivel próbálkozik, az átverés. Persze lehetnék annyira tapintatos, hogy tiszteletben tartsam az akaratát. De nem leszek. És még csak nem is érzek feltétlenül bűntudatot emiatt.
Közben már beszél, de én nem figyelek a szavaira, minden figyelmemet az öklére összpontosítom, ahogy a körmeit erőszakosan belevájja a tenyerébe. Mennyi feszültség lehet ebben a lányban. De most komolyan? Egy pillanatra megszeppenek, ahogy arra gondolok, hogy esetleg ennek én lehetek az okozója, de aztán elhessegtetem a gondolatot. Azért éppen ennyire nem szolgáltam rá arra, hogy felbosszantsam. Kell itt lennie valami másnak. Mindenesetre abban meg tudok állapodni magammal, hogy bánjak kesztyűs kézzel vele, amíg csak le nem nyugszik, hacsak nem akarom a tó fenekén végezni.
- Miért, nincs meg rá minden okom? - kérdezek vissza egy sárkányszelidítő félmosollyal az arcomon, de óvatosan közelebb lépek pár lépést. - Ha valami köcsög kis harmadéves lennék, már sírva rohantam volna vissza a kastélyba. De persze az sincs kizárva, hogy a végén tényleg ezt fogom tenni – nevetek fel idegesen, majd leülök mellé a földre, ha már engedélyt kaptam rá. Egy pillanatig csak hallgatok, és figyelem a reakcióit, ahogy egy pillanat alatt megenyhül a tekintete. Alig észreveheően kifújom a visszatartott levegőt. Megkönnyebültem, nincs ezen semmmi titkolnivaló. Igen is tartottam attól, hogy a fejembe húzza a dobozt és addig átkoz, amíg a saját anyám nevét is elfelejtem. Ez olyan Griffendél dolog. Ha mardekáros vagy, akkor nem árt mindig, ha van nálad védőfelszerelés, vagy egy kis csoki, hogy megpuhítsd egy kicsit őket.
Csakhogy én sosem akartam griffendéleseket puhítgatni, de hát egyszer mindennek el jön az ideje, ahogy mondani szokták.
- Hát akkor neked kell megenni az egészet. Vagy, akár segíthetek is – szólalok meg kisvártatva és a zsebemben kezdek el kotorászni. Annyi hülyeséget tartok általában magamnál, hogy amúgy is meg kellett egy bűbájjal kicsit nagyobbítani bent a teret, hogy kívülről semmi se látszódjék, csak ennek az a veszélye, hogy oda begyűl minden szép lassan, aztán semmit se találok benne. Ha most valaki megtámadna és hirtelen elő kellene vennem a pálcámat, már mindketten halottak lennénk. Ebből is látszik, hogy mennyire bízom Agathában. Pár pillanat múlva azonban csak a kezem közé akadnak a kis fémkanalak és didalittasan emelem őket a magasba, hogy a nap fénye megcsillanjon rajtuk. - Feltéve, ha meg szeretnéd velem osztani – pedzem meg rendkívül óvatosan a témát. - De ebben nem vagyok olyan biztos, mondd csak, haragszol rám valamiért?  - utalok arra, hogy azért a fogadtatás nem volt feltétlen olyan szívélyes, mint amit mondjuk el tudnék viselni. - Vagy csak a nyomorék kis plimpykre vagy ilyen dühös? - tekintetem egy pillanatig ökölbe szorul kezén pihen, majd arrébb vándorol a vizi varázslényeket kifogni hivatott exklúziv horgászfelszerelésre.
- Meg is mérgezhetnénk a csalit, és akkor tuti könnyebben ki tudnád halászni. Vannak kapcsolataim – vonom meg a vállam könnyedén, de egyébként teljesen komolyan gondolom. - Patkányméreg is megteszi ezeknek szerintem – morfondírozok hangosan,még mindig a botot vigyálva. - Vagy élve kellnek? - teszem fel kisvártatva a kérdést, ami egyébént eddig eszembe sem jutott. Én már ötödik óta nem tanulok Legendás Lények Gondozását, mert Alecto ki nem álhatta, hogy folyton thesztráltrágyát lapátoltat velünk Davies, így egyértelmű volt, hogy én sem veszem fel.

   
she changes the weather

   
○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○


   
©

   
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Anonymous

Vendég

C’est la vie
Vendég

»
» Hétf. 13 Jún. - 14:42

Amycus & Agatha
'Nem hinném. Legalábbis még nem bosszantottál fel, úgyhogy biztonságban érezheted magad.' - olyan könnyedén csúszik ki a hazugság a számon, hogy szinte még én is meglepődöm magamon, de értelmetlen volt és fölösleges. Egyrészt értelmetlen volt neki hazudnom, mert nem vak és nem is idióta. Pontosan látta a tekintetemen, hogy egy pillantás alatt képes lettem volna felnyársalni, hogyha idegenek lennénk egymás számára, nem beszélve arról, hogy érzi a belőlem áradó feszültséget, amit lehetetlennek tűnik csillapítani. Másrészt ezt az apró hazugságot magammal is próbáltam elhitetni, de minek? Azért, hogy ne érezzem úgy minden egyes levegővételnél, mintha a belülről akarnék felrobbanni, vagy esetleg azért, hogy egy kis időre úgy érezzem, még ebben az állapotban is, hogy valakivel tudok normálisan viselkedni és nem fogok ordibálni vele, esetleg megcsapkodni egy vaskos könyvvel? Ujjaim lassan kezdenek engedni a szorításból és napvilágra kerül újra a kitépett papírdarab, ami salátává gyűrve landol a könyv közepén. A fájdalom érzete, amit a tenyerembe vájt körmeim okoztak, most jut el teljesen az agyamig, hogy a vörös köd kicsit tisztulni látszik s hogy megpróbáljam csillapítani a szúró érzést, mozgatni kezdem az ujjaimat. Nem segít sokat, sőt egyáltalán semmit, de legalább kézfejem színe kezd visszatérni. Tenyeremet fölfordítva vizsgálom meg egy röpke pillantással, hogy mekkora kárt okoztam magamnak azzal, hogy a felgyülemlett dühöt próbáltam elfojtani és nem Amycusra zúdítani mindent, ami most bosszant a kék ég alatt, mert annak se eleje se vége nem lett volna, ő pedig valószínűleg jobbnak látta volna már a harmadik mondat után fölvenni a nyúlcipőt és visszamenni a kastély falai közé. Úgy tűnik a papír jó szolgálatot tett; tenyeremen a négy vájat mély ugyan és vörös, de nem véreznek egyáltalán. Első jó pontnak számít ezen a napon. Ujjaimat tovább mozgatva hallgatom a fiút és arcomon megjelenik egy halvány, igazi félmosoly, de épphogy fel nem horkanok mellé önelégülten, válasz helyett pedig a csöndes elfogadást választom. Drágám, hidd el, hogy tudnék neked olyat mutatni, amitől nem csak a köcsög kis harmadévesek menekülnének vissza a kastélyba, de még te is, vagy még tovább. Tekintetem a is csomag tartalmára vándorol és abbahagyom ujjaim fölösleges tornáztatását, helyette ölembe veszem a fagylaltos dobozt és leveszem a fedelét. Egész testem libabőrössé válik, amint a hideg doboz hozzáér a combjaimhoz, még ha csak nadrágon keresztül is. Fedelét a fűbe téve dörzsölöm meg kissé a karomat, mintha rettentően fáznék és melengetni szeretném magam, pillantásomat pedig le sem veszem a dobozban rejlő csokoládé tengerről. Gyomrom rögvest felfordul a gondolattól, hogy Amycus lehet, hogy elvárja tőlem, hogy egy ültő helyemben egyem meg ezt az egészet, ha már volt oly kedves és hatalmas fáradalmak árán idehozta nekem, de amint felkínálja a lehetőséget, hogy segít a doboz kiürítésében, elmúlik a rosszullét. Minden további nélkül magunk közé teszem a dobozt és a horgászbotomra tekintek, csak amolyan ellenőrzésképp, hogy nem rezzent-e meg a damil, vagy rángatja a tó fenekéről valami, ami esetleg beleakadt.
'Megosztom persze. Hacsak nem akarod végignézni, ahogy egyedül megeszem ezt a tengernyi fagylaltot, hogy utána föl kelljen cipelned a gyengélkedőre, ahol a javasasszony közli velem, hogy diabétesz alakult ki nálam a rengeteg cukortól. Utána tényleg leharapnám a kezed, vagy a fejed. De köszönöm amúgy. Miért kapom?' - veszem ki a kezéből kérdés nélkül az egyik kanalat és némi tétovázás után megkezdem az érintetlen jeges finomságot.
'Miért kéne haragudnom?' - újabb hazugság. Szemöldököm a magasba szökik és értetlenkedve nézek rá, mint aki nem is tudja miről van szó, pedig pontosan tudom, hogy mire akar kilyukadni. Haragszom-e azért, amiért mindig akkor lehetett vele beszélni, amikor neki kedve volt hozzá vagy egyetlen mardekáros sem volt a közelben, így nem volt annyira kellemetlen számára, hogy egy griffendélessel beszélget, akiről ráadásul rengeteg mindent suttognak a kastélyban? Haragszom-e azért, hogy amikor én kerestem őt, vagy szerettem volna beszélgetni, akkor a válasz a Most nem érek rá, majd máskor lerázós mondat volt? Persze, hogy haragudtam. Mérges voltam, ugyanakkor igyekeztem megértetni magammal, hogy fölösleges dühöngenem egy olyan ember miatt, aki csak akkor nem néz levegőnek, hogyha szüksége van valamire és nincs körülvéve a barátaival. A kitisztult agyamat megint elönti a vörös köd és megremeg a kanál a kezemben. Szeretném megkérdezni tőle, hogy minek jött egyáltalán ide és utána elzavarni jó messzire, hogy hagyjon békén, de ehelyett csak egy kissé ingerült válasz bukik ki a számon.
'Élve kell. Ha meg akartam volna mérgezni nyilván azzal próbálkozom és már régen kész lennék.' - és milyen igaz. Az ezernyi fiolák egyike, amik a táskám alján lapulnak, képes lenne megmérgezni a tó egész élővilágát és csak elpusztult sellők, kákalagok, plimpyk és ki tudja még mik úszkálnának a tó felszínén. De ehelyett a könnyített módszer helyett csak próbálok türelmet tanulni a parton.
Nem is veszem észre a beálló csöndet, csak lassan kanalazgatom magamba a fagylaltot és a damilt bámulom, ami egyszer csak megrezzen. És még egyszer. És még egyszer. És utána folyamatosan csak rángatózik, mintha valami a horgára akadt volna. Felcsillanó szemekkel döföm a kanalat a fagylaltba és már koppintok is pálcámmal a horgászbotra, pedig még oda sem értem rendesen. A vízzel és két csigával teli dobozt most magam mellé húzom és leveszem róla a tetejét, hogy amíg a damil tekeredik, addig friss vizet merítsek a dobozba, amikor pedig a horog napvilágot lát, majdnem elhajítom a dobozt örömömben. A kis pikkelyes kék golyó fennakadt a horgon, a csiga pedig félig megzabálva lóg ki a szájából, melyben ezernyi hegyes fog lapul, hogy a házat szét tudja roppantani.
'Megvagy!' - kiáltok fel örömömben és sebesen leakasztom a horogról a sérült úszóhártyájú példányt, hogy a dobozba pottyantsam, de az öröm idáig tartott. Amint a kis golyó a vízbe pottyan és újra életre kel, kiköpi a szájából a félig elfogyasztott tetemet és jókorát harap a középső ujjamba, ami még a vízbe lóg. Szemeim kikerekednek és figyelem, ahogy a kék víz hirtelen vörössé változik, de fájdalmat nem érzek. Ne pánikolj, ezerszer történt már ilyen, őrizd meg a nyugalmad! Szélsebesen rántom ki az ujjamat a vörös vízből, rajta a plimpyvel, ami ezer kis éles fogaival kapaszkodik belé és nem ereszti. Pálcámat félredobva ragadom meg a kis testet és szemeimet összeszorítva tépem le az ujjamról a lényt, majd dobom vissza a dobozba és nyúlok rögtön a táskám után. Nem kezdek el benne kutakodni, csak a magasba emelem és kiöntök belőle mindent, amit idáig belezsúfoltam, s még én is meglepődöm, hogy ezek mind elfértek benne. Több tekercsnyi házi feladat, könyvek, füzetek, üvegcsék, tinta, törött és még egyben lévő pennák, a szemüvegem, reggeli pirítós, ami most összetörve hever a fűben, kávés csészék egész armadája, amiket elfelejtek mindig visszavinni, teafű és egy hatalmas barna boríték. Nem foglalkozva egyáltalán a szét szórt holmikkal kezdem kapkodva széttúrni az üvegeket, miközben folyamként vérző ujjamat messzire eltartom magamtól, hogy legalább a leadandókat ne kenjem össze és ne kelljen őket újra írni.
'Hol vagy már?!' - túrok föl mindent, míg végül rá nem akadok egy zöld folyadékkal teli fiolára, amiből ügyetlenkedve ugyan, de sikerül kiszednem a dugóját és a sebesült ujjra öntöm. Most látom csak, hogy ahogy leszedtem magamról az állatot az egész bőr jött vele és most az eleven hús látszik csak. De nem tudok sokáig elmélázni rajta, a bájital hatni kezd és könnyek szöknek a szemeimbe, úgy marja a csupasz húst és kezdi rá visszanöveszteni az elveszített bőrt. De legalább megvan a kis dög, ez a lényeg. Semmi más.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Mici Visconti

Mici Visconti

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
10
▽ Avatar :
Xavier Dolan

»
» Kedd 14 Jún. - 21:05
Agatha & Amycus

○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○


Akármennyire is nem mutatom, azért belül, mélyen érzem én, hogy nincs minden rendben. Ahhoz mondjuk, hogy az emberek örüljenek, ha felbukkansz a közelükben jóval több kell, mint havi egy kínos látogatás, de annál több nyálcsorgató pillantás. Valljuk be, ez már rég nem műkődik. Valmikor a régi időkben, a nők még elhitték, hogy nincs létjogosultságuk csak akkor, ha egy férfi van az oldalukon, aki megmondja hogy mit csináljanak, érezzenek, gondoljanak. Agatha valahol nagyon messze áll ettől, és ez egyszerre izgat fel, és taszít végső elkeseredésbe, amikor olyan lépésekre szánom el magam, hogy jobb esetben is szemberöhögném magamat.
Ám az igazság az, hogy én sem gondoltam, hogy az inkopetenciám a valós és az áhított világom közti navigálásra ennyire bosszantja a lányt. Arra számítottam, hogy jól megvan anélkül is, hogy én mindennap zaklatnám, ezért is nem szántam el magam sohasem gazán drasztikus lépésre, mint mondjuk hogy köszönjek neki, ha ott van Alecto az oldalamon vagy egyáltalán szóba álljak vele, ha a közelben van az unokatestvérem vagy egyéb mardekáros.
Az arca viszont másról árulkodik, szöges ellentétét annak, amit mond, én viszont nem akarok ebbe belekötni, már attól is kimondhatatlanul elgedett vagyok, hogy egyáltalán itt ülhetek.
Figyelem, ahogy lassan felenged. Az ökölbe szoruló kezek felszabadulnak, megenged magának egy őszintébb nevetést, és még a csomagot is elveszi. Persze nem bízom el magam túlságosan. Landolhatok még a tóban az elkövetkező percekben.
Példul, ha elmondom a teljes igazságot, akkor van erre esély. Ezt megelőzően, inkább csak megvonom a vállam.
- Sosem hagynám, hogy egyedül fald fel, még az sem biztos, hogy el tudnálak cipleni a gyegélkedőre egy ilyen doboz után – világítok rá a szimpla tényre, majd egy pillanatnyi habozás után folytatom. - Mert rohadt meleg van, elég zabosnak is tűnsz, és a csoki jó gyógyírnek tűnt. Radásul már órák óta nem ettél semmit – egy pillanatra elhallgatok, ahogy bevillan, hogy ezt az információt jobb lett volna, ha megtartom magamnak. Mégis melyik csaj érzi magát biztonságban egy béna kukkoló társaságában? Mielőtt magyarázkodni kezdenék, inkább gyorsan folytatom, hátha nem figyel fel az elszólásra. - Meg azt hiszem, hogy valamiféleképpen le is akartalak kenyerezni, hátha akkor nem téped le a fejemet – magyarázom, bár ez a rész nem volt feltétlenül igaz. Vagyis fogalmam sincs, hogy igaz volt-e, mert magam sem tudom, hogy miért hoztam. Csak azt akartam, hogy ne legyen picsa és ne haljon éhen. De hát ezt azért mégsem mondhatom ki hangosan, nem?
Hiába adja itt a nagy értetlent, látom a szemein, a mozdulatain, hogy nagyon jól tudja, miről beszélek, csak azt akarja, hogy én mondjam ki, de az is lehet, hogy le se szarja. Oké, bevallom, fogalmam sincs, hogy mire gondolhat és ez megőrjít.
- Van egy olyan sejtésem, hogy nem csinálom jól ezt az egész... - egy pillanatg elhallgatok, szavak után kutatva. Hogyan folytathatnám? Barátozást? Csajozást? Bezzeg az, hogy komplett idiótát csináljak magamból, kifogástalanul megy. - Szóval hogy néha talán elég ignoránsnak tűnhetek – fogalmazom meg, és rendkívül kesztyűskézzel bánok magammal. Legalább én legyek itt kíméletes, ha arra kerül a sor. Persze nem mintha megérdemelném. - Vagyis, hogy elég nagy gyökér vagyok, és ezen nincs is mit szépíteni – világítok rá végül a nyilvánvalóra.
A beálló csöndben figyelem, ahogy a fagyit kanalazza, néha én is oda-oda nyúlok, és közben nézem ahogy lopva pillantásokat vet a plimpy csapda felé. Nem akarom megzavarni a koncentrációban és türelmetlennek sem akarok tűnni, mert egyébként egy egészen kimért ember volnék, nincs bajom azzal, ha úgymond kínos a csönd. Csakhogy a csönd magától szakad meg, és én jó pár körrel le vagyok maradva. Engem még mindig kevésbé hat meg az a nyomorult vizilény, mint mondjuk az a kavics ott a part közvetlen szélén, de azért odafordítom a fejem, s mintha moziban lennék, monoton mozdulatokkal kanalazom be a fagyit. Agatha eközben ide -da pattog, izgatottan, időm sincs lereagálni és abból a szögből, ahol én ülök, még csak nem is látszik semmi abból, ami történik. Amilyen tettrekész egy férfi vagyok, az a plimpy ki is nyírhatta volna Agathat, nekem az sem tűnik fel. Amikor plimy repül és a lány fájdalmasan felszisszen, már én sem bírok tétlenül ülni. Felpattanok kényelmes ülőhelyzeteből, félredobva a fagyisdobozt és a kanalat és próbálom megközelíteni az idegesen kapkodó Agathat, de úgy érzem, nagyon is fölösleges vagyok ennél a jelenetnél. Szemem sarkából a dobozra pillantok és a benne ugráló plimpyre, ami addig vergődik, hogy már majdnem ki is ugrik. Ideje hasznossá tenned magad, Amycus felkiáltással lépek a doboz mellé és a mellette heverő rácsos fedővel gyorsan lefedem, majd pálcámat előkotorva a zsebem rejtekéből mondok rá egy fixálóbűbájt, biztos, ami biztos. Csak ezután fordulok Agatha felé, aki már lenyugodott, nem kapkod, nem tűnik közveszélyesnek. Most látom csak az ujját, ahogy éppen a csúnya seb beforrani készül. Undorodva elhúzom a számat, ahogy arra gondolok, hogy vajon hogy nézhetett ki ez eredetiben.
- Legközelebb szólj, hogy mit keresel, én is tudok hasznos lenni, bármennyire is nem nézed ki belőlem – szólalok meg halkan, de annál komolyabban, és némi dacos éllel a hangomban. - Jól leszel? -teszem fel a kérdést egy pillanatnyi habozás után, majd újra a dobozra vándorol a tekintetem. - Akarod, hogy kiszedjem azt a bőrdarabot a kis rohadék szájából? Mégiscsak a tiéd – ajánlom fel lovagiasan a szolgálataimat, de még mindig tartom a tisztes távolságot.
she changes the weather

○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○


©

Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Anonymous

Vendég

C’est la vie
Vendég

»
» Csüt. 16 Jún. - 13:32

Amycus & Agatha
Lassan kezd összeállni a kép, azt hiszem. Szám megremeg és még éppen a dobozba tudom tenni a kanalat, mielőtt egy hatalmas nevetés robbanna ki belőlem, amitől hanyatt vágódom a fűben és a hasamat fogva kacagok olyan jó ízűen, ahogy azt már napok óta nem tettem meg. Hogyan is felejthettem el, hogyha az ember nőből van és néha rosszabb a kedve az átlagosnál, akkor a fiúk csak arra tudnak gondolni, hogy biztos azokon a napokon esünk át, azért vagyunk hárpiák és elviselhetetlenek. Már fáj a hasam a sok nevetéstől, de épphogy abba bírom hagyni, amikor újra rákezdek. Fantasztikus. Ezért hát a csokoládé meg az óvatoskodás minden szempontból. Hirtelen úgy érzem, hogy visszatértem ahhoz a régi önmagamhoz, aki nemsokára megint leszek, amint a teliholdnak vége, és egy jó ideig megint minden visszatér a régi kerékvágásba. Szemeimből kitörlöm a könnyeket, amiket a nevetés csalt elő és felülök újra, ami fájós hassal nem is tűnik olyan könnyű feladatnak.
'Tény, hogy ma még csak egy fél pirítós ment le a torkomon, de az kicsit túlzás, hogy letépném a fejed. Ha leakarnám, akkor a csokoládés fagylalt nem lenne a legjobb megoldás arra, hogy ezt megakadályozd. Meg minek kéne lekenyerezni? Hogyha igazán bajom lenne veled, akkor hozzád vágtam volna ezt a vödörnyi fagylaltot, nem pedig hagynám, hogy itt ücsörögj.' - sandítok rá, miközben szedegetem ki a fűszálakat a hajamból és erőlködöm azon, hogy ne nevessem el újra magam. Mit gondolhat most vajon? Itt ül egy félig őrülttel, aki először úgy nézett rá, mintha a világ legutolsó szennye lenne, most meg kacarászik vígan, hangja pedig megtelik élettel újra. De az is lehet, hogy ez az állapot nem tart sokáig? Újra kezembe veszem a kanalat és emelném a számhoz az újabb adagot, amikor agyam újrajátssza az eddig elhangzottakat, tarkómon pedig felborzolódik a haj, mégis igyekszem nem olyan arcot vágni, mint akinek most mondták el a világon a legmeglepőbb dolgokat. Ráadásul órák óta nem ettél semmit.
Már nem csúszik le olyan gyorsan az az adag fagylalt a torkomon, mint azelőtt, csak hagyom szétolvadni a számban és nem reagálni erre különösebb riadalommal. Valószínűleg látott reggel a nagyteremben, amikor egyszerűen kikaptam egy pirítóst a halomból és már el is hagytam a helyszínt, nem időztem ott egy percnél tovább, de attól eltekintve lehet, hogy a táskámban rejlett valami nassolni való, amit néha-néha elővettem és belekóstoltam. De nem. Tudja, hogy nem ettem semmit, még egy almát sem. Ugyan már, ne legyél bolond! Valószínűleg a felfokozott paranoia ilyenkor az, ami munkál bennem és semmi alapja nem lenne annak, hogyha most pánikolni kezdenék. Újabb adag fagylaltot kanalazok, de csak vaktában, lehet nem is találtam bele a dobozba. Gyerünk már, csinálj már úgy, mint akit nem dermesztettek kővé! Köhintve nézek le a dobozra és szégyenszemre tényleg csak a doboz mellett a levegőt próbáltam kikanalazgatni.
'Kalóriaszegény és ízetlen.' - meglepetten pillantok a megmaradt fagylalt adagra. A doboz fele már üres, a fagylalt másik fele pedig kezd olvadozni a melegtől. Ez most legalább két napra eltömít és kezdem érezni, hogy teljesen tele vagyok. Nem szedek már újabb adagot, csak nézegetem és forgatom az evőeszközt.
'Ignoránsnak tűnhetsz meg gyökérnek? Eléggé finoman fogalmaztál, de a gyökér legalább árnyaltan magába foglal mindent, amit mondanék rád legszívesebben. Azt sem értem, hogy én minek vagyok olyan idióta, hogy ezen mérgelődjek. Csak ezt a havi egy látogatást nem értem igazán, hogy ennek mi a lényege. Megértem, hogy nem a legdicsőbb dolog egy griffendélessel leülni beszélgetni, ezért kellett ősszel is otthagyni a Seprűt, mert jöttek a testvéredék. Jó, semmi gond, teljesen megértem. De akkor minek jössz, ha ezt ennyire... ühm... gáznak gondolod? Megnézed, hogy élek-e még? Igen, tessék, semmi bajom. Következő hónapban már nem is kell jönnöd, írok egy kedves, szívhez szóló levelet és majd a reggeli postával érkezik.
Kedves Amycus, épp vagyok, egészséges, kicsit beütöttem a könyököm, de ezt leszámítva élek. Következő hónapban megint írok. Üdvözöl; Agatha
Megspórolnék neked egy csomó fölösleges járkálást, keresést és mosolygást.'
- amilyen hirtelen kisütött az a bizonyos nap, olyan gyorsan tűnik el megint a felhők mögött és szinte számolok magamban vissza, hogy mikor áll fel és lép le se szó, se beszéd nélkül.
Az az átkozott plimpy... Könnyeimet törölve próbálom elviselni a maró érzést az ujjamon, miközben nő rá vissza a bőr és gyógyul be az utolsó hegig. Nyelvemet harapva nézek először a rumlira a táskám mellett majd hátra a véres vízben úszó plimpyre, ami csapkodja elégedetlenkedve a doboz oldalát.
'Így is hasznodat vettem, most legalább már nem fog megszökni. De még hasznosabbá tudnád magad tenni, hogyha kitisztítanád a vizet a dobozban, amíg én összepakolom ezt a romhalmazt.' - fordulok vissza a táskám felé és finomkodva elkezdek mindent visszarámolni belé, ahogy eredetileg volt minden. A pirítós már marad a hangyák martaléka, de minden hiánytalanul visszakerül a táska legaljára, viszont Amycus kérdésére csak megdermedek és hatalmas kérdőjellé vált arccal nézek rá hátra.
'És szerinted mégis mit kezdek vele? Elteszem emlékbe?' - ráncolom a homlokom és vágok teljesen értetlenkedő arcot. - 'De ha nagyon akarod kiszedheted, maximum akkor már a te bőrödet is ki lehet szedni a gyomrából, amit majd leharap.' - ha idáig nem lett elege a gúnyolódásból, most már biztos vagyok benne, hogy azt kívánja miért nem falt már fel valamikor egy sárkány. Szó nélkül megyek vissza eddigi ülőhelyemre és fekszem el, táskámat pedig a fejem alá húzom, hogy párnaként szolgáljon. Még egy kis ideig maradok pihenni, belefér.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Mici Visconti

Mici Visconti

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
10
▽ Avatar :
Xavier Dolan

»
» Hétf. 20 Jún. - 0:34
Agatha & Amycus

   
○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○

   

Tulajdonképpen meg is sértődhetnék, amiért ilyen gátlástalanul kinevet. Nem szeretem, ha vicc tárgya vagyok és ami azt illeti a humoromat sem mondanám éppen kifogsátalannak. Arról nem is beszélve, hogy mennyire vagyok híve a nyilvános nevetésnek egyáltalán. Persze meg van a helye, és az ideje. De ezeket többnyire ahhoz kötöm, amikor Dolohov egy újabb megalázó akciójához kell a hátteret szolgáltatnom. Igen, alapnak végül is nem olyan rossz a nevetéshangom, ha valaki kérdezné. Olyan kicsinek érzi magát tőle az ember, és legszívesebben elbújna a Fekete tó mélyére. Igaz, elég sokat is gyakoroltam, legalább ennyi haszna legyen. Agatha nevetése azonban valami egészen más. Mármint a legtöbb, amit ma vártam volna tőle az egy ilyen hasonlóan erőltetett nevetés lett volna, nem nagyon számítottam még arra sem, így végül is túlteszem nagy nehezen magam rajta, és inkább csak kiélvezem a pillanatot, ahogy az apró, fehér fogak megvillanak a napfényben, és a fűben hanyattfekve kapkod levegő után. A fenébe is, a fejemben sokkal jobban hangzott, mint leírva, de rohadt szexi és ez a lényeg. Igazából mondhatnám neki, hogy jaj, nevess többet, mert olyan jól áll, de távol álljon tőlem. Ami azt illeti, van a hárpiában valami, ami különösképpen megfog. Nevezzük mazochizmusnak, vagy csak egyszerűen idiotizmusnak.
- Basszsus, nem reméltem volna, hogy sikerül ma még megríkatnom – nézek rá őszinte csodálattal, ahogy felemlkedik végre a fűből és letörli a könnyet. Majd szavait követve vigyorogva megvonom a vállam. Most mit mondjak neki? Hogy a nővéremnél működik? - Abban biztos vagyok. Mármint, hogy nem fognád vissza magad – arcomon megjelnik újfent valami idült vigyor, de ez hamar rá is fagy. Az a vágyam, hogy figyelmen kívül hagyja a hülyeségeimet, úgy tűnk, ma nem teljesül. Látom az arcán, ahogy szinte megdermed és annyira elveszti hrtelen a fonalat, hogy még a fagyisdobozba sem talál bele többszöri próbálkozás után sem. Már éppen szólásra nyitom a számat, de rá kell jönnöm, hogy nem leszek már annyira amatőr, hogy elkezdjek itt magyarázkodni. Végülis még magamnak sem tudom megmagyarázni, akkor Agatha előtt meg pláne felsűlnék. Közben meg ő is megtalálja a hangját, szóval nem is nagyon van szükség itt rám. Vagyis éppen van, kábé mint egy kapcára, amit lehet szidni, alázni, ha éppen olyanunk van. Csakhogy minden egyes szó után úgy érzem, valahol ez a lány megragadta a lényeget. Képes volt levegővétel nélkül, pár egymásután rakott mondatban megfogalmazni azt, amit én a francnak sem tudtam, talán meg sem próbáltam igazán. Kínkeservesen hosszú monológja közben én valahol elvesztem a fókuszt és tekintetem hol szája sarkát, hol haragosan izzó szemeit figyeli. Ó, csaknem az előbb említettem, hogy erre indulok be?
A fenébe is, Amycus, lehetnél azért egy kicsit több tisztelettel, ha már kioktatnak, és mondjuk mutathatnál némi megbánást.
Ja, igen a megbánás. Biztos vagyok benne, hogy valamilyen formában mutatkozik az arcomon. Például, hogy már nem vigyorgok, sőt, meglehetősek komolyan nézek a szemébe, pár kínosan hosszúnak tűnő pillanatig, miután elhallgatott.
- Szóval mérgelődsz – vonom le a következtetést. Igazából ezt magamtólis kitaláltam, szóval nem volt benne semmi újdonság. - Igazából ráhibáztál egy kicsit. Az egyik dolog, ami hajt, azt tényleg az, hogy megbizonyosodjak róla, hogy jól vagy – szólalok meg újra, nála sokkal halkabban, de azért meglehetősen határozottan – De nem biztos, hogy beérném holmi levelekkel. Tudod... én csak akkor hiszek el valamit, ha a saját szememmel látom.
Na jó, bevallom, egy hangyányit nyomorultul érzem magam, amiért ő annyit erőt belefércölt a mondandójába, én meg elintéztem egy ennyivel, de egyáltalán nem füllik a fogam ahhoz, hogy most hosszas litániákba belekezdjek. Talán nincs is értelme. Inkább fogom magam, és elindulok a doboz felé, leguggolok mellé, és mintha olyan baromi sok időt igényelne a víz kitakarítása, elszöszmötölök egy kicsit. Főleg azért, hogy rendezzek a fejemben egy-két dolgot. Mert ezt csak úgy lehet kibírni.
Csak egy szemforgatással válaszolok a cukkolására, de egy pillanatig tényleg megfordul a fejemben, hogy kibelezem a kis rohadékot és kiszedem belőle a zsákmányt. Csak nem vagyok meggyőződve, hogy mondjuk nem védett állat-e ez plimpy és a végén még a nyakamba varrnak valami kínosan sok nullából álló bírsáot. Meg aztán lehet, hogy Agatha sem lenne elbűvölve. Mondjuk ha lenyeletném magamat a vizilénnyel, azt lehet értékelné.
Mire összeszedem magam és a víz is vérmentesen tisztának tűnik, először alig veszem észre Agathat, aki kifeküdt a nagy fűben. Egy pillanatig tényleg megfordult a fejemben, hogy itthagyott, de azért biztos nem hagyta volna veszni a plimpy-t, nem számít, hogy mekkora gyökér vagyok.
Nem tudom, hogy hogy jutottam az elhatározásra, már csak azon kapom magam, hogy csendesen mellé lépek és egy bonyolult mozdulatsor végén már én is ott fekszem. Feje, a fejem mellett, a lábunk viszont két ellentétes égtáj felé mutat, most meg nem mondanám melyikek felé, de Agatha biztos tudná, ha megkérdezném.
- Tudom, hogy sokminden ellenem szól, és talán így is van jól. Igazából lerázhatnál bármikor. Mármint úgy rendesen, hogy ne legyen kedvem visszajönni. Mert az ilyen kis dühkitörésekkel csak méginkább arra sarkallsz, hogy megint jöjjek – egy pillanatig elhallgatok, behunyom a szemem és hagyom, hogy a szellő simogassa az arcomat. Mintha könnyebb volna úgy beszélni, hogy közben nem nézek a szemébe – De nincs igazad abban, hogy azért szégyellnélek, mert griffendéles vagy. Már kezdek eljutni arra a szintre, hogy nem számít, mit mondanak. Nem egyszerű, rohadtul nem. De néha úgy érzem, mintha fejlődőképes lennék ezen a téren.
   
she changes the weather

   
○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○


   
©

   
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Anonymous

Vendég

C’est la vie
Vendég

»
» Pént. 1 Júl. - 15:48

Amycus & Agatha
'Miért sarkallak arra ezzel, hogy újra gyere?' - nézek fel hunyorogva a szinte felhőtlen égboltra. A nap sugarai annyira erősen tűznek, hogy itt még az sem segít, hogy kézfejemet ellenzőnek használva takarom el a szemeimet és úgy kémlelem az eget. Nem az volt legokosabb ötleteim egyike, amikor hanyatt feküdtem a fűben, ráadásul kezdem érezni, ahogy feszül és ég az arcbőröm, mintha közel hajolnék a tűzhöz és hosszú percekig ott tartanám. Na ki ült kint órákat a napon anélkül, hogy egyszer is árnyékba húzódott volna? A helyes megfejtés: Agatha. Természetesen! Dühösen kifújva a levegőt hunyom le szemeimet és tapogatom meg megégett arcbőrömet, fogaim között pedig halk szisszenést szűrök ki, ezzel is nyugtázva a tényt, hogy úgy nézhetek ki most, mint egy szőke paradicsom. Gondolkodás nélkül fordulok át a hasamra és temetem arcomat a valamivel hűvösebb fűbe.
'Tegyük fel, hogy le akarlak rázni, tényleg csak játszunk el a gondolattal. Mennyire kell annak a szövegelésnek unalmasnak és mégis bántónak lennie ahhoz, hogy többet a színedet se lássam? Nem akarok semmiféle szónoklatot kiagyalni, amivel aztán tényleg messzire kergetlek, csak érdekel. Igaz, az előző hosszas mondanivalóim nem erről tanúskodnak, de ez csak a jelenlegi... uhm... állapotom miatt van, nemsokára elmúlik. És rosszabb lesz, amikor megint önmagam leszek.' - mondom inkább csak a dús hajzatnak, amivel szemezgetek, semmint gazdájának, aki minden figyelmét a felhőknek szenteli. - 'De nem foglak lerázni. Valakinek bizonyítania kell az iskolában, hogy nem eszem embert ilyenkor. Jó, majdnem leharaptam a fejed, de még élsz és beszélsz velem. Elismerésem.' - emelem fel jobb karomat és pöccintem meg az orrát, mint ősszel a kocsmában, amikor magára haragított, és már érzem, hogy nevetnem kell újra, de hogyha most rázendítek, akkor sosem fogja megbocsájtani, hogy beszakítottam a dobhártyáját. Kezemet visszaeresztem a fűbe és néha megtapogatom vele fájó orcámat, miközben eljátszom a gondolattal, hogy a fagylaltos dobozzal hűteni nem is lenne akkora ostobaság, csak nevetségesen nézne ki. Elmélázva ezen az ötleten tekerem ki a nyakamat és nézek hátra a szedett-vedett tábor irányába, tekintetem pedig elsőre a féltett zsákmány, a plimpy irányába siklik, aki jóval kövérebben, csigáktól mentes dobozában sétál körbe, néha pedig elégedetlenkedve megütögeti a doboz oldalát, de mivel nem tudja magát megtartani csak az egyik kezén, ezért nagyon hamar fel is borul. Szánom-bánom bűnömet, hogy jót mulatok az állat szerencsétlenkedésén, de úgy érzem ezzel revansot vehetek az ujjamról eltávolított bőr okán. Mozdulatlanul figyelem, ahogy még kétszer, háromszor megpróbálkozik a kopogással, de a harmadik borulása után feladja és csak járkál tovább türelmetlenül. Nemsokára szabadulsz, csak még egy pár óra erejéig szükségem van rád. Ahhoz viszont az kell, hogy ne forrj fel a napon. Hanyatt fordulva ülök fel és csúszok oda a reggel magammal hozott kardigánhoz, amit bölcsebb lenne, hogyha én vennék most föl, minthogy mindenem megégjen, de ehelyett ráterítem úgy a dobozra, hogy azt félig elfedje.
'Így már jobban fogod bírni.' - igazgatom még egy rövid ideig a vékony szövetet, majd magamhoz ragadva a még mindig hűs fagylaltos dobozt fekszem vissza Amycus mellé. Arcom egyik felét ismét a fűbe fektetem, de a másik felére most rákerül a hideg doboz, szemeimből pedig majdnem örömkönnyek csordulnak ki.
'Ha enni szeretnél belőle fel kell majd ülnöd, mert nem adom oda. Amúgy meg ha megszólnak ezért, miért nem szólsz vissza? Elég nagy tud lenni a szád, amikor néha látlak a folyosón. Szépen kihúzod magad és megmondod, hogy cipzár a szájra, persze sokkal keményebben, mert ilyen szövegért még az elsőévesek is röhögve fognak otthagyni, de állj ki magadért na, ha már nehéz őket figyelmen kívül hagyni. Vagy jó pénzért csinálhatok egy-két olyan főzetet, ami jobb belátásra bírja őket, mert mondjuk kihullik a hajuk és nem nő vissza, vagy úgy módosítja a génállományukat, hogy még az unokájuk is három kézzel születik. Na jó nem. Szeretnék még egy évet ide járni. Úristen már csak egy év és vége a jólétnek...' - úgy látszik, hogy a szörnyeteg ismét aludni tért. Nincs bennem indulat és harag, nem szeretnék Amycussal ordibálni, sem pedig a plimpy dobozát belerúgni a tóba, sőt mondhatnám azt is, hogy visszatért a régi öreg Agatha. Számolom a másodperceket, hogy meddig tart ez az állapot, de úgy tűnik, hogy még egy darabig sikerül magam ebben az állapotban tartani.
Miért nem vesz tőlem egyszerűen érzékeny búcsút, hogyha valóban ennyire szívják a háztársai miattam a vérét? Tényleg arra várna, hogy elküldjem a világ végére olyan modorban, hogy vissza se legyen kedve jönni és még egy kicsi kísértést se érezzen hozzá? De akkor miért nem harcolja ezt ki? Már egy jó ideje fültanúja annak, hogy a jókedvem valahol nyaral éppen és ez is csak átmeneti állapot, folyamatos provokációval elérhetné, amit szeretne. Na de mi van akkor, ha mégsem? Remélem napszúrást kaptam, hogy ilyen kérdéseken gondolkozom. Szemeimet lehunyva veszem le a dobozt az arcomról és hagyom, hogy a nap kissé felolvassza a megfagyott arcizmokat, bár legszívesebben amíg vissza nem megyünk a kastélyba, addig ott tartanám a hűs dobozt.
'Nevess már valamin. Egyszer sem hallottalak még nevetni és ez aggasztó. Meg idegesít is. Én kikacagom a lelkemet, te meg csak mosolyogsz folyton. Biztos jó piros az arcom, nevess azon vagy valamin.' - nézek rá újra és borzolok bele a hajába. Egyszer sem hallottam még őt nevetni és ez valamiért tényleg az őrületbe kerget.
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Mici Visconti

Mici Visconti

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
10
▽ Avatar :
Xavier Dolan

»
» Kedd 12 Júl. - 0:22
Agatha & Amycus

   
○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○

   

Hunyorogva nézek a napba, meg sem próbálom kezemmel eltakarni az arcomat. Addig akarom bámulni, amíg felbukkanak azok a sötét foltok a látóteremben. Vagy mondjuk megvakulok, de az túlságosan drámainak hangzik, úgyhogy maradjunk csak inkább a pontoknál.  
- Hogy miért sarkallsz ezzel, hogy újra jöjjek? Talán mert kibaszott mazochista vagyok. Igen, biztosan ezért – érzem, ahogy egy széles vigyor megfeszül az arcomon, de még mindig nem emelem fel a fejem. - Szerintem azért ez elég egyértelmű – toldom meg mintegy magyarázaképpen. Mondhatnék sok nyálas dolgot, hogy milyen érzés mindig, amikor újra látom, hogy mennyire helyreteszi a dolgokat, ha egy percnél több időt töltök a közelében. És mennyire odáig vagyok és vissza attól, amikor hevesen, kipirult arccal magyaráz, vagy éppen beolvas. Mégis csendben maradok, és csak magamnak tartom meg mindezeket. Nekem már az is elég, ha magamban letisztáhatom ezeket a dolgokat. De persze, ha nincsen ott, akkor erre a tisztázásra sem kerül sor egyhamar.
Hallom, ahogy a fejem mellett fészkelődik, de még ekkor sem moccanok, csak sóhajtok egy mélyet, amikor elkezdi ecsetelgetni a teóriáit arról, hogyan lehetne távoltartani.
- A szövegelés szerintem nem volna elég. Jobb lenne, ha inkább eltörnéd a lábam, vagy valam ilyesmi – vonok vállat. - Viccnek hangzik, de egyébként halál komolyan gondolom – teszem hozzá halkan. És igen, ott táncolna végre a fekete foltok a látómezőmben. Pislogok párat, majd lehunyom a szememet, mielőtt teljesen kiégne. Egyszer s mindekorra ez a mekönnyebbülés jele is. Ahogy tudomásul veszem, hogy nem fog elhajtani. Valhogy ezt akartam hallani. Nem számít az, hogy milyen mondvacsinált indokkal teszi azt.
- Hát ha csak ezen múlik, szívesen leszek az élő bizonyíték. Ha engem nem eszel meg, akkor biztos, hogy másokkal sokkal, de sokkal kegysebb lennél – arcomon újfent megjeleni egy diadalittas mosoly, amikor megpöcköli az orromat, és még akkor is ottragad az arcomon, amikor Agatha már nincsen ott. Felemelem most először  a fejem, és szinte kitört nyakkal követem a mozdulatait, ahogy plimpy ketrecéhez siet, és ráteríti a felsőjét, ami egy elég rossz húzás, mert akkor itt előttem fog szénnéégni. Tényleg, kit érdekel az a rohadt plimpy? Mire visszaérne, már megint próbálok abba a pózba elhelyezkedni, amelyikben otthagyott.
Egy pillanatig tényleg elhiszem, hogy a fagyiról fog most szólni a további diskurzus, szépen bele is sétálok a csapdába, mire feleszmélek, már nincs menekvés. Már az első mondat után szólásra nyitom a számat, de nem hagyja hogy szóhoz jussak. Makacs módon ragaszkodik az elképzeléséhez, és ahhoz, hogy elmondhassa a véleményét, és azért meglepő módon baromira hálás vagyok neki. Mintha az én arcomhoz is fagyisdobozt érintettek volna, olyan jóleső érzés fog el, hogy csaknem nekem is kiszökik egy könnycsepp a szememből. Csaknem.
Hirtelen mozdulattal ülök fel, mintha megcsípett volna valami bogár, és úgy nézek végig a kipirult arcú Agathan, mintha minimum Szent Mungó szállt volna le közénk. Csak ez annál sokkal, de sokkal fantasztikusabb érzés. Érzem, ahogy a gyomrom görcsebrándul, és ujjaimmal olyan erővel markolom meg a füvet, mintha gyökerestől akarnám kitépni az egész gyepet. - Azt hiszem, még sohasem mondtam neked, hogy mennyire csodálatos vagy – érzem, hogy a torkom a szó szoros értelmében kapar. Valószínűleg olyan rekedtnek is hallatszik, mint amilyennek érzem. Egyszerre üdvözlöm azt a pillanatot, amikor Agatha visszatér és azt, ahogy azt ecseteli, hogyan fogja majd Malfoy kopaszon leélni azokat a megszámlálható évet. Furcsa érzés, figyelem, ahogy lehunyja pilláit és egszívesebben rávetém magam és megcsókolnám, és talán el is jutottam volna eddig a fázisig, ha nem szól újfent közbe.
Enyhén magamsba szökik a szemöldököm, ahogy érdeklődve hallgatom az újabb engem ért kritikákat, és arcomon lassan egy széles vigyor húzódik. Nem gondoltam, hogy majd végül ez lesz az a dolog, ami a legjobban irritálja.
- Szóva most ezt találod a legkivetnivalóbnak bennem? -kérdezem, hogy leplezzem zavaromat, és tekintetem újfent megállapodik a kipirult arcon, amire most felhívta a figyelmemet, de nem, nem jön hogy nevessek – Sajnálom, hogy ilyen savanyú alakkal hozott össze a sors, és ha csalódást kell okoznom, de én sohasem neve... -hirten bennemakad a szó, amikor apró kezeivel beleborzol a hajmba, érzem, hogy nem csak a hajam, de én is, egész testemben beleborzongok. Mintha a fagylaltos dobozt érintette volna a nyakamhoz. Dacára annak, amit az előbb mondtam, valami meglepett nevetésszerűség szakad fel belőlem, de még mielőtt igazán kibontakozhatna, megragadom a kezét, és egészen magamhoz húzom. Nincs köztünk egy szemernyi távolság sem. Ajkaim mindenféle habozás nélkül megtalálják az övét. Valmilyen csodálatosan meglepő módon csokisfagylalt íze van.
Most rajtam van a sor, hogy beleborzoljak a hajába, a szabad kezemmel, a másikkal még mindig a vékony csuklót szorítom, nem törődve esetlegesen, ha ezzel fájdalmat okozok.
- Na, most mi van? Miért nem nevetsz, kicsi Agatha? - szólalok meg, ahogy az ajkam egy pillanatra szétválik az övétől, és tekintetemmel kényszerítem, hogy a szemembe nézzen. Arcomon még mindig ott bújkál az a mosoly, amit annyira kritizált. Alsó ajakmat megnyalva ízlelem meg újra a csokoládéfagylalt és Agatha ízének egészen ízléses kombinációját. Bárcsak tudnám, mi ütött belém.
   
she changes the weather

   
○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○


   
©

   
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Anonymous

Vendég

C’est la vie
Vendég

»
» Kedd 12 Júl. - 14:22

Amycus & Agatha
'Hát aki képes végighallgatni, hogy valaki a sárgaföldig lehordja és még azután is itt marad az illetővel társalogni, az tényleg egy mazochista. Pedig még fogadtam is magammal, hogy hanyadik szó után fogsz felállni és csak úgy szó nélkül elsétálni, hogy te ezt nem hallgatod tovább egy másodpercig sem. Bár lehet most csalódott lennék, hogyha nyertem volna magammal szemben.' - közlöm csak úgy tárgyilagosan az utolsó mondattal és mintegy ezzel beismerve, hogy mindenbizonnyal most az orromat lógatva ülnék itt és ostoroznám magam, hogy elüldöztem egy újabb embert magam mellől, aki hajlandó ma hozzám szólni. Frissen gyógyult ujjamat piszkálgatom és vizsgálom, hogyha esetleg az előbb elhangzott mondatot szeretné tovább boncolgatni, ezzel kissé elvegyem tőle a kedvét és gondolja azt, hogy sűrűn kell ellenőrizni, hogy nem fog-e esetleg leesni az ujjam a helyéről a szer mellékhatásaként. Igazság szerint sokkal szebb, mint újkorában, eltűntek róla a forradások és friss sebek, sőt még a bőr is sokkal selymesebb rajta, majdnem mint egy újszülötté. Teljesen elbűvölve simogatom az új bőrt rajta, ugyanakkor el is vagyok keseredve kissé, hogy ilyen csodálatos gyógyulásokat nem hajthatok végre testem többi hegekkel, sebekkel és forradásokkal tarkított részein. Illetve végrehajthatnék, de ahhoz legalább egy dézsányira lenne szükségem ebből a szerből és arra, hogy tetőtől talpig megnyúzzon egy önként vállalkozó, ez pedig nem a legjárhatóbb út. Valamelyest már belenyugodtam, hogy így fogom leélni az egész életemet és nem fogok senkitől olyasféle bókokat kapni, hogy De gyönyörű a bőröd! vagy De selymes a bőröd!, hanem maximum nem fog fintorogni, amikor hozzáér a karomhoz vagy a hátamhoz, vagy nem fog nagyra nőtt kopasz patkánynak csúfolni, amikor elmondom neki, hogy amúgy az emberiségre igencsak káros hatással bíró kórt hordozok magamban, de még a nagyra nőt kopasz patkány lenne a legfinomabb kifejezése annak, hogy mit gondol a vérfarkasságomról, mert akár foghatja magát és kalapját emelve intene búcsút, ami teljesen logikus lépésnek tudható be. Olyannyira elmélázok ujjam simogatása közben, hogy szinte fel sem fogom, amit Amycus mond, hanem hagyom, hogy az egyik fülemen bemenjen, a másikon pedig ki, mégis a Jobb lenne, ha eltörnéd a lábam... hallatára odakapom a tekintetem és abbahagyom mutató ujjam tüzetes vizsgálgatását.
'Ha eltörném a lábad? Nem járnál vele jobban, mert akkor én járnék a nyakadra bűntudattól vezérelve, a bűnbánó arcomat pedig szerintem te sem akarnád nézni mindennap, a néha elmormolt bocsánat kérések miatt pedig egyenesen a falra másznál. Amúgy is, béke a középső nevem, a légynek sem tudnék ártani.' -  ülök fel mosollyal az arcomon, ami hamar le is hervad róla és ismételten csak egy szisszenés hagyja el az ajkaimat. Arcom leégett állapotára való tekintettel most tökéletes lenne, hogyha néha egy-egy erőltetett mosollyal próbálkoznék meg és végig komoran néznék magam elé, de ez most nem tűnik kivitelezhetőnek. A égett bőr megtapogatása után összefonom az ujjaimat és karomat magasan a fejem fölé emelve ropogtatom ki minden porcikámat, mintha legalább órákat feküdtem volna egy helyben és elgémberedtem volna, a ropogással kísért nyújtózkodás után pedig előre görnyedek és a vízzel teli dobozra nézek.
'Néha úgy érzem a sok recsegéstől-ropogástól, hogy nem is tizenhat vagyok, hanem legalább hetvenhat. Nemsokára főzhetem magamnak a porc meg csonterősítő főzeteket, mert az is veszélyes lesz, hogyha ki akarok kelni az ágyból nagy lendülettel és Agatha néninek fognak hívni a fiatalabbak.' - masszírozom meg a nyakamat erősen, majd az orrom elé húzok egy hajtincset és vizsgálgatom, hogy ősz hajszálaktól mentes-e, de a napsütötte szőke szálak között nehéz lenne kiszúrni az öregedés hírnökeit. A tincset elengedve kúszok oda a plimpy dobozához és takarom le a kardigánommal, hogy utána visszatérhessek Amycus mellé a hűs fagylaltos doboz társaságában, ami pillanatok alatt lehűti az égő, fájó bőrömet. Nem válok meg tőle egészen addig, amíg el nem kezd begyógyulni. Épphogy csak elfekszem, ő viszont máris felül, mintha sürgős dolog jutott volna eszébe és távozni készülne. De nem. Helyette csak ül mereven, kapaszkodik olyan erővel a fűbe, hogy még az ujjai is elfehérednek, mintha attól tartana, hogy most mindjárt elrepül. Kérdőn pillantok rá, miközben számat már szóra nyitom, de minden a torkomra forr és csak nézek rá tátott szájjal. A kérdő pillantás hamar csodálkozóvá válik és körülbelül elsőéves önmagamat idézhetem, amikor tátott szájjal bámultam mindent az iskola épületében. Ezt a mondatot kéretik megismételni, mert ha nem hallom még egyszer, ahogy kimondja  ezeket a szavakat újra, akkor nem is hiszem el, hogy valójában kimondta őket, hanem csak a képzeletem szórakozott velem. Ez napszúrás lehet, csak az. Tátogva próbálok hangot kiadni a számból, de csak nyökögések buknak elő és egy hangos torokköszörülés után tudok bármiféle szót kicsiholni magamból.
'Kösz... köszönöm... öhm...' - gyerünk nevess már! Minden helyzetben képes vagy hasfájásig nevetni, most pedig csak nézel rá, mintha maga a Megváltó ülne előtted! Ez egy egyszerű bók volt, kezeld lazán. De nem tudok a fejemben ordibáló hangra hallgatni, csak áldom az eget, hogy a doboz az arcomon van és eleve piros a bőröm, mert most csak annyit látna, hogy másodpercek alatt öltene fel az arcom egy teljesen rendellenesen vörös árnyalatot. Rengetegszer megkapom, hogy csodálatos vagyok, amikor megírom valaki helyett a házi feladatát, vagy hagyom neki, hogy az enyémről másolja le, vagy hagyom, hogy lecsapja a kezemről az utolsó csokibékát, de nyilván azokat az ember nem veszi komolyan és teljesen más a helyzet, amiben közlik vele. Nem tudom olyan lazán kezelni, ahogy azt pár másodperce elképzeltem és még mindig botrányosan nézhetek ki, amit csak a zsörtölődése tud feloldani rekordsebességeket döntögetően. Arcomról eltűnik a bárgyú kifejezés, szemeim elégedetten csillogva néznek rá, ujjaimat pedig kihúzom tincsei közül és féloldalas mosollyal az arcomon fúrom a tekintetemet az övébe.
'Tudnék mondani kivetnivalóbbat is, de most csak ez jutott eszembe. De folytasd kérlek. Mintha valami olyat akartál volna mondani, hogy te nem nevetsz. És most mégis, ahogy hallom. Kicsit engedd el magad és jobban fog me...' - a mondat befejezetlen marad, én pedig kapaszkodom a vállába, hogy a hirtelen rántástól ne boruljak egyenesen rá, hiába válok szoborrá pár pillanatra, amint megérzem az ajkait az enyéimen és tartom vissza még a levegőt is, amit csak akkor merek kiengedni, amikor elválunk egymástól.
'Én cs... én csak... én...' - agyamba ezer meg ezer gondolat cikázik és a legtöbbjük kérdőjellel fejeződik be, testem viszont úgy gondolja, hogy ez elég egyértelmű ahhoz, hogy ne lehessen túlbonyolítani. Ujjaim ismét beletúrnak a hajába, de ezúttal nem eresztik olyan hamar és rajtam a sor, hogy megcsókoljam és emlékezetessé tegyem ezt a pillanatot mind a kettőnk számára. Pedig csak tanulni jöttem ma ide...
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Mici Visconti

Mici Visconti

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
10
▽ Avatar :
Xavier Dolan

»
» Vas. 17 Júl. - 13:40
Agatha & Amycus

   
○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○

   

Az átlagember az én helyemben ilyekor nem igazán agyal olyasmiken, hogy mit miért csinál, és hogy mik lesznek majd a várható hosszú- és rövitávú következményei ennek. Ebből is látszik, hogy én sem különbözö semmiben az átlagtól. Rohadtul nem érdekel semmi most, ami mondjuk ezidáig visszatartott attól, hogy bármiféle közeledést is tegyek. És itt most nem arrül beszélek, hogy féltem volna a visszautasítástól. Sőt valahol még az tűnt a leglogikusabbnak. Annak kellett volna megtörténnie, és akkor majd a közeljövőben sok egyéb következménytől megkíméltük volna egymást. Amik mondjuk a jövendő halálfalóléttel vagy azzal lehet kapcsolatban, hogy a nővérem eddig még egyetlen nőügyem alanyát sem kímélte.
De Agatha nem utasít vissza, nem pofoz fel, nem lök el, és szabadítja rám azt a vadállatot. Még nem. És ennek valahol végzetes következményei vannak, de magasról teszek rá.
- Nocsak, jól látom, hogy Agatha Greewy szavak nélkül maradt? - vigyorgok rá szemtelenül, de a következő pillanatban már megint rajtam van a sor, hogy meglepődjek.  
Ahogy ujjai ismét a hajamba túrnak, visszafordíthatatlan késztestést érzek, hogy  ezúttal én kerekedjek fölé, és most először engedek is ennek a késztetésnek. Bal kezemmel félredobom az útban lévő fagyisdobozt, ami elég méltatlan hozzá, ha azt vesszük, mennyi jószolgálatot tett a ma délután folyamán. Agatha ekkor már hanyatt fekszik alattam, én meg nem törődök azzal, hogy esetleg túl nehéz lennék, vagy ilyesmi.
Kezeit a teste mellett hevernek most, én meg leszorítom, nem engedve, hogy meneküljön, nem mintha a mellékelt ábra szerint annyira menekülni akarna.

Örülök, hogy senki sem kér számon. És anélkül fekhetek hanyatvágódva a fűben, hogy bárki is falhoz állítana, hogy ezt meg azt miért is tettem vagy teszek.
A lemenő nap sugarai még megvillannak a tiltott regeteg fáinak ágai között, de már nem olyan elviselhetetlenek. Nem égeti a szemem, sem az arcom. Sőt, még ahogy a nyári szellő is szárnyrakap, és megborzolja a hosszúszálú fűszálakat körülöttünk, egész elviselhető.
Mély levegőt veszek és a mellkasomon fekvő szőke hajzuhatag egy pillanatra megmozdul, de szerencsére nem ébred fel. Én meg biztos, hogy nem fogom felébreszteni, helyette csak finoman megsimogatom a kipirult arcot, és figyelem, ahogy mellkasa egyenletese fel-le mozog és nem akarok olyasmikre gondolni, hogy a többiek eddig már égre-földre keresnek, és hogy mi lesz ha ránktalálnak itt, édes kettesben. Próbálom inkább emlékezetembe vésni ezt a pillanatot, vagy az egész délutánt, ha úgy tetszik, mntha ez lenne az utolsó.

   
she changes the weather

   
○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○


   
©

   
Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good


Ajánlott tartalom

C’est la vie

»
»
Vissza az elejére Go down

Amycus & Agatha

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 1 oldal

Similar topics

-
» Agatha & Amycus
» Agatha & Amycus
» Agatha & Cygnus
» Andrew × Agatha
» Amycus & Gil

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
The Age Of The Marauders :: Archívum :: Befejezett játékok-