A szüleim amíg éltek mindig próbálták belém sulykolni, hogy mennyire fontos a vér, hogy ne szűrjem össze a levet a söpredékkel én pedig mindig is jó fiú voltam és szót fogadtam nekik. A haláluk után pedig már nem tudtam, hogy milyen is amikor nem táplálok gyűlöletet az összes sárvérű és mugli irányába így nem is nagyon töröm magam azon, hogy valamiféle emberiességet erőszakoljak ki magamból. Voldemort – akit a háta mögött csak Tommynak hívok – volt olyan kedves, hogy bevett a csapatba és ezáltal kielégíthetem perverz kínzó hajlamaimat az ártatlan embereken, én pedig nagyon hálás vagyok vagyok neki ezért és igyekszem a leghűségesebb ebe lenni. Vagy valami hasonló.

- Na és izgulsz? - hatalmas smaragzöld szemei kíváncsian csillognak miközben hátrasimít egy kósza mogyoróbarna tincset az arcából és bekap egy Bagoly Berti -féle drazsét. Ráadásként még kettőt pislog, hogy még inkább elolvadjak az egész lényétől.
- A szüleim nagyon mérgesek lesznek, ha nem a Mardekárba kerülök – elszakítom a tekintetem róla és inkább az elsuhanó tájat nézem az ablakon keresztül. Ujjaim görcsösen markolják a talárom szélét és bár csak ketten vagyunk a kabinban úgy érzem egyre kevesebb lesz a levegő a számomra.
- Tessék, itt egy kis csoki. Edd meg. Hidd el, jót fog tenni – a felém nyújtott apró kézre pillantok és a csokira, amit kizárólag nekem kért a büfés nénitől. Ez a lány egy kincs. Elveszem a csokit, egy mosolyt villantok és jobb. Tényleg minden jobb lesz.



- Ugyanolyan beképzelt pöcs lettél Finnick, mint az összes többi mardekáros – látom, hogy könnyes a szeme és igyekszik nem rám nézni amin én rendkívül jól szórakozom miközben hátamat a folyosó téglafalának vetem és kezemben a seprűm pihen. A szavai bántanak, mert tudhatná, hogy vele mindig is kivételeztem, nem törődtem azzal, hogy a szülei muglik, hogy a süveg a Hugrabugba osztotta be. Minden egyes alkalommal, amikor a származása vagy a háza miatt csúfolták a társaim én kiálltam mellette, ahogy az még belefért egy mardekáros keretei közé, de úgy tűnik mindez nem volt elég.
- Tudod, lehet mindig is ilyen voltam. Pöcs – megvonom a vállam és elnézek mellette. Képtelen vagyok elviselni azt a megvetést, ami a szemeiben ül. Jelen pillanatban a meccsre kellene koncentrálnom, mert presztízs kérdés, hogy elverjük-e a Griffendélt azonban Holly csak megnehezíti az egészet – De tudod mit, talán jobb lenne ha mindketten megmaradnánk a saját fajtánknál... - nagy levegőt veszek, kicsit elhallgatok mire rám néz. Látom, hogy fél attól amit mondani fogok, én magam is félek tőle – én az aranyvérűekkel te pedig a többi sárvérű barátoddal – azt hiszem ekkor ástam el magam véglegesen.



- Biztos vagy benne, Finn? - legszívesebben pofán csapnám, hogy ne merészelje még egyszer megkérdezni, mert azzal csak azt éri el, hogy még jobban elbizonytalanodom. Még egyszer utoljára felidézem a szemeim előtt az arcát, a gyümölcsillatot, ami mindig körbelengte. Ahogy gödröcskék jelentek meg rajta, amikor mosolygott, a zöld szemek csillogását ha éppen megleptem valamivel. A fájdalmat, ami kiült az arcára a Griffendél-Mardekár meccs előtt a folyosón és ahogy még elrebegte, hogy ő mindig ott lesz nekem.
- Csak csináld már – tekintetem haragosan villan legjobb barátomra, aki felhúzza a pulóvere ujját ezáltal láthatóvá válik a jel, amit nemrég égettek a kezére akárcsak az enyémre. Választottam, úgy ahogy azt a családom elvárta. Lehunyom a szemem és várom, hogy elhagyja az ajkát az a bizonyos varázsige.
- Exmemoriam – és így szabadultam meg az utolsó dologtól is, amit jónak lehetett nevezni bennem.



A faajtó berobban és én lépek be a keletkezett nyíláson először. Egyetlen pálcasuhintással védem ki a lefegyverző bűbájt, amit rám küldenek és a mögöttem haladó Connor már válaszol is rá és a falhoz vágja a férfit, aki fájdalmasan felkiált ahogy a háta találkozik a padlóval. Hárman vannak, két férfi és egy nő. Mindannyian, egytől-egyig a muglikat védik és a Nagyúr tudomására jutott, hogy ellene szervezkednek és buzdítanak varázslókat arra, hogy álljanak a sarkukra és védjék meg a  tudatlan embereket a csúnya, gonosz halálfalóktól.
- Belőlünk semmit nem fogtok kiszedni, mocskok – a férfi aki az előbb még a földön hevert, most már a szája sarkából törli a kiserkent vért és köp egyet, ahogy a mondata végére ér. Lusta mozdulattal tüntetem el az arcomról a maszkot, ami eddig fedte és gonosz vigyor ül ki az arcomra ahogy közelebb lépek hozzá.
- Ó, ezzel tökéletesen tisztában vagyunk. Sőt – elhallgatok és még mindig vigyorogva beharapom az alsó ajkam – reménykedtem benne, hogy ezt mondod – zöld fény villan és egy másodperccel később holtan esik össze a férfi.
- Ez a sárvérű kis szuka majdnem eltalált egy robbantó átokkal – a hang irányába fordulok és megpillantom Roset – a nőt akitől még én is tartanék ha sárvérű lennék – ahogy szinte már ájult állapotban rángat maga után egy nőt. Odalépek hozzá, ujjaim az álla alá csúsznak, hogy felemeljem a fejét. A zöld szemekben felismerés csillan és már épp szóra nyitná a száját de nem hagyom neki. Eleresztem, hagyom, hogy a földre rogyjon és már emelem is a pálcám.
- Avada Kedavra – valahol, az elmém egy távoli zugában egy nő gyöngyöző kacagását hallom és az orromat gyümölcsillat csapja meg.