Szurokfű. Bazsalikom. Menta.
A nagycsalád számomra egy megszokott, megszeretett, olykor pedig megtűrt valóság, ami mégis védelmet jelentett az elmúlt majdnem fél évszázadban. Sosem volt lehetőségem sem okom a tétlenkedésre. Ha az embernek négy testvére van, valamilyen szinten ő maga is olyanná válik, mint egy időzített bomba: mindig készen kell állni. Mindig teret kell hagyni az utólagos módosításra. Most pedig, amikor idős szüleim is egyre több gondoskodásra szorulnak, még inkább helytálló az előbbi hasonlat. Apám, Basil Morhange éveken át kutatta a farkasölőfű-főzet titkát, rendkívül aktív életet élt, és most, a nyolcvanas éveiben nehezen barátkozik meg azzal, hogy másokra szorul. Értsd: egy goromba pokróc lett belőle, aki állandóan sérteget és kritizál másokat, hogy néha legszívesebben pofon csapnám, de anyámmal továbbra is szeretettel és tisztelettel bánik, szóval... ez menti meg őt.
Édesanyám, Hilda Morhange mindig is az öt gyermekét tekintette élete fő művének. Koránt sem voltak soha olyan egzisztenciális ambíció, mint a férjének, ezért ezt az átmeneti időszakot is valamivel békésebben viseli. Ideje nagy részét kertészkedéssel, az unokáival, vagy pedig az unokáival való kertészkedéssel tölti.

Orvosi zsálya. Kakukkfű. Levendula.
Nagy szerencsém van, mert a nejem nem hajt el szemét forgatva, amikor a kertből bogarászva egyszer csak egy zsáknyi, mások számára érdektelen, fűfélével térek vissza. Camille huszonhárom év házasság után tisztában van azzal, mennyire fontos számomra a természet közelsége, a felfedezés izgalma, és mennyire esetlen tud lenni a humorom - nem csupán a nejem ő, hanem a legkedvesebb barátom is. Azt hiszem, ritka az ilyen erős házasság, mint a miénk. Igyekszem minden percben megbecsülni ezt, még akkor is, ha sötét felhők ereszkednek a homlokomra.
Bárhogy is igyekszem nem tudomást venni az idő múlásáról, a gyerekeim minden jelnél árulkodóbbak. Négyük közül már a legfiatalabb is tizenöt éves, a legidősebb pedig már rég nem a Roxfort padjait koptatja. Ezekben a vészterhes időkben még inkább aggódom értük, és remélem, sikerül őket felkészítenünk arra, ami odakint vár rájuk.

Mandragóra. Ördöghurok. Mérges muskátli.
Az ötödéves hollóhátasok és mardekárosok csoportja zsibongva hagyja el a négyes számú üvegházat, én pedig ledobom a sárkánybőr kesztyűket az asztal alatti rekeszek egyikébe. Odakint poroz a tavaszi szél, erősen az ablakoknak feszül. Vihar közeledik. Jól esne egy egyszerű pálcaintéssel helyre lebegtetni minden kaspót, amivel a diákok az órán kínlódtak, de a monoton fizikai munka elzsongító nyugalmára jobban vágyom. Camille aprólékosan hurkolt betűi lebegnek a szemem előtt. „Szerintem rossz társaságba keveredett. Albánia óta olyan más! Muszáj beszélnünk vele!” Persze. Muszáj. Nem lehetne egyszerűen felrántani az ingujját? Nem lehetne egyszerűen csak nekiszegezni a kérdést? Torokszorító a rettegés az üvegház párától dús levegőjében. A fiam, aki apává tett, akiért célt és értelmet nyert az életem, akire olyan büszke vagyok, akinek kamaszos viccein annyit nevettünk mindannyian – elment Albániába „tanulmányútra”, és valaki egészen mást küldött haza. Nem ismerem ezt a srácot. Az elszürkülő, űzött tekintetét. A mozdulatait, amikor egyedül találom valahol, és összerezzen, mint akit rajtakaptak. Az ezernyi színben virító mérges muskátlikat méregetem a cserepekben. Külcsín. Az általam ismert világ nem erre épült. Nem erről beszéltem a gyerekeimnek, a diákjaimnak. Most mégis itt tartunk – a mérget, legbelül, már senki nem veszi észre.

Rugósgumó. Furunkula. Fürgebab.
Azt akarom, hogy lássák és értsék! Az én óráimon senkinek nem kell gyomorgöcsben fetrengenie. Igyekszem bizalmi légkört teremteni. Olyat, amit belélegezhetnek, ami beivódhat a bőrükbe, és megérthetik, hogy hozzám bármikor jöhetnek, ha segítségre van szükségük. Macnair is jöhetett, esdekelve, hogy ne buktassam meg, mert akkor odahaza szíjat hasítanak a hátából. (Pedagógusként nem feladatom a szülői munka értékelése, de csöndesen, diszkréten hányni tudtam volna, amikor ezt az apró műhelytitkot megosztotta velem.) Annyi genny, annyi méreg halad át a vénáikon nap, mint nap. Annyi a kötelesség, akkora a nyomás! Főleg így. A Próféta napról napra beszámol a gyilkosságokról, újabb arctalan neveket adva ezzel a brutális kegyetlenséggel kivégzett ártatlanok listájához. A diákjaim gyakran ebben a szenvtelen környezetben, egy hasábon megemlítve, szembesülnek szeretteik halálával. Tehát irgalmas vagyok. Igyekszem jófej lenni. Ez a minimum – és néha úgy fest, a maximum is. Mert olykor el-elkapok egy elcsigázott tekintetet, egy fényét vesztett szempárt, ami üvegesen tapad a plafonra, vagy éppen az asztal lapjára. A könnyeikkel küzdenek. Milyen ember lennék, ha nem hallanám meg ezeket a néma kiáltásokat?

Mimbulus Mimbeltonia. Morgács. Kocsonyabokor.
Apa, Slughorn professzor szerint állandóan trágyaszagod van! Azt kérdezte tőlem tegnap az órán, hogy van-e folyó víz a szobádban! Szerintem túl sok gőzt szívott be az alagsorban.
A lányaim belevaló, vagány teremtések, mindhárman másért különlegesek számomra. Ez tanítja meg igazán kesztyűbe dudálni a férfiakat – ha lányos apákká válnak, és rájönnek, hogy a fürtös kis angyalkák, akiket olyan izgatottan vártak, kiássák önmagukat a lomok alól. Megteremtik azt a nőt, akit a hozzám hasonló szerencsés gazfickók az anyjukban láttak. Nem ugyanazt, csupán árnyalataiban hasonlót. Öröm és rettegés ez az életmód az első perctől az utolsóig. Épeszű ember miért vállal gyereket? (Azt hiszem, én mégis túlteljesítettem, hiszen nem csupán négyet, hanem mellé még százakat örököltem Bimba professzortól. Átmenetileg. Igyekszem nem túl gyakran görgetni magamban ezt a végességre, múlandóságra emlékeztető szót.)
És hát természetesen ott vannak a kollégák is. Őszintén? Néhányukat élből bezárnám a harmadik emeleti volt-nincs szekrénybe, és a pálcájukat jó messzire dobnám, de az indulataim ritkán ragadnak el ilyen messzire. Pacifistának tartom magam. Olyan embernek, aki csapatjátékos, akit nem annyira a versenyszellem hajt, mint inkább a közös sikerek. Mostanság pedig valóban nincs fontosabb ennél a kérlelhetetlen, masszív összetartásnál.

Mákonybab. Venomus tentacula. Visongár.
Nézem anyámat, ahogy a földig hajol. Egy élet simul el a gerincének vonalán. Akár egy madárraj – megfejthetetlen és nagyon szép. A kezei alatt lassú komótossággal növekednek szeretett növényei. Néha úgy vágyom vissza az ölelésébe! Szinte fizikai kín. Mert biztonságot akarok, szépséget, egyszerűséget – csupa olyan megfoghatatlan kifejezést, aminek igazából nincsen szubsztanciája. Akkor vesszük észre, mikor elillan. Olyan, mint az ifjúság vagy az első szerelem. Szabadságról már nem beszélek, azt is csak halkan teszem, mert nem álltatom magam.
Néha csak ülünk, visszatérve a gyermekkor megtépázott, oxidált helyszínére. A testvéreim és én, mint egykori hangosan kiabáló és sebesen rohangáló gyermekképeink torzalakjai. Ülünk a kandalló körül, a húgom feje a vállamon, és lassan szusszanok a semmibe. Feldobok egy sarlót, ez az egyik kedvenc unaloműző játékom. Ha fej, baglyot küldök a fiamnak, hogy egy délutánt kérjek tőle, csak magunknak. Ha írás, halogatom tovább. Mert megrettent a szembesülés és szembesítés gondolata. Lazhar, a szerencséjét senki nem bízza a véletlenre! Valóban. A nővérem szeret kioktatni. Csakhogy ki beszélt itt a véletlenről? Elmélázva forgatom az elfuserált, két fejet ábrázoló érmét, amit tizenöt éves koromban kaptam egy gringottsi diáklátogatás alkalmával. „Tedd el kölyök, hibás a pénz, nem való semmire!”
Hát ez az. Igyekszem olyan emberré válni, aki nem a formákhoz és szabályokhoz való decens igazodásban látja mások értékét. Erre buzdítom a gyerekeimet, a diákjaimat. Ezért, és csak ezért, érdemes minden nap bemenni az órára és többet adni annál, mint amit a tankönyvből megtanulhatnak.