A pletyka, mint minden iskolában a Roxfortban is gyorsan terjed. Csak az igazán rutinosak tudják igazából, hogy melyik hírre adjanak és melyikre nem. Nem mindegy, hogy az ember kitől hallja az információt, és hogy hány féle variáció kering a diákok között. Én megbízható forrásból tudom, hogy egy igencsak becses kincs tart éppen az iskola felé, amit mindenki birtokolni akar majd, de csak az igazán agyafurtak tudják, hogy kinél kell róla érdeklődni. Sokakban fel sem merülne, hogy egy elsőéves az, aki mindent tud az idetartó trágyabomba szállítmányról, de én már elég rutinos vagyok ahhoz, hogy ne döbbentsen meg ez a tény. Kell a cucc, ez nem is kérdés. A Tekergők nem létezhetnek ilyen tartalékok nélkül, és mint a legtöbbször most is én próbálom elintézni az ilyeneket. A nagyterem előtti lépcső tetején állok és várok. Szépen türelmesen, hiszen a jó dolgokat nem szabad sürgetni, és egyébként sem jutnék eredményre türelmetlenkedéssel. Egy ismerős alak jelent meg a folyosón, aki gyanusan a környéken maradt. Fletcher legalább olyan nagykutya, mint mi ilyen téren és bevallom kicsit aggódtam is, hogy vajon neki is eljut-e majd a fülébe a hír, hogy a gránátokat becsempésző egyéné a cucc. Úgy tűnik nem voltam elég gyors, annak ellenére, hogy amint megkaptam a fülest már fel is vettem a kapcsolatot az informátorral. Nem megyek oda hozzá, nem áll szándékomban üzletelni vele, hiszen van egy olyan megérzésem, hogy egyikünk sem fog lemondani a hőn áhított zsákmányról.
Már nem kell sokat várnunk, hogy a harmadik fél is megjelenjen. Alacsony, szöszke, kék szemű kissrác tart felénk két borítékkal a kezében. Szóval nem bízza a véletlenre. Csak reménykedni tudok abban, hogy mind a két borítékban ugyanaz az információ szerepel. Az egyiket Fletchernek adja, a másikat nekem, de mielőtt távozna még vigyorogva rápillant. -Pettigrew tudja a pontos helyet, viszont Fletchernek árultam el az időpontot. Játszátok le egymással vagy egyzzetek meg.-néz végig mindkettőnkön, majd eltűnik a többi kölyök között. Kérdőn pillantok Fletcherre. Én biztosan nem mondok le a szállítmányról.
Bárcsak tudnám, hogy mi francot esznek a kölykök annyira a trágyagránáton. Nem nagy cucc az egész, még csak nem is vicces, ezek a szerencsétlenek meg képesek mindent megadni csak azért, hogy egy maroknyit a magukénak tudhassanak, aztán csapjanak vele egy kis balhét. Ez a trükk valahogy sohasem megy ki a divatból, s habár én halálosan unom, az még nem azt jelenti, hogy nem látom meg benne a hatalmas üzleti potenciált. Mi kell a népnek? Trágyagránát, és még több trágyagránát. Azt hinné az ember, hogy másodikos kor felett már kinövik, de nem. És csak jönnek és jönnek a megrendelések, mert a legtöbbjük képtelen beszerezni saját magától. Túl sok utánajárás és hát egy kicsit az eszedet is kell használni hozzá. Talán ez lehet sokak számára a legfőbb akadály. Hihetetlenül jól kivagyok élezve az elejtett félmondatokra, a pletykákra, szóbeszédekre és hamar meg tudom állapítani, hogy mire vagy kire érdemes hallgatni. A szimatom csalhatatlan, főleg, ha trágyagránátról van szó. Csak annyi tudok, hogy egy elsős kölyköt kell keresnem, de nekem ez éppen elég. Nem ez az első eset, hogy ilyen totál gyámoltalan célpontot kell kézre keríteni, úgyhogy még csak nem is gyanakszom. A megbeszélt időpontra éppen odaérek, egyébként is mindig kínosan pontos vagyok. Nem állok meg, zsebre tett kézzel sétálok tovább, a távolból figyelem azt a pontot, ahol az öcskösnek pár másodpercen belül meg kell jelennie. Csakhogy amikor feltűnik, ő ott lohol mögötte az a szerencsétlen Pettigrew is. Mi a fene? Nem ez az első eset, hogy ő és az idióta haverjai beleköpnek a levesembe. Volt már, hogy éppen nagylelkű pillanataimat éltem, és hagytam nekik. Úgymond hosszabb gyeplőre engedtem őket, de mostanra már komolyan kezdtek elkanászosodni. Az ilyenek miatt, mint ők, megy mostanság szarul az üzlet, mert mindenki azt hiszi, hogy egy kis magánakciózással mindenhez hozzá lehet jutni. Leplezetlen ellenszenvvel mérem végig a srácot, főleg, ahogy megtudom, hogy mekkora aljasság is van a háttérben. - És ez mégis kinek jó? Ennyire unatkoztok, vagy akarjátok látni Pettigrew állkapcsát szilánkosra törve? - fordulok a kis kölyök felé, de az vigyorogva hátrál is a helyszínről, majd pár méter után futólépésben távozik végleg. Dühösen bámulok utána, kezemben a borítékomat gyömöszölve. Ki sem nyitom, hiszen egyértelmű, hogy mi lesz benne, azzal egyedül meg sokra nem megyek. Zsebrevágom újfent a kezem, de most már a borítékkal együtt és úgy fordulok vissza Peter felé. - Vagy esetleg akarsz egyezkedni? Mit kérsz azért a borítékért cserébe? - teszem fel a kérdést, hogy lássa, milyen nagylelkű és rugalmas vagyok. Nem számít, ha kicsit vesztegetnem kell. Csak a trágyagránátok kellenek. Mind. - Mondjuk egy szép új piros biciklit, vagy egy csokibékakártyát, amit már évek óta keresel? - villantok felé egy pimasz vigyort, jelezve, hogy számomra nem ellenfél, csak egy kissrác a homokozóból.
Egyre több akadály fedi fel magát az üggyel kapcsolatban. Nem elég, hogy a föld alól kell előkaparni az információt, de még meg is osztják. Szerintem a kissrác nem egészen van vele tisztában, hogy mit is vállalt magára azzal, hogy megosztotta az információt. Fletcher természetesen nem fog alkudozni, vagy ha meg is teszi, az nem olyan lesz, amit én el tudok majd fogadni. Nem egy összetűzésünk volt már az 'adok-veszek' Fletcherrel a Roxfortban, de valahogy mégis meg tudtunk maradni egymás mellett, hiszen nem volt ilyen konkfrontálódási pont az életünkben, de nem gondolom, hogy ez most olyan könnyű menet lesz. Egyértelműen ideges, hiszen látom, hogy az a huncut kis ér azonnal kidagad a halántékán, és elkezd olyan szavakkal dobálózni, aminek valószínüleg nem is érti a jelentését. Türelmesen várok, hogy kitombolja magát, és hagyok neki lehetőséget, hogy megmutassa milyen nagyfiú mielőtt üzletelni kezdhetnénk. -Ha befejezted a feszengést ideje lenne valami komolyabbat produkálnod.. engem veled ellentétben nem nyűgöznek le a mugli holmik és a csokibéka..-vonom meg a vállamat teljes nyugodtsággal. Semmi okom berezelni tőle. Egyikünk sem egy égimeszelő, de kétlem, hogy Dung addig süllyedne, hogy varázsló létére az öklével próbál majd meggyőzni. Ez még tőle is nevetséges lenne. Teljes mértékben tisztában vagyok azzal, hogy képes ő normálisan is üzletelni és ha jó az ajánlat én akár hajlandó is lehetek lemondani róla, de ahhoz tényleg az kell, hogy megérje nekem a dolog.
Ha nem jutunk dűlőre még mindig ott van az az opció, hogy kiszedem az elsősből bármilyen áron, bármilyen módszerrel, ami csak jól esik. Egyébként sem értem, hogy miért nem intézi ezt ő saját magának. Lehet, hogy nem is tud semmit, egyszerűen valaki mástól kapta a leveleket, aki ki akar maradni a Tekergők és Fletcher üzletelési szokásaiból. Nem érzem egyenlőre, hogy túl könnyen megtudnánk egyezni, hiszen Fletcher idegből beszél és nem a kis agyából, úgyhogy valószínüleg még nagyon messze van a megállapodás vége. -Szóval mit is tudsz a borítékért felajánlani?-kérdezem felvonva a szemöldökeimet. Nekem nem létszükséglet ez a szállítmány, bár tény, hogy nem jönne rosszul. Így viszont legalább alkalmam nyílt Fletcher agyát megdolgozni.
Valójában én sem tudom, hogy miféle választ vártam, sejtettem, hogy nem adja magát majd egy szép piros bringáért, és majd vissza fog szólni valamit. Csupán cukkolni akartam, mert most éppen van pár felesleges percem erre. De ettől függetlenül a csatát nem akarom a szükségesnél tovább elhúzni. Mindennek megvan a maga ideje, és én képes vagyok akár hetekig is lapulni a sarokban és kivárni a megfelelő pillanatot, ha egyszer megéri az áru. És most bárhonnan is nézem, nekem határozottan nem ér meg annyit. Akkor inkább feladom az egész bizniszt és nyugdíjba vonulok. Türelmetlenül forgatom a szememet, és egy lépést hátrálok, hogy jól végignézzek ezen az ide-oda hányódó srácon. Mivel az évek alatt sokszor berepültek a haverjaval a légterembe, akaratlanul is fennakadtak a radaromon. Tudok róluk mindent. A családi hátterüket, a nevetséges kis piti ügyeiket, hogy kivel kavarnak vagy ki után csorgatják a nyálukat. Igaz, ez nem nagy teljesítmény, hiszen ezeket az infókat szinte az első sarokról be lehet gyűjteni, annyira közszájon forognak. Sohasem értettem ezt a nevetséges hírnevet, hiszen körülbelül semmi alapja nincs annak, hogy ezek a srácok ilyen népszerűek. Ezért is érzem folyton azt, hogy mennyire abszurd és érthetetlen ez az egész iskola és a benne élők. - Hát jó – vonom meg én is, hozzá hasonlóan a vállam, de ahelyett, hogy hátat fordítanék, hezitálok egy hosszú, végtelennek tűnő pillanatig. Mérlegelve, hogy egyébként mi is az az ár, amiért nekem megérné egyáltalán üzletelni. Van egy két ötlet a tarsolyomban, de nem vagyok egy aljas dög, ráadásul az sem tenne jót, ha kijátszanám az összes kártyámat már az első körben. Újra végigmérem, tetőtől talpig az előttem álló srácot, összevonom picit a szemöldököm, majd a zsembemből kiveszem a kezem és megvakarom a tarkómat, mindezze jelezve, hogy egy pillanatig meggondolom a dolgot. A boríték persze ott lapul biztonságban a zsembemben továbbra is. Újabb lépést teszek felé, gondolkodás nélkül átlépve az intim zónáját jelző kis láthatatlan vonalat és úgy tornyosulok fölé. Nem vagyok egy robosztus alkat, de azért van pár centi előnyöm a kissrác felett. De persze eszem ágában sincs kikezdeni vele. Nem, az erőszak nem az én asztalom. Legalábbis ha nem érzem magam kutyaszorítóban, addg nem fanyalodok rá. KI tudja, elég sok az esélye, hogy alulmaradnék. És egyébként is, nem véletlenül kerültem a Hugrabugba. Na jó, valószínűleg ez így nem igaz, és egyébként totál random történt az egész, mert annyira nem volt ötlete a Süvegnek, hogy mihez kezdjen velem. - Lássuk csak – szegezem neki vizslató tekintetemet, mintha most próbálnék minden információt kiolvasni az agyából. Persze fogalmam sincs, hogy azt hogy kéne csinálni. Mondtam már, csak jó megfigyelő vagyok. - Megsúghatnám neked a griffendéles csajok fürdőjének jelszavát – pedzem meg könnyed hangon, majd egy pillantás alatt gonosz fény csillan a szememben és szám pimasz vigyorra húzódik – vagy esetleg megmutathatom neked, hogyan kínozz mugliivadékokat, hogy elnyerd imádott hölgyed szívét.
Kezdőlap
