Minden egyes alkalommal, amikor az éj leple nyomja el a fényt álmatlanul forgolódok az ágyamban. Csak nézek körbe és tanácstalanul bámulom a falakat, a szobatársaim, a takarót, a kinti tájat az ablaküvegén keresztül, hiszen egy érdekes érzés gyülemlik fel a mellkasomban. Bűntudatnak hívják. Mindig szembesülök vele, hogy milyen szörnyű ember vagyok, de nappal, mikor mindenki láthat, s kigúnyolhatnak, a föld alá tiporhatnak, nem mutathatom a sebezhető lányt, kinek lelke a pokol tüzében fog elégni.
Nem kellett volna.
Nem kellett volna évekkel ezelőtt elhagyni anyámat, mert mugli.
Nem kellett volna vele együtt ellökni az öcsémet, mert kvibli.
Már késő bánkódni rajta, túlságosan késő bármilyen megbánást is tanúsítani eme eset felé. Apámmal jól megvagyunk ketten, muszáj volt elküldeni a családunk másik felét, hogy teljes értékűek legyünk a varázsvilágban. Ugyan apámnak nem olyan a munkája, amit bárkinek hangoztatnék és magamban is nehéz bevallani, hogy egy egyszerű takarítóról van szó. Egy csicskáról, akivel elvégeztetik a piszkos munkát a Minisztériumban. Nem akarok az ő sorsára jutni.
Csendesen húzom le magamról a takarót és pattanok lábra. Hirtelen felszisszenek, hiszen nem számítottam arra, hogy ilyen hideg lesz a padló. A mezítelen lábfejemen az ujjak összegörbülnek, de nem tart sokáig, hiszen azon nyomban hozzászokok. Körbenézek a szobába és nyugodtan traktálom magamban, hogy mindenki éppen a legmélyebb álmát alussza.
Akaratlanul is elindulnak a lábaim a klubhelyiség felé. Nem érdekel, hogy mindössze egy selyem hálóing takarja testem és bárki megláthat. Éjszaka van, nem hiszem, hogy olyan sűrűen járkálnának a klubhelyiségben. A legtöbben alszanak, nekem is azt kellene.
Kiérve oda, ahová menni akartam egy srácot pillantok meg, aki a kanapén alszik. Közelebb lépek hozzá, hiszen a sötéttől nem látom, hogy ki lehet az és a kíváncsiságom előre húz. Még így is messze vagyok tőle, de egyszer csak azt hallom, hogy beszélni kezd, mire egyet hátrálok. A hangja alapján rögtön megismerem, mint az összes többi mardekárost. Dante Wickham az. De mit keres ő itt éjjelek évadján?
- Nem az volt a célom, hogy settenkedjek – lépek hozzá közelebb és innentől már nem hátrálok. – A klubhelyiséget nem arra találták ki, hogy itt aludj. Miért nem mész a hálótermedbe? – kérdezem tudálékosan.

Mondhatnám, hogy meglepődtem, mert Dantét kint találtam a klubhelyiségben a hálókörzetek helyett, de ez nem így van. Mindig járkál kint valaki. Az Isten szerelmére még a legidősebb diákunk is csak a tizenhetedik életévét tapossa, nem igazán tudjuk még ennyi idősen betartani a szabályokat és a legtöbbünk szívesen át is hágja őket. Nálam ez változó. Nem mondanám, hogy olyan jó kislány lennék, ha erről van szó, de a rossz sem a megfelelő szó személyemre. Nyilván nem fogok egész nap a szobámban kuksolni és tanulni, de éjjel ritkán járok ki, illetve még a Tiltott Rengeteg belsejébe sem merészkedtem. Van még két évem áthágni azokat a szabályokat, amelyek eddig elmaradtak.
- Csak ki akartam jönni egy kicsit, nagyon fülledt a levegő a szobában – rántom meg a vállam. Sajnálatos módon nem tudok neki más választ adni, mert én magam sem tudom, hogy mit keresek itt. Volt egy érzésem, hogy ide kell jönnöm, s a lábaim cselekedtek.
Nem túl feltűnően nézek végig a srácon, aki még mindig a kanapén fekszik. Nem méltat annyira sem, hogy legalább felüljön, ami rendkívül zavar, de nem hozom fel. Csak nézek rá, amennyire csak a sötétség engedi.
- Nem, de akkor sem kellene itt lenned – vágom rá mosolyogva, mint általában. Az emberek nem szeretik, hogy állandóan egy kedves mosollyal díjazom őket. A legtöbben már átlátnak rajtam és tudják, hogy akkor lennék a legboldogabb, ha a pokol tüzében égnének el a szemem láttára. Persze, Dantét nem sorolom ebbe a kategóriába, hiszen nem ismerem, a nevén kívül semmit sem tudok róla és nem is teperek azért, hogy megismerjem. Nem kell mindenkivel kapcsolatot kialakítanom.
- Engem inkább az érdekel, hogy miért vagy itt? Az addig világos, hogy elaludtál a kanapén, de mit csináltál itt előtte? – kérdezem szemfülesen, habár nem hiszem, hogy a megfelelő választ fogom megkapni. Mindig vannak kibúvók meg amúgy is miért válaszolna? Ettől a feltevésemtől függetlenül nem fogom annyiban hagyni a dolgot, itt leszek és kiszedem belőle, amit tudni akarok. Addig sem gyötör a bűntudat, aztán visszamegyek aludni, s reménykedem, hogy ezúttal nem éberen fogok forgolódni az ágyban.

Rendkívül zavar a sötétség, a szemem egyszerűen nem tud hozzászokni, s a fejem is kezd belefájdulni az erőlködésbe, hogy jobban szemügyre vehessem eme rendkívül arrogáns srác arcberendezését. Tényleg tudni akarom, hogy miért van kint és elég, hogy is mondjam, érdekes módszereim vannak erre. Természetesen a Roxforton belül illegálisan nem használhatom a trükkjeim, de hát bármikor megteszem, ha szükség van rá. Habár az elgondolkoztató, hogy megér-e ez a srác annyit, hogy bajba kerüljek. Őszintén nem hiszem, hogy eme válaszra igent kellene adnom, így ezeket a gondolatokat elsuhintom az agyamból egyszer, s mindenkorra.
-Lumos – suttogom, s a pálcám végén egy kis fénygömb féleség jelenik meg, amely bevilágítja a helységet. Máris jobb minden. Látszik Dantén, hogy nemrégiben még aludt, s jobban szemügyre veszem a vonásait, amiket öt év alatt még nem igazán sikerült. Hallottam már más lányoktól, hogy mennyire jól néz ki Wickham és a rosszfiús imidzs csak rádob a tűzre, de én se most, se máskor nem fedeztem még fel, de hát minden idő kérdése. Talán egyszer, sohanapján meg fog történni, hogy felfedezem a fiúban a sármot, de az tényleg nem mostanában lesz.
Csak megrántom a vállam a mondatára, mielőtt válaszolnék.
- Ha te itt vagy, akkor nekem miért ne lehetne? – kérdezem kissé oldalra fordítva a fejem, a pálcámmal egyenesen a srác feje felé világítok, de nem érdekel. – Nem hiszem, hogy erre fog járni Frics vagy Mrs. Norris, a klubhelyiségeket nem szokták átkutatni éjszakánként, szerintem a jelszót sem tudják… - ezt csak azért mondom, mert tudom, hogy nem kerülhetünk bajba, de már rég elhagytam volna a helyiséget, ha nem bukkanok a kanapén szunyókáló srácba.
- Miért ne tartozna rám? – Minden rám tartozik, akarom mondani, de inkább visszaszívom. Nem akarok vitába szállni a sráccal, mindössze negédesen rámosolygok, ahogy mindenki másra is. Sokan tartanak bolondnak, együgyűnek, de nem ismerik az igazi belsőm, amit inkább neveznék eszesnek és gonosznak, mintsem bármi másnak.