A fejem húzott és egyre erősebben éreztem valami megmagyarázhatatlant. Napok óta más voltam, és napok óta nem érdekelt semmi más csak Ő. A világom átfordult és a középpontba került. Mintha nem is létezett volna más számomra csak az a csodálatos vöröses barna haj, és őzike szemek. Akartam látni, érezni, hallani. Tudni minden titkát, ismerni minden rezdülését s még az is olyan édes volt számomra, ahogy a levegőt élesen beszívta. Hát ez lenne az a szerelem, amiről mindenki beszélt, áradozott? S engem nem is kérdezett senki, egyszerűen csak jött, kopogtatott az ajtómon és hirtelen minden olyan tiszta volt. Elhalványultak a lényegtelen dolgok és csak az maradt, amire a szívem vágyott. S jött a felismerés, hisz még a nevét sem tudom.
Lábaim vadul rohantak felfelé a lépcsőn. Már éreztem, hogy levegőt alig kapok, a szívem kiverni készült a bordámat, de rohantam, mintha az életem múlna rajta. A csillagvizsgálóhoz tartottam, mert szégyen, nem szégyen meg kellett találnom az én szerelmemet. Kezdtem egyre nagyobb pánikba esni, ahogy megvilágosodtam, hogy napok óta a sarkában vagyok, ölelgetem, szerelmes pillantásokat vetek rá, sőt olyan iszonyat szexi dolgokat is bevetettem mint a hajdobálás és a szájharapdálás de a nevét még sosem kérdeztem meg.
Az utolsó lépcsőfokra érve már meg is láttam Őt, szemem le se akart olvadni pillantásáról s ezzel egyidejűleg vetettem magamat hagyat előtte. Kezemet kinyújtva kapaszkodtam meg bokájában, hogy felhúzhassam magam, végigsimítva lábának minden egyes porcikáját. Nem érdekelt mennyien néznek, és hányan nevetnek az én manőveremen, végre békére lelt a lelkem, hogy újra a közelében tudhattam magamat.
Szerelemittasan mosolyogtam arcába mikor sikerült térde erőltetnem testemet. Átöleltem derekát s bújtam hozzá mintha attól félnék, hogy egyik pillanatról a másikra elszublimál.
- Tudod, ma reggel döbbentem rá arra a tényre, hogy…még a nevedet se tudom. – emelem fel tekintetemet s íriszemmel övét keresem, de nem engedek ölelésemből.
- És én, képtelen voltam élni a tudattal, hogy annak a fiúnak a neve nélkül kell léteznem aki…- nyeltem el a mondat végét s hatalmasat sóhajtottam, jelezve ezzel azt, hogy kívántam volna befejezni a mondatot.
Közben a diákok már az ajtó előtt toporogtak, hogy beférhessenek az órára s csak ekkor emeltem le Szerelmemről tekintetemet. Pánik lett rajtam úrrá. Ha most itt hagy egyedül én azt visszautasításnak élném meg.
- Ugye…ugye szívesebben töltöd velem az óra további részét?! – kapaszkodtam fel az előttem álló fiú testén s próbáltam magamat olyan közel préselni hozzá, hogy a ruhám átvehesse az illatát, hogy este legyen mit szaglásznom. Várakozón néztem rá, vártam, hogy megtudhassam hercegem nevét és, hogy bólintson arra, hogy velem tölti az óráját.

Ebből a betegségből sosem akartam kigyógyulni. Ez nem olyan, mint egy influenza vagy egy nátha, aminek örül az ember, ha megszabadul tőle. Azt akartam, hogy örökké tartson, hogy megmaradhassak ebben a naív tudatlanságban, hogy minden rendben van és véd mindentől a szerelem. Hisz olyan volt mintha sebezhetetlen lennék mindenki számára csak ő volna az aki esetleg meg tudna bántani, s ezt meg is teszi, mikor meg meri kérdőjelezni azt amit érzek. Igenis tisztában vagyok azzal, hogy egy kicsit talán túlestem a ló másik oldalára, de ki akartam mutatni minden érzelmemet és az sem érdekelt, ha mindezért akárki is hülyének néz, mint ahogy a körülöttünk lévők. Fel se pillantottam rájuk csak annyit észleltem, hogy a kezdeti morajlás átvágott csöndbe. Szinte hallottam mindenkinek a szuszogását és a lehelet visszafojtott hangokat, ahogy néha sutyorogtak valamit, de az én szemem csak az én Hercegem arcán motoszkált, mézédes mosollyal fürkészve minden mozdulatát.  
A kezdeti sértődöttség, amit az idézett elő, hogy azt gondolja sosem vettem őt észre igenis rosszul esett, de hamar túllendültem rajta mikor is kezeim után nyúlt majd leguggolt hozzám, egy szintbe. Egyik kezem rögtön arcára simítottam, hogy érezzem a bőrét, másik pedig vándorútra indult kósza tincseibe. Kissé oldalra billentett fejjel figyeltem őt, de a szavai csak simogatták a fülemet a tudatomig szinte el sem jutottak. Csak mosolyogtam rá bambán, de mikor újra s újra megkérdőjelezte érzéseimet éreztem, hogy eldurran az agyam s kissé felemelt hanggal kezdtem neki a mondandómnak.
- Majd én azt tudom, hogy mit érzek, te csak ne akard nekem megmagyarázni, hogy szerelmes vagyok-e vagy nem. Talán te nem érzed azt, amit én, de én tudom, hogy… - hatalmasat sóhajtottam s a mondatomat ismét nem bírtam befejezni, de nem is kellett, mert elvesztem szemeiben. A haragom újra semmivé lett s ugyanolyan istenítő szemekkel meredtem rá. Hát, hogy is lehetne rá haragudni?!
Egyik kezemet még mindig arcán pihentettem simogatva őt hüvelykujjammal, de másikat lecsúszott tarkójára. Nem bírtam betelni az érzéssel, hogy végre ilyen közel lehetek hozzá.
- És? – kerekedtek el szemeim mintha olyan dolgot mondott volna, amit eddig nem tudtam.  
- Csak egy órácska. – húztam el tarkójáról a kezemet, hogy utána orrom elé emelhessem, s mutató ujjamat felemelve formálhassak egyest, mint valami kisgyerek. Alsó ajkamba haraptam s kérlelően meredtem rá mintha ezzel megválthatnánk a világot.
Mikor azonban lábaim elemelkedtek a talajtól biztos voltam benne, hogy beleegyezett a lógásba s velem tölti az óráját. Halkan felsikoltottam, de csak a meglepettségtől. Vigyorogva dúdolászni kezdtem, mint egy félkegyelmű ezzel is megígérve neki, hogy én ugyan nem csinálok jelenetet.
- Hát úgy ismersz te engem, mint aki jelenetet csinál? – paskoltam rá a hátsójára iszonyat szemtelen módon s talán sosem tettem volna ilyet, hogyha… de nyilván nem kristályosodott még ki bennem, hogy ez a szerelem nem teljesen a szívem műve, hanem külső behatásra érzek úgy ahogy.
- Ígérem, hogy sokkal jobban fogod élvezni a velem töltött időt mintha órán unatkoznál. – csicseregtem még mindig a vállán lógva s mikor végre lábaim a biztos talajon voltak próbáltam hozzá minél közelebb jutni.
- Még mindig nem tudom a nevedet. - próbáltam iszonyatosan szexi lenni, ami valószínűleg nem jött össze, de elengedtem magamtól ezt a problémát. Sosem próbáltam összeszedni egy fiút se, nem ez az én asztalom, de hát szerelemben, háborúban mindent szabad.
- Azt látom, hogy prefektus vagy, szóval stréber is?! – csúsztattam kezemet a jelvényére, hogy jobban megnézhessem azt. Ilyenem neked sosem lesz így messziről kémlelhettem csak.
Igazából különlegesnek kezdtem érezni magamat, hogy egy prefektus bevállalt miattam egy órai lógást, hiszen neki példát kéne statuálnia nem pedig szerelmesen andalognia egy lánnyal , aki persze nem hagyott neki más lehetőséget.

Minden ellentmondás ellenére éreztem, hogy ez igazi szerelem. Hiszen mi másért lehetne, hogy ennyire vonzódjak valakihez? Sosem gondoltam, hogy létezik szerelem első látásra, de amikor pár napja – újra – megláttam ezt a fiút egyértelművé vált a számomra, hogy anyámék miről is zengtek ódákat nekem kiskoromban. Pontosan erről az érzésről, erről a felerősödött megszállottságtól, amit laikus annak vél, de más szerelemnek.
Apa is elsőre oda-vissza volt anyáért. Fiatal volt és bolond mégis mindent bevetett annak érdekében, hogy anyám felfigyeljen rá, persze már akkor is két külön világ voltak, ami a mai napig sem változott mégis olyan jól megértik egymást. Anya minden hülyeségében támogatja apámat és talán sosem lett volna belőle a Roxfort tanára, ha anya nem áll ott mögötte. És az én álmom is az volt – a lelkem legmélyebb bugyrában -, hogy egyszer nekem is legyen egy olyan barátom, aki mindent megtesz értem, úgy néz rám, ahogy apám néz anyámra és akkor is mellettem álljon ha a világ legnagyobb őrültségét akarom elkövetni.  És köszönöm szépen úgy gondolom, hogy megtaláltam.
Az agyamban már az esküvői meghívó színe is megvolt, halvány menta zöld, hófehér dőlt betűkkel, Shakespeare idézettel a legtetején s a közepén letisztult formában: Megan & Remus.
A templomi harangok egy ütemben kondultak fel és én a szerelmem vállán csüngve öntudatlan dúdolni is kezdtem a dallamot. El tudtam magamat képzelni hófehér ruhában, egyszerűen, könnyedén és az én vőlegényemet öltönyben, élére vasalt nadrágban,  újonnan, szépen lakkozott cipőben. Majd végül a ceremónia elteltével a vendégsereg kánonban ordítja, hogy sok boldogságot nekünk.
Boldogan lehunyt szemmel érek földet, így azt a részét mondatának meg sem hallom mikor közli, hogy nem is ismerjük egymást. Ez maga a hazugság. Hisz én pontosan úgy érzem, hogy attól, hogy csak 2 napja fordult komolyra a kapcsolatunk olyan mintha 1000 éve ismernénk egymást és a mi sorsunk meg lenne pecsételve, életünk szálai összefonódnának sorsunk könyvében.
A következő mondata azonban eljut tudatomig is és lehervaszthatatlan mosollyal nézek újra farkas szemet vele. Egy másodpercig révedek rá mint egy bolond aki a saját szavait keresi a másik szemében majd végül nyelvemig is elérnek ezek a meg nem talált szavak.
- Most ezt úgy kérdezed, Drágám mintha ellenedre lenne az, hogy „lesmároljalak”. – mutatok apró macskakörmöket a levegőben jelezvén azt, hogy ha egyszer véghez viszem a tervemet, azt mindennek lehet majd nevezni csak smárolásnak nem. Annál inkább lesz szenvedéllyel és szerelemmel teli.
- Ígérem, hogy nem lesz olyan borzalmas, mint amilyennek azt gondolod. – lépek közelebb hozzá tapogatva mindenhol ahol csak érem. Olyan megnyugvással tölti el a lelkemet az, hogy ilyen közel lehetek, hozzá mintha valaki bántani akarna s tudnám, csak ő védhet meg. Így éreztem a teste melegét, a lélegzetvételeit, a szívének ütemtelen lüktetését s láthattam minden egyes rezdülését az arcán. Szerettem volna mindent magamba szívni, hogyha pár órára is el kell válnom ne maradjak ezek nélkül. Szükségem volt rá mint a levegőre s fájt, hogy ő ezt nem tudja, vagy nem akarja megérteni.
- Remus. – ejtettem ki a számon nevét, tudatosítva magamba, hogy el en felejtsem. Bár erre nem sok esélyt láttam mégis minden pillanatát meg akartam fogni annak, hogy ennek még egy apró pici esélyt se adjak.
- Áááh a petíciók, valóban. Most már emlékszem. Már akkor is nagyon tetszettél. – dorombolom, mint valami macska, pilláimat rebegtetve és a lelkem tudatosabb részén már azért imádkozom, hogy sose érjen ez véget, mert iszonyat kellemetlen lesz.
- Tudod, például a mardekárosok nem nagyon adnak az ilyen dolgokra. – vonom meg a vállamat, de végül rájöttem, hogy nem is nagyon érdekelt a válasza, hiszen az sem érdekelne, ha az apja kentaur lenne.
- De nem is számít, a szerelem mindent legyőz. – a szavak csak úgy ömlöttek a számon át sem gondolva, hogy ez pont nem vág a témához és, hogy saját magamhoz őszinte legyek már arra sem emlékeztem, hogy mi volt az előző téma. Hirtelen rá kellett döbbennem, hogy nem emlékszem semmi másra, csak arra, hogy most itt vagyok vele és csak ez számít. Ellenben iszonyatosan elkezdtem émelyegni. A fejem zúgott és a gyomrom sem bírta már sokáig így a fiút hátra hagyva kezdtem sprintelni a női mosdó felé s miután kiadtam magamból a reggelit kezdtem felfrissülni. Éreztem, hogy az életem visszatér a régi kerékvágásába, hogy újra tudok gondolkodni, hogy egyre több mindent veszek észre magam körül, hogy érzem a bőrömön a víz hűvös érintését és a beáramló levegőt a mosdóba. Az agyamban azonban ezernyi emlék kezdett ugrálni.
Ahogy az előbb felbuktam Remus előtt, ahogy tegnap a nyakába akaszkodva próbáltam megcsókolni s ő a csípőmnél fogva tolt el magától. Ahogy este utána lopóztam a fürdőbe, hogy megleshessem s miután lebuktam szörnyű hisztit vertem le csak, hogy velem maradjon. És megannyi kínos helyzet.
Az arcom égett a szégyentől és eszembe se jutott, hogy miért is történhetett mindez. Lassabb léptekben indultam vissza a fiúhoz, remélve, hogy nem szökött el a könyörtelen szerelmem elől.
Az alakja már a folyosó végéről látszódott és észrevehető volt rajta ugyanaz a zavarodottság, ami valószínűleg az én arcomra is kiült.
- Én… - kezdtem mikor még alig láttam az arcát a beszűrődő fények miatt, de ahogy az arca egésze elém került rá kellett döbbennem, hogy végül is nem is olyan szörnyű a helyzet, sőt…
Felemeltem kezeimet, mint aki megadja magát és számba harapva szemeimet élesen a földre szegezve kezdtem bele mondókámba.
- Ez most iszonyatosan kellemetlen. Azt hiszem, aki az elmúlt pár napban rád akaszkodott, az nem én voltam. – önmagamat meghazudtoló halk hangon csiripeltem, szégyenemben fel se pillantva rá. Eleget zaklattam én az íriszei kutatásával, hagynom kell, neki egy kis nyugalmat mire ismét rá erőltetem magamat.

Talán az újra és újra lejátszódó emlékek a fejemben kezdtek ennyire összezavarni vagy a bájital utóhatása, de percekig azt se tudtam, hogy merre vagyok. Szerettem volna eltűnni, megsemmisülni, bár pontosan tisztában voltam vele, hogy ez nem az én hibám és nem én tehetek erről az egészről mégis kellemetlen volt, hogy egy számomra idegen fiúnak nyáladztam napokon keresztül. Pontosan hány napig is?! Összefolyt minden és csak néhány képfoszlány ugrott be, hogy milyen magamat meghazudtoló módon akaszkodtam a nyakába. Egy dolog miatt áldom az Istent, vagy ha valami kézen foghatóbban keresnék, Remust, hogy nem használta ki az adandó lehetőséget. Vegyes érzések kavarognak emiatt is az agyamban, hiszen egy normális fiú igenis kihasználná ezt, nem érdekelné, hogy a lány bájital hatása alatt áll-e, s ha még esetleg tetszik is a srácnak még inkább kapaszkodik ebbe a lehetőségbe. Itt két kérdés áll fenn: Remus Lupin ennyire úriember vagy ennyire nem tetszem neki?!
Érzem, hogy visszatér agyamba a szerelemittas Megan helyett a valódi és épp ezért félvállról veszem a kérdését miszerint mindenre emlékszem-e. Bár ne emlékeznék.
- Miért nem használd ki ezt a lehetőséget? – szegezem neki a kérdést még kissé kótyagos fejjel. Szavaim talán kissé számon kérőek és van is benne némi igazság, ugyanis kezdek rájönni, hogy ez igenis sértés a női mivoltomnak, bár az sem lett volna előnyösebb, ha megfektet, amíg magamról sem tudok. Akkor valószínűleg azért kapna fejmosást. De mivel ez az eshetőség most nem áll fenn, azért kell számon kérnem, hogy mi az oka annak, hogy nem tett semmit.
- Az emlékeimmel pedig semmi probléma éppen ezért érdekel, hogy mi volt az oka annak, hogy leráztál magadról? – vonom fel a szemöldökömet és nézek most már szemébe. Az arcomat érzem, hogy vöröslik, de válaszokat akarok és egyelőre elég sok minden kavarog a fejemben ahhoz, hogy minden a nyakába zúdítsak. Tudni akarom, hogy mi történt, ki öntötte a főzetet az italomba, ki akarta ennyire azt, hogy szerelmes legyen ebbe a fiúba?
- Ha nem te magad tetted ezt velem, akkor semmi okom arra, hogy piócává változtassalak. És ugye nem te tetted?! – ellentmondást nem tűrő hangon lépek hozzá közelebb egy lépéssel és kutatom arcának minden vonását, hogy rájöjjek arra, ha esetleg hazudik.
- És amúgy is, maximum azért akarhatnálak megátkozni, mert nem tartasz elég csinosnak ahhoz, hogy élj a lehetőséggel. – kezdek magamhoz térni így szám sarka is feljebb görbül egy milliméterrel. Próbálom tartani a szemkontaktust, de ez a beszélgetés épp úgy, ahogy az előző pillanatok nekem is kellemetlenek, akármennyire is próbálom azt mutatni, hogy magabiztos vagyok. Így inkább megkímélve magamat és őt is a kínos percektől a falnak tőle, neki merőlegesen, így csak arcomat félre fordítva tudok szembenézni vele. Inkább az egyenetlen macskaköveket nézem a folyosón, az ablakból beáradó színeket, ahogy aranyra festi a falakat a lemenő nap és rájövök, hogy csodálatos pillanat lenne ez két szerelmes tini számára, a naplemente, a kongó üresség a folyosón a hideg falak, ahogy visszavernek minden szívdobbanást és lélegzetet, de ez úgy néz ki nem a mi pillanatunk.
- Köszönöm jól vagyok, a körülményekhez képest. – és valóban, ahhoz képest, hogy konkrétan napokig le voltam itatva csodálatosan éreztem magamat.
- Amúgy is mit mondanál a gyengélkedőn? Óh ő itt Megan, Amortentiát itattak, per itattam vele, hogy szerelmes legyen belém, most hányta ki magából az utolsó adagot és mennyire normális az, hogy most kicsit fáj a feje?! Amúgy nem kérek büntetőmunkát, ez csak egy kis diákcsíny volt. – vetek rá szúrós pillantást, a mondataim pedig csöpögnek a cinizmustól. Ezt ő sem gondolta komolyan. Nem akarok én neki se magamnak rosszat. Valószínűleg kialszom magamból az utóhatását és olyan leszek, mint a bájital előtt.
- De neked lehet, több okod lenne felmenni a gyengélkedőre. – mérem végig arcát, ami túlságosan sápadt volt ahhoz, hogy egészségesnek merjem kijelenteni. Kínos beszélgetés áll még előttünk és abban biztos lehet, hogy addig a pillanatig itt fog velem ácsorogni, amíg nem kapok magyarázatot minden kérdésemre.

Összegezve a történéseket rá kell döbbennem, hogy talán túlságosan is fél vállról veszem az egészet. Igazság szerint le kellett volna ordítanom a fejét, egész két pofon kíséretében és hisztérikus rohamok közepette elviharzani, hogy mégis mit képzel ő magáról, hogy ártatlan kislányokat itat le. De ez a megállapítás több sebből is vérzett. Én inkább a nyugodt beszéd híve vagyok, nehezen felhúzható, és kimért stílussal párosítva. Az, hogy a szavaim mögött némi cinizmus is található, néha lesajnáló stílussal párosodva az már megint egy másik lapra való. Nem gondolnám, hogy verekedős típus lennék, mindig is inkább az eszemet használtam az erőm helyett és nem is illik egy hölgyhöz a verekedés piszkossága. Hisztizni kivételes esetekben szoktam, ha valamit nagyon el akarok érni – ahogy ezt az elmúlt napok is mutatták. Remust akartam, így a hiszti bizonyult a legjobb módszernek -. Az pedig, hogy ártatlan lennék cseppet sem volt igaz ugyanis még kissé kótyagosan, bár de most is a száját elemeztem Remusnak. Apró luk keletkezett ajkai között, ahogy szétnyitotta azokat, hogy megszólaljon, de minden gondolatát belé fojtva kezdtem én bele a mondókámba. Megnyalom alsó ajkamat majd végül nehézkesen, bár de feljebb emelem szemeimet az övébe. Rá kell jönnöm, hogy a bájital hatása alatt a valódi énemből is vonzalmat váltott ki az előttem álló fiú. Annyira akarta a szerelmes énem Őt, hogy a józan eszemmel is elhitette, hogy akarom.
- Talán. – bólintok aprót, a mondatra miszerint neheztelek rá. És talán ez tényleg így van. Töredelmesen be kell vallanom magamnak, hogy kíváncsi vagyok az ízére, az illatára, az érintésére, de haragudnék is rá ha mindezt leitatott állapotomban kellett volna átéreznem. És büszke is vagyok rá, hogy úriember tudott maradni, minden megpróbáltatás ellenére is. Pedig visszaemlékezve, cseppet sem voltam kíméletlen.
Próbálom előhúzni magamból a magabiztos Meggie-t ,de néha megingok a szerepemben. Épp ahogy most is, amikor közli velem, hogy le akartam teperni a Nagyterem közepén. Már érzem magamon az égető tekinteteket, ahogy végig megyek a folyosón és összesúgnak a hátam mögött azt suttogva, hogy milyen vicces voltam, és, hogy leégettem magamat, mert Remus meg nem akart tőlem semmit. Kellemetlen.  Nem is válaszolok, inkább semmit csak lehajtom a fejemet és nagyok nyelek, hogy megpróbáljak visszatérni önmagamhoz, mert még mindig jobb, hogy erősnek mutatom, magamat mintha újra kiszolgáltatottá teszem mindenemet. Eddig az ő kezében volt az irányítás, a lehetőség, most muszáj, vagyok átvenni, hogy kifizessem a tartozásom egy részét felé.
- Noss, akkor mesélj, mi okod volt arra, hogy ezt tedd? – kérdezek egyből vissza kicsit nagyobb vehemenciával, mint kellett volna. Tény, hogy kezd kicsit elszállni az agyam, de próbálok megkapaszkodni minden egyes mondatába, hogy a földön tartson. Nem akartam kikelni magamból pedig most törni-zúzni lett volna kedvem. Az arcomat felemelve látom, hogy ő sem érzi magát kellemesebben a társaságomban, a falfehér bőre árulkodik erről. Egy lépéssel közelebb lépek hozzá, ha itt és most támadna, kedve összeesni megpróbáljam legalább megfogni a padlóval való ütközéstől. De rájövök, hogy csak kérdéseim abszurdsága verte ki nála a biztosítékot, ami talán az én önbecsülésem alacsonyságának köszönhető.
- Ugye ez csak egy költői kérdés volt? – teszem fel neki a kérdést ugyanabban a szövegkörnyezetben, ahogy ő teszi. Tényleg nem értem, hogy mi lehet annak az oka, hogy nem használta ki a lehetőséget így nem marad más, minthogy neki szegezzem kertelés nélkül a kérdést.
- Akkor mi az Istenért nem csókoltál meg soha? – emelem meg kicsit a hangomat, mint aki teljesen értetlenül, dühösen áll a történtek előtt, és valahol tényleg. Közben felnézek rá, az arany barna szemekbe, a zavarodott pillantásba, amiben próbálok valami választ találni az ezer meg egy kérésre, ami zsúfolódik az agyamban. De ha elmondja nekem, hogy miért akart bájital hatása alá keríteni és, hogy miért nem voltam neki elég jó már a többi nem is nagyon érdekel.
- De mint mondtam semmi bajom. – csattanok fel a túlaggódása miatt. Azon kívül, hogy roppant kellemetlen a helyzet és a vér szinte a fülemben dübörög, a torkomban egy nagy adag csomó gyűlt össze és ezen kívül a szívem majd ki akarja verni a bordámat azon kívül semmi probléma. Ahogy ő sem szereti, ha róla beszélnek, ugyanis rögtön közli, hogy ő is remekül van, apró mosollyal a szája sarkában. Jobban tetszik ez a mosoly, mint ahogy az elmúlt napokban viselkedett velem.
- Ígérem, elengedlek, ha választ adsz a kérdéseimre. És ha attól megnyugszol még a gyengélkedőre is elkísérhetsz. – legszívesebben felképelném magamat. Mintha a szavak, amik elhagyják a számat nem is belőlem jönnének és én csak külső nézője lennék a beszélgetésnek. Rémisztő.

Gyakran elgondolkodom, hogy milyen különbözőek is vagyunk igazából. A lelkünk annyira más, annyira egyedi. És gyakran skatulyába zárjuk egymást a kinézete a jelleme alapján, ami a legnagyobb ostobaság. Éppen ez van házanként is. Aki Mardekáros az csak bunkó, ellenséges és agresszív lehet, nulla érzelemmel. Ha mégis ki mered mutatni azt ami fáj, vagy ami épp boldoggá tesz akkor nyámnyila vagy. Ha Griffendéles vagy akkor csak hősi lelkű lehetsz, de mégis okos, és agyafúrt. De ha esetleg megijedsz, egy póktól vagy a józan eszed azt diktálja, hogy ezt mégsem kéne akkor rögtön Hugrabugossá avanzsáltál, akik meg gyávák, félénkek, visszafogottak és természetes, ha már szólni mersz valamiért kinéznek a házadból. A Hollóhátasak pedig, róluk csak annyit, hogy ismerek én olyat, aki ki nem állhatja a tanulást. Borzalmas dolog beleesni sztereotípiákba, de még borzalmasabb rájönni, hogy jó helyen vagy csak rossz emberek között. Néha nekem is sírni támadna, kedvem mégsem tehetem, csak mert szimplán Mardekáros vagyok. Ez is egy ilyen helyzet volt.
- Talán is-is. A hiúságomból elvettél egy darabot, mert tudod, megszoktam, hogy megkapok mindent, amit akarok. És igazából bánom is, mert lehetett volna jobb vége is ennek a történetnek. -
Minden szavammal közelebb és közelebb lépdelek hozzá, amíg szinte mellkasunk össze nem ér. Érzem a leheletét a bőrömön, ahogy csiklandozza a homlokomat.  Lefut előttem a kép, ahogy lábujjhegyre emelkedem, kezemet a nyaka köré fonom, és játékosan túrok a hajába, míg végül összeolvadok vele és megízlelem minden centiméterét a szájában. Hatalmasat nyelek és már lendülnék is felé, hogy na, majd akkor én megcsókolom, ha már ő nem volt rá képes, és mindenkinek jobb, ha magamnál vagyok, amikor csináljuk, aztán gyorsan meggondolom magam.
- Jó poénnak tűnt? – lehelem, az arcába miközben szemeit keresem. Az arcomból az összes vér kifut hirtelen és a kezdeti pírt, amit az idézett elő, hogy elképzeltem, ahogy megcsókolom semmissé lesz, helyette fal fehér leszek. Tehát szimplán csak meg akart viccelni, és nem engem, hanem valakit. Ezek szerint Remusnak mindegy, hogy én vagy egy elsős gólya akaszkodik a nyakába.  Tehát, hogy én abban reménykedtem, hogy ez az egész még valami jót is kihozhat a helyzetből egy nagy önámítás volt. Pedig már kezdtem reménykedni, hogy majd évek múltán mikor kéz a kézben sétálunk, jót nevetünk az egészen. Mert tényleg rá kellett jönnöm így tiszta gondolattal, hogy tetszik, és már akkor is tetszett, amikor először felbukott előttem a nagyteremben vagy amikor kviddics meccs előtt a seprűkkel ügyetlenkedett. Aranyos volt, szerencsétlen, vicces és hihetetlen módon tetszett…
- Te most szórakozol velem Lupin? – suttogom, mert félek, ha rendes hangvételben mondanám, már üvöltés lenne belőle.  Akárhogy tudom, hogy már napok óta csak szórakozik velem nem is értem, de rosszul esik, hogy közli velem, hogy nem én voltam a célpont. Eddig talán reménykedtem, hogy direkt volt ez az egész, de kár volt reménykednem.
Egy másodpercig még mérlegelem a helyzetet, de így nem akarom kivívni magam ellen a sorsot, eddig is leégettem magam, akkor most isten ments, hogy akkor is elutasítson, mikor tudatomnál vagyok. Az lenne csak az igazán pofára esés.
- És nem akarsz mondani nekem ezeken kívül valamit? – lépek hátra, minden egyes milliméterrel eltávolodva tőle. Amilyen közel voltam hozzá kissé kínzónak hat ez a messzeség, de rá kell jönnöm, hogy ez őrültség. Az, hogy vonzódom hozzá bizonyos okok miatt még nem jelent semmit, hisz tetszett nekem már egy kviddics seprű is, aztán mégis másikat választottam…
Igazából vártam, hogy bocsánatot kérjen a csoportos megaláztatás miatt, hogy mindazok ellenére, hogy leégetett az egész iskola előtt még egy apró pici jó sem származik a történtekből. Amúgy is, mi a francot akarnék én egy prefektustól? Pont én, aki azt se tudja mi az a takarodó, vagy éjszakai tilalom?
- Azt akarom, hogy hozd ezt rendbe. – kezdek kijönni a sodromból és cseppet sem vagyok már nyugodt.  A kezdeti remény miszerint ezt még jól is kihozhatjuk, már kilométerekre van tőlünk és érzem, hogy az amilyen közel voltunk egymáshoz pár órával ezelőtt semmissé lesz. Pedig tényleg akartam. Akartam őt, napokig, és csodálatos módon még a bájital hatása után is. De hát jobb ezt magamnak megtartani. Kár lenne tovább rontani a helyzetemen.