Tudtam, hogy hiba volt idejönnöm. Kezdettől fogva, és mégis képes voltam betenni a lábam a klubhelyiségbe, amikor máskor egyébként messziről elkerülöm.
Nem tudom, hogy miért olyan rohadtul nagy szám, hogy ha egyszer megverjük a Hollóhátat, hiszen ezzel még csak nem is nyertünk kupát vagy ilyesmi. Mégis az ütődött csapatkapitány szerint ez egy döntő pillanat. Ha engem kérdez, az itt lévők nagy része csak be akar rúgni tisztességesen és nem érdekli, hogy éppen hány tizednyi pontot szerzett ma a házunk.
Alig kapták el a cikeszt, rá egy fél órával az őrült tömeg már betódult a klubhelyiségbe, felszerelték a gyümölcsleveknek és mézboroshordónak álcázott szeszes italokat, és még az sem érdekelte őket, hogy egész nap nem evett senki semmit, mert mindenki a meccsen ült már reggel óta, belecsaptak a rongyrázásba.
Én igazán távol akartam tartani magam ettől. De a zene olyan hangosan dübörgött, hogy még a saját gondolataimat sem hallottam. Ráadásul folyamatosan ott motoszkált bennem, hogy mi van, ha lent van Regulus is valami csoda folytán és akkor végre falhoz állíthatnám úgy tisztességesen.
Sosem csináltam még ilyet, de most egy órát csak azzal bíbelődtem, hogy vajon hogy fogjam fel a hajam, és mit vegyek fel. Az én gönceim egyáltalán nem előnyösek, pláne nem ha egy buliról van szó. Hacsak nem nyűgöz le valakit a mama viselet, de azért ezt kétlem. Például Regulus sem adta soha annak jelét, hogy esetleg vonzónak találna. De majd talán most, ha a szobatársamtól kölcsönvett rövidreszabott fekete ruhában leállítok... Áhh, csak azt tudnám, hogy miért akarok egyáltalán tetszeni neki. Nem arról van itt szó, hogy megmenteni az úgynevezett barátságunkat?
Egy pillanatig majdnem elbőgtem magam, de aztán mégis visszatartottam a könnyeimet. Utálom, hogy kamaszodom, utálom, hogy olyan dolgok járnak a fejemben, amik korábban még sohasem. Legszívesebben elvonulnék egy lakatan szigetre, de nem, én most egyenesen a hiénák barlangja felé tartok.
Meg is bánom már akkor, amikor az első részeg állat nekem jön, aztán bocsánatkérés nélkül odébb tántorog. Aztán a tömeg egyre sűrűbbé válik, és már mindenhonnan vonagló és ugráló emberek tapadnak hozzám. Undorító. Ráadásul a zene is úgy dübörög, mintha nem is egy iskolában lennénk, hanem a víz alatt. Persze tudom, hogy létezik a hangszigetelő bűbáj, de komolyan nem tudom elhinni, hogy Lupsluck ebbe belement.
Egy ideig betölt mindent a fejemben a zaj, az sem tudom, hol vagyok vagy merre tartok, aztán feleszmélek, hogy miért is jöttem le. Ám akárhogy nyújtózkodok, a sok langaléta mellett esélyem sincs megtalálni. Egy kéz pedig megragadja a derekamat és szorosan magához húz, mire teljesen kitör a frász. A zene elnyomja a sikításomat, de amikor ijedten, reflexszerűen megkarmolom az alkarját, a szorítás enged és én egérutat nyerek, még éppen időben. Átpasszírozom magam az utolsó pár emberen és végül a fal mellett állapodok meg. Szaporán kapkodom a levegőt, és a hajam teljesen összetapadt az izzadságtól, mintha én is órák óta buliznék. Szükségem van egy italra. Azonnal.
Mivel azonban nincs a közelben a piásasztal, és én még egyszer nem akarok oda visszamenni, a hozzám legközelebb állótól ügyesen elcsenem a szinte teljesen tele poharát, hátha nem tűnik fel neki.
Sejthettem volna azonban, hogy nem friss víz lesz benne. Az átlátszó folyadék, legyen az bármi is, szagra semleges, talán azért, hogy így ki lehessen kijátszani a tanárokat, de az íze borzalmas. Annyira égeti a torkomat, hogy érzem, az a könnycsepp, ami már rég kikívánkozik, most elszabadul.  

   
   

   ©
   

   
   
Az ital úgy marja a torkomat, mintha lenyeltem volna egy egész kandallót. Az sem segít sokat, hogy ez az eszeveszett forróság mintha mind felém öszpontosulna. Már ezersze megbántam, hogy lejöttem, és igen, dühös vagyok magamra, amiért egy percig is azt hittem, hogy talán Regulst itt találom, de még inkább azért, mert egyáltalán azt hittem, van ennek jelentősége. Valaki meglök hátulról, én meg nem is ragaszkodom, hagyom, hogy úgy tűnjék baleset volt, és a műanyag pohár a földre esik, tartalmával együtt, de belőlem egy fikarcnyi bűntudatot sem csalogat elő. Letörlöm kézfejemmel a kibuggyan könnycseppet, és már azon vagyok, hogy elindulok valamelyik mosdó fele, hogy alaposan megmossam az arcomat, amikor a hátam mögül vészjósló hangokat észlelnek a detektoraim.
Ilyenkor egy valamirevaló csiga fogná magát, behúzná a csápjait, aztán ő maga is bekotródna a házába, de hát nekem nincs is házam, és egyébként sem vagyok egy kibaszott csiga. Milyen kár.
Annyira hozzászoktam már. Az utóbbi években nem telt el úgy hét, hogy ne kaptam volna becsmérlő megjegyzéseket, furunkulagennyet a töklevembe vagy tarantulát az ágyamba. A béna átkokról ne is beszéljünk. Mintha minden mardekáros engem használt volna boxzsáknak. És való igaz, egy idő után már meg tudtam állapítani, hogy egyik-másik idióta mennyit fejlődött a legutóbbi összetűzés óta. Volt már olyan, hogy értékeltem őket trollra vagy rémesen trollra, de nem nagyon értékelték a humoromat, meg amúgy is utálják, ha egy boxzsák beszél. Talán ezért lehet az, hogy az évek során nem meguntak, hanem még inkább rámszoktak. De nem tud érdekelni. Már annyira hidegen hagy az egész, hogy már rendesen várom, mikor jön az újabb átok. Csakhogy azokat a szerencsétleneket ezerszer inkább választanám, mint Dolohovot.
Amint felismerem gúnytól csöpögő hangját a hátam mögött, lehunyom a szemem, mintha próbálnám kizárni, de persze ez lehetetlen. Csak nevetségessé teszem magam, és mégis, amikor újra kinyitom, és ezúttal már az orrom előtt áll, még mindig reménykedek, hogy felszívódik.
Persze a felszívódás az nem az ő művészete. Előbukkanni a legváratlanabb szituációkban és éreztetni veled, hogy mekkora egy nyomorult vagy? Na, az már annál inkább. Nem tehetek mást, muszáj megszólalnom, különben elvérzek már az első körben.
- De, úgy volt. De aztán átküldtek, hogy dugjak fel egy durrfarkú szurcsókot a köcsög Dolohov seggébe – hangom könnyed, de közben a kezem ökölbe szorul. Csak egy pillanatra nézek a szemébe, látom, hogy teljesen be van rúgva. Talán soha nem láttam ilyen részegnek, és boldogabb lennék, ha most sem kellene látnom. Aggodalommal tölt el, olyannyira, hogy gyorsan el is kapom a tekintetemet, és lehajtott fejjel próbálok jobb híján utat törni magamnak, hogy minél hamarabb kereket oldhassak.
- Most pedig, ha megbocsájtassz, visszamegyek sírni – motyogom az orrom alatt. Vajon mi a francért nem lehet hopponálni ebben az istenverte iskolában?

   
   

   ©
   

   
   
A gyomrom szó szerint felkavarodik, ahogy meghallom a tömeg zaján túl is a nem sok jót sejtető nevetését. Semmi jót nem sejtet, mert nagyjából el tudom képelni, hogy mi jöhet ezután, habár Dolohov különösen kreatív, mindig meg tud lepni, ha éppen úgy hozza kedve. Mert minden a kedve szerint történik. Ha ő egyszer jobb lábbal ébred éppen, és úgy dönt, hogy ma Pandácskának békét hagyunk , akkor Pandácskának lesz egy nap nyugta, ha viszont nem, akkor azt kár is ragozni. Nem ő az egyetelen, aki piszkálni szokott, viszont ha egyszer venném a fáradságot és jegyzőkönyvbe venném az összes esetet, azoka, melyekben szerepelt, messze az átlag fölött lenne. Az egyetlen jó dolog benne, hogy amikor ő zaklat, akkor senki más nem mer még csak a közelembe se jönni. Nincsen tűlerő, nincsenek kiegyenlítetlen arányok, csak ő és én. De ez bőven sok már így is.
Nem szándékozom tovbb folytatni a szívmelengető párbeszédet a hátsófeléről, ezért is jön kapóra, hogy kereket oldjak, de arra még én sem számítottam, hogy ennyire erősen, ennyire nyilvánvalóan, mindenki szeme láttára rángat vissza. Fáj a kezének a szorítása, de valahogy az adrenalin végigpumpál az ereimben, elmúlik a fájdalom, helyette csak a szívem kalapál, mintha ki akarna ugrani a helyéről.
- Eressz már el, mit művelsz? - nézek rá dühösen és megpróbálom kirángatni a testem a keze közül, de hát nem kell sokat magyaráznom az erőviszonyok közötti különbségeket. Undorom látványosan kiül az arcomra, amikor közel hajol hozzám és megnyalja a szája szélét. Elfordítom a fejem, tüntetőleg, és behunyom a szememet is, mert azt sem akarom látni, hogy hányan bámulnak most éppen a környéken állók. Remélemmár annyira részegek, hogy az orruknál sem látnak tovább. A segítségükre meg úgysem számíthatok. Ismerem őket, túlságosan jól.
Amikor azonabn hirtelen nekiütközik valakinek, reménykedve visszafordulok, hátha van valami esély a szabadulásra, de úgy néz ki, vaklárma volt. Ugyanolyan erősen szorít, az ujjai rendesen belefehérednek.
- Dehogy van neked születésnapod – ingatom a fejem hevesen. Persze fogalmam sincs, hogy igazat mond-e, mert ha igen is, számomra nem sokat változtat a dolgokon. Maximum csak annyit, hogy még egy nappal közelebb állunk ahhoz, hogy végre megszabadulhatok tőle örökre, ha végre elhagyja a Roxfort falait. Akkor se bánnám, ha nem látnám soha ebben a büdös életben az otromba ábrázatát. Csak addig kéne túlélni valahogy.
A lábaim csaknem felmondják a szolgálatot. Egészen beleremegnek, ahogy egyre közelebb hajol, ajka már érinti a fülemet és érzem a meleg lehelletét, és nem tudok elképzelni ennél mocskosabb, undorítóbb helyzetet. Legszívesebben sikítanék, de akkor csak neki szereznék örömet. Összepréselem ajkaimat, azonban, amikor megszólal azon az undorító, negédes hangon és a hálószobák felé int, elgurul a pirulám. Kipirult arccal, lángoló szemekkel nézek rá. Arcomon egyszerre jelennek meg a megalázottság és a düh látható jelei. Ezzel csak az a baj, hogy én megfogadtam, hogy semleges leszek. Hogy mindent elviselek, és akkor majd hamarabb vége lesz, de egyszerűen nem tudom megtenni. Próbálom lenyelni a gombócot a torkomban, mielőtt megszólalnék.
- Ha a sírodat kell megásni, akkor boldogan segítek, egyébként meg nem számíts rám, te seggfej – köpöm felé a szavakat, de érzem, hogy legszívesebben mást is köpnék. Ezúttal azonban türtőztetem magam. Nem vagyok én olyan belevaló csaj. Nem attól félek, hogy mi lenne akkor, ha megütne. Nem, az egyáltalán nem érdekel. Dolohov egyszerűen kiszámíthatatlan. Sosem tudhatom előre, hogy mi jár a fejében. Bármit kinézek belőle, és ez a legijesztőbb benne.

   
   

   ©
   

   
   
Saját, szapora szívdobogásom eggyé válik a háttérben dübörgő zenével. Már képtelen vagyok megkülönböztetni egyiket a másiktól. Még az is lehet, hogy a körülöttünk lévők az én ritmusomra vonaglanak. Már bármit el tudok képzelni, csak azt nem, hogy nekem lett volna valaha pásztorom. Néha megtörténik, hogy csak úgy pásztor nélkül grasszálunk ide-oda, sohasem tudjuk, milyen az, ha vigyáznak ránk, de legalább nem is tartozunk felelősséggel vagy hálával másoknak. És valóban, nincs a földön valaki, akire azt mondanám, hogy hálával tartozom neki. Eddig azt hittem, ez a függetlenség, a tökéletes állapot, most mégis mit meg nem adnék azért, ha valakit néven szólíthatnék s az a megmentésemre sietne. De nincs ilyen. Hiába kutatok lázasan és egyre csüggedtebben a fejemben. Még amikor a bátyám itt volt. Akkor még Dolohov is óvatosabb volt. Ezt nem merte volna ilyen nyilvánosan. De most már tényleg nem áll senki az útjába.
Ahogy Antonin egyre eszelősebb tekintetét figyelem, elfog a remegés. Szó szerint érzem, hogy ha most nem szorítaná olyan erősen a kezemet, úgy remegne, mint egy parkinzonosé. Így viszont nem látványos, de érzem, ahogy verdes a karom a kezei között, mint egy foglyul esett szerencsétlen madár. Talán még sohasem láttam ennyire dühösnek, és felteszem magamnak akartalnul is a kérdést, amit már régóta nem tettem. Miért pont én? Sohasem kaptam rá választ, mert igazából sohasem volt elég bátorségom feltenni. Mégis milyen választ várhatnék? Mégis mit árthattam én Dolohovnak, amiért így gyűlöl? Most azonban még a szokottnál is tébolyultabb. Valami megváltozott, valami erősebb lett, és én nem tudok rájönni, hogy mi.
Hirtelen engedi el a karom, szinte nem is számítottam rá. Ahogy megszabadul, még pillanatokig a levegőben van, csak amikor feleszmélek, akkor engedem le végre e testem mellé. Sajog, zsibbad, izzad és remeg. Próbálom a hátam mögé rejteni. Azért is, hogy ne lássa, de azért is, hogy ne tudja újra birtokba venni. Kétségbeesetten keresek menekülési útvonalat, érzem, hogy mindjárt elpattan az a vékonyka ideg, ami visszatartja attól, hogy nekemrontson. Elejét akarom venni, de túlságosan zavarbaejt. Mire léphetnék egyet, már a pálcáját szegezi nekem. Csak egy hajszálnyi tart vissza attól, hogy felsikoltsak, de belül ordítok. De annyira megbénulok a félelemtől, hogy levegőt is elfelejtek venni, nemhogy beszélni.
Látom, ahogy remeg az idegtől, és amikor a pálca hegye a nyakamnak nyomódik, végigfut a libabőr a hátamon, nem számít, hogy idebent milyen fülledt forróság van. Látom, hogy nem beszámítható. A mozdulatai, a hanghordozása. Tudom, hogy bármit teszek, azzal már úgyse befolyásolhatom.
Kikerekedett szemekkel nézek vele farkasszemet. Az őrület ott villog a szemében, és a vak gyűlölet. Amit szeretnék én is viszonozni, de egyszerűen nem vagyok abban a helyzetben.
Ahogy egyre magyaráz, úgy fogy el közöttünk a távolság, és a szívünk, a levegővételünk egymásra hangolódik. Mindketten feldúltak vagyunk, mint egy vadászat végén, amikor a vadat már bekerítik, de a játszmának még közelről sincs vége. De mégis hogyan fordulhatna meg valaha is a helyzet?
- Mégis mi... a... fene bajod van? - hallom saját hangom, de annyira kapar a torkom, olyan száraz és érdes a torkom, hogy érzem, nem sok választ el a sírástól. - Mégis mi a francot akarsz te … tőlem? - Most ha már megszólaltam, nem hagyom abba. Félek, ha megteszem, végleg eltörik a mécses és akkor tényleg elveszítem az önkotrollt. - Komolyan ennyire rosszul megy, hogy kislányokkal kezdesz ki? - talán egy életre megbánom, de nem tudom magamban tartani tovább a keserűségemet. Még mindig kipirult arccal vágom hozzá a kérdéseket, amik csak úgy özönlenek belőlem, mert talán így időt nyerhetek velük.
- Mégis mi a fészkes fenét csináltam most, hogy jobban utálsz, mint eddig valaha? - tulajdonképpen ez az egyetlen kérdés, ami igazán izgat, mióta feltűnt a szemem előtt. Mert ez most más, mint eddig. Érzem. Az irántam érzett gyűlölete sohasem volt ilyen erős.
   
   

   ©
   

   
   
Amióta csak az eszemet tudom, Dolohov mindig ott volt. Mindig az élen járt abban, hogy megalázzon mások előtt és hogy másokat is ugyanerre bátorítson. Már az eljétől fogva azt hittem, az a megfelelő taktika, amit otthon tanultam. Feleselek, visszavágok, csípősen, nem gondolkozva a következményekre, hiszen mi a legrosszabb, ami történhet? Az iskolában nem árthat nekem, legalábbis nem jobban, mint mások. Akkor még azt hittem, hogy egy kis hajhuzigálás és pár indulatból odaköpött szónál messzebb senki sem mehet. Aztán rájöttem, hogy mennyire visszás az egész. A Roxfort, amelyet szentimántális érzelektől fűtve sokak az otthonukrnak hívnak, még csak arra sem képes, hogy megvédjen. Én sohasem hívtam otthonomnak, sohasem szerettem itt lenni. Most sem. Mindenhol jobb lenne, mnt itt. De nincsen más választásom.
Csakhogy az évek során annyira elharapództak a dolgok. Megannyi túlkapás, megannyi erőfölény és terror. Semelegessé váltam. Ez lett a taktikám. Csakhogy arra nem számítottam, hogy attól mégjobban bedühödik, ha hallgatok és csendben tűrök. Az mégjobban felidegesíti. Dehát Dolohovot a világon minden zavarja. Úgy tesz, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, de csak én tudom igazán, akin a nap végén mindig levezeti az indulatait, hogy mennyire sok van neki. Pattanásig feszül, aztán rámzúdít mindent. A legrosszabb az, hogy sohasem lehet tudni, hogy éppen milyen módszerrel. Annyiféleképpen meg tudott már alázni, de mindig elővett valami újat a tarsolyából. Sohasem okozott csalódást. Egyre erőszakosabb, egyre hidegebb, egyre több vegytiszta gyűlölet árad a szavaiból, a lélegzetvételéből, a pórusain keresztül. Érzem, nem kell ehhez egyébként sem egy zseninek lenni, csak mondjuk nem teljesen pszichopatának.
Talán ma meghalok – ez a gondolat hasít a fejembe, és teljesen megbénít. Olyan nagy valószínűséget látok erre, mint arra, hogy McGalagony hétfőn R.B.F. előtti szigorlatot írat. Vajon milyen lenne? Meghalni? Vajon hogy csinálná? Beleverné a fejem a falba, megfojtana vagy rámmondaná a halálos átkot? Bármit el tudok képzelni most. Minden benne van a pakliban.
Kérem, a közönséget, tegyék meg a tétjeiket. Ez most az a pillanat.
Mintha minden gondolatom megelőzte volna a szavait. Mintha én adtam volna azokat a szavakat a szájába, amiket most fenyegetően felémzúdít. Vajon, ha nem gondolok erre másképp történik? Aligha hinném. Ez már rég benne volt a levegőben. Mindig tudtam, hogy többre képes, hogy többre vágyik, és most beigazolódott a félelemem. Undorodva nézek rá. A félelem nem ül ki az arcomra, de éppen elég ha az egész testem árulkodik. A remegés, egészen kicsinek érzem magam, mint egy kis madár vagy inkább egy poloska, akit eltaposni készülnek. Viszolyogva hunyom le a szemem, ahogy végigsimít undorító, mocskos kezével az arcomon. De nem kapom félre a fejem. Csak hallgatom, ahogy övőbeli boldog terveit ecseteli nekem. Kinyitom a szemem, erőt veszek magamon, és csak utána nyitom szólásra a szám.
- Azt hiszed, hogy odakint majd számítani fog ez az egész? Azt hiszed, hogy majd odakint is lyen nagymenő lehetsz, mint itt? Az nem egy kibaszott iskola, az az élet. És nehogy azt hidd, hogy valaha is engedem, hogy a közelembe kerülj. Vagy hogy mégegyszer rámemeld a mocskos kezed. Olyan messze megyek tőled, amilyen messze csak lehet. Sohasem fogsz megtalálni – suttogom egyre nagyobb indulattal, remegő ajkakkal. Nem tudom, hogy honnan szedtem össze a maradék lélekjelenlétem. Talán ahogy éreztem egyre inkább szorulni a hurkot a nyakam körül, kedvem támadt vergődni kicsit, de úgyis tudom, hogy teljesen hiábavaló az egész. Állom a tekintetét, még akkor is, amikor a vállamnál fogva magához ránt. Ajkamba harapok, hogy ne sikítsak föl, amikor nyirkos kezét véggsimítja az aromon és megállapodik a kezemnél.
Szavai olyan mélyre fúródnak csak, mint a pálcája most az oldalamban. Mégis elég arra, hogy kijózanodjak, hogy felmérjem, hogy mi is történik. Éppen az előbb fenyegetett meg. Halálosan. Éppen az előbb mondta el, hogy bármire képes lenne. Akár még ennyi ember előtt is, akik úgysem fogalkoznak. Csak arra eszmélek, hogy elfordítom a fejem, és teszem amit mond, mint egy engedelmes kis kutya, de olyan lassan, szinte csúszva teszem egyik lábamat a másik elé.
Vajon lenne bátorságom elővenni a pálcámat? S ha igen mégis mit tudnék vele kezdeni? Egy egyszerű sóbálvány is megtenné. Csak ahhoz egyedül kell lennünk. Félő, hogy itt egyből a segítségére siet valaki, viszont ha kettesben vagyunk, a sötében, talán én is megtalálom a bátorságomat, hogy végre használjam azt a pálcát rendeltetése szerint. Csakhogy éppen az egyik kezem az ő kezében van, a másikkal meg át kell nyúlnom az egész törzsemen. Észrevétlenül csúsztatom a kezem abba az irányba, ahogy haladunk a lépcsőn felfele. Szaporán veszem a levegőt, szinte érzem, hogy mindjárt lefordulok. Körmeimet a tenyerébe mélyesztem, olyan erősen, ahogy csak tudom. De nem szándékosan. Észre sem veszem. Csak arra tudok gondolni, hogy Dolohov tényleg nem lát már más utat arra, hogy megalázzon, csak azt, hogy elvegye tőlem, ami még maradt. Hogy bemocskoljon. Hogy mennyire undorító és mennyire gyűlölöm tiszta szívemből, s ha tehetném, ha lenne hozzá erőm, szeretném egyszer a puszta kezemmel megfojtani vagy elvágni az ütőerét a puszta körmömmel.
   
   

   ©
   

   
   
Biztosan kibaszottul átlátszó, amit művelek, tudja ő is, hogy csak időhúzás az egész, azért indultam el, mert még mindig reménykedem abban, hogy valami egérutat tudok nyerni. De olyan erős a szorítása, olyan apró kis buktatón el lehet taknyolni. Nem merek kockáztatni, mert mindig is egy ilyen kis féreg voltam, akire rá lehet ijeszteni még a saját árnyékával is. Hogy félk-e, az már nem kérdés, inkább azon gondolkozok, hogy vajon eléggé-e ahhoz, hogy az adrenalin átvegye az irányítást. De mintha valami csapot elzártak volna bennem, az a bizonyos sarokba szorítottak utolsó támadása nem akar előbukkani belőlem. Csak az undor járja át minden egyes porcikámat, ott ahová hozzáér, ahol végigsimítja a kezét, ahol szorít, vagy ahova csak ránéz. Kígyó akarok lenni, igazi, aki levedli a bőrét, amit bemocsoltak és arrébb kúszik, minden további gondolkodás nélkül. Ehelyett csak vánszorgok előre, nekem csapódnak jobbról-balról az emberek, én viszont előre szegett fejjel, a semmibe bámulva megyek előre. Ha eltéveszteném a célt, arról úgyis tájékoztatna Dolohov, úgyhogy attól nem félek, hogy nem találom meg a lépcsőt. Kezem elzsibbaddt már, ahogy egy mozdulatba belemerevedett. Abba a mozdulatba, amikor próbáltam elérni a pálcámat, de rájöttem, hogy ez sokkal nagyobb munkát igényel.
Nem reagálok a lökdösésére és az idegből felém köpött szavakra. Még azért sem gyorsítok. Ennél rosszabb már úgysem lehet. Makacsul tartom a tempót, mintha meg sem hallottam volna.
Mégsem lehet a végtelenségig halogatni. A lábam ólomsúlyként nehezedik, húz vissza, de mégis fellépek az első lépcsőfokon, és már emelném a lábam a következőre, amikor egy erős rántást érzek hátulról.
Egy pillanat műve az egész. Egy kolibriszárnycsapásnyi, ahogy Antonin megbotlik a lépcsőn, hátrafordul a bámészkodó felé, és a pálcájának szúrását már nem érzem az oldalamon. El sem hiszem, hogy velem történik, azt sem tudom, hogy ki áll a lépcső aljában. Lehet, hogy valaki, akit mindig is gyűlöltem. Most viszont olyan végtelen hálát érzek iránta, amit még sohasem egyetlen háztársam iránt sem. Zsibbadt ujjaimmal olyan kétségbeesetten nyúlok a pálcám után, mintha az utolsó korty víz lenne a sivatagban. Éppen időben, mert Dolohov már vissza is fordult, hátamat megbökve a pálcával, és a seggemre tett becsmérlő kifejezéssel. Eljött az én időm. Érzem, ahogy az a bizonyos adrenalin, amit eddig úgy vártam, mint a szentlelket, most végre felszabadult, és az egész testemet egyszerre öntötte el. Hirtelen fordulok, azt sem tudom, hogy mit akarok, csak azt, hogy Dolohov ne legyen a közelemben. Megannyi rontás létezik, annyiféleképpen lehet ártani a másiknak, jelenleg azonban annyira köd lepi el az agyamat, hogy nem vagyok képes gondolkozni. Ráadásul amilyen béna varázslópalánta vagyok, még a végén kudarcba fulladna a művelet, és Dolohov csak szemberöhögne.
A sörösüveg a háta mögötti polcon áll, talán még félig tele van, én sem tudom, talán a fickóé lehetett, akit az előbb elküldött, mindenesetre valaki otthagyta őrizetlenül. A pálcámat így nem Dolohov felé szegezem, hanem az üveg felé, és egy lendületes pálcamozdulattal suhintok, az üveg meg felmelkedik, repül és csapódik hátulról a fejéhez.
Nincs időm, és merszem olyasmiken gondolkozni, hogy vajon ez mennyire fájhatott neki, hogy rosszul lette-e vagy meg sem érezte. Kihasználom, amíg éppen nem figyel és utat törve magamnak mellette, visszarohanok és bevágom magam a tömegbe. Még mindig dübörög a szívem, és remegnek a kezeim. A pálcára görcsösen rászorult ujjaim meg fehérek. Nem törődöm semmivel, csak utatvágok magamnak a tömegben,mindenkit félrelökve, akit csak érek és egyenesen a lány hálók felé tartok.
   
   

   ©