Isabelle & Barnabas

to Isabelle
Visszavágó mardekár-módra

Fogát csikorgatta megint, valahányszor el kellett haladnia a lány mellett. Egyszerűen utálta a nagyszájú libákat, akiknek nagyobb volt a csőrük, mint a tehetségük, és már elég rég óta feszült ez a húr, mikor Barnabas úgy határozott, hogy véget vet ennek a lelki terronak. Őt egy nő ne akarja terrorizálni, és most volt itt annak az ideje, hogy kezébe vegye az irányítást és keményen megfizessen. Majd meglátja az a két ökör, hogy őt bizony nem papucsfából faragták. Ő igazi halálfaló, és lehet, még a Nagyúr kedvencei közé fog kerülni. Ki tudja? Isabelle Howell már elég erősen a bögyében volt, s most elérkezett a pillanat, hogy az első lépéseket megtegye.
El fogom érni, hogy belém szeress, és akkor véged, Howell.
Szép lassanként magához fogja édesgetni, és összetöri, mintha csak egy darab üveget tartana a kezében. Meg ne vágja a végén…
Emelt fővel sétált be a Nagyterembe, s ezúttal nem mulasztotta el, hogy ne álljon meg a Griffendél asztalánál, és tegyen néhány megjegyzést. Elég volt már a fogőrlős meghunyászkodásból, az oroszlán hiába van akkora szájjal, ha ő suttyomban úgy megmarhatja, hogy abba az belehaljon, no, de az még odébb van!
- Helló, Howell. Ma még ki se nyitottad azt a csöpp nagy szácskád, csak nem elvitte a cica a nyelved? Ó, vagy talán másra vágynál, angyalom? – első lépésként azt tervezte, hogy meglepi. Eddig még senki se mert visszaszájalni nekik, és igen, ki fogja élvezni a reakciót, amit erre kap, ami valószínűleg vagy hajleordítás lesz, vagy pedig egy keményebb szövegelés. Most azonban mégsem cselekedett hirtelen, szép lassan tervezte elhitetni Howellel, hogy mennyire jól jár, ha belé szeret, mert képes a változásra, és az alma is eshet messze a fájától, blablabla, mindenféle ökörség, amit a női logikának csúfolt valami imád, és elalél tőle.
Laza, csábos félmosolyra húzta a száját, s kihívóan pillantott kék pislogóval a nőszemélyre, amolyan: most megfogtalak, csillagom-módon.
- Virágszál, én a helyedben alaposan magamba néznék, és befognám a szám. Könnyen meglehet, hogy egyszer épp a saját fegyvered áldozata leszel – suttogta olyan közel hajolva hozzá, hogy más ne hallhassa meg ezt a kis beígért fenyegetést.

Ma szokatlanul csendes voltam, hagytam, hogy ma Hars és Carrie szóljanak be a többi roxforti tanulónak. Ma inkább figyeltem az órán és hallgattam a két legjobb barátnőm beszélgetéseit. Fogalmam sincs, hogy mi üthetett belém, hiszen előszeretettel szoktam bunkón viselkedni a többiekkel. A 4 évem alatt mindenki elkönyvelt engem egy elkényeztetett, hisztis, öntelt, bukó libának aki egy triumvirátus tagja, és csak a másik két lánnyal lóg, velük megy mindenhova. Ez egy bizonyos mértékig igaz is, hiszen szinte mindig velük vagyok, de ha nem hárman akkor ketten általában együtt szoktunk lógni. A másik része amit a többiek láthattak belőlem 4 év lepörgése előtt, álca. A bunkó, öntelt Isabelle egy... Egy álca, az alteregóm, az egyik énem, de én igazából nem ilyen vagyok. ha akarok akkor tudok kedves, aranyos lenni és nagyon tudok szeretni, főleg azért, mert szeretet hiányban szoktam szenvedni, sosem volt olyan személy aki igazán kimutatta volna irántam azt, hogy szeret. Jó, persze itt vannak Carriék, de ők mások, ők a legjobb barátnőmék, de akkor sem szoktunk nagyon lelkizni csak ritkán, és akkor is inkább Harley-vel szoktam az érzéseimről beszélgetni. Fogalmam sincs, hogy miért pont vele... Valahogy úgy érzem, hogy vele erről jobban eltudok beszélgetni, mint például Carrie-vel.
Mély gondolatmeneteimből egy ismerős férfi hang ébreszt fel. Felnézek majd felhúzom a szemöldökömet amikor egy Mardekárost pillantok meg, azok közül is az egyik legbunkóbbat.
- Nem hiszem, hogy tartozom neked bármilyen magyarázattal, Mardekáros. - mondom gúnyosan és megvetően amikor ránézek. Utálom az összes Mardekárost, talán az az a ház amit ki nem állhatok, mindegyik diák egytől-egyig egy megvető bunkó, rideg, és még tovább sorolhatnám a jelzőket ami róluk jut eszembe.
- Tudod, nem félek semmi fenyegetéstől. - mondom még mindig ugyan olyan megvetett hangnemmel.

to Isabelle
Visszavágó mardekár-módra

Tessék. Már megint ugyanaz a megvető, gúnyos hang, és még csak arra sem veszi a fáradtságot, hogy jobban megismerje az igazi Barnabast. Azt a Barnabast, akit nem tört meg a Sötét Nagyúr hatalma, aki még mindig keresi kétségbeesetten a kiutat, mert tudja, hogy aki túl magasra kapaszkodik fel, az túl nagyot is bukhat. Akár az életét. Ez a beletörődő, vagánynak látszó személyiség, aki minden útjába kerülőt viharként elsöpör, kegyetlen villámként megpörköl, ez… ez nem igazi. Valahol a mélyben még mindig ott volt a jó, amit szülei lassan elnyomtak, ebből próbált kitörni.
- Igen, mardekáros vagyok, de névvel is rendelkezem, Howell – továbbra is emelt fővel viseltetett iránta, és mélyen a szemébe nézett, igyekezett tartani a szemkontaktust a griffendéles nőszeméllyel.
Szerencsére a brancs egyelőre mással volt elfoglalva, nem igazán törődtek a piros-zöld párossal, akik közül az egyikük, Barnabas nem éppen szép dologra készült a lánnyal szemben.
- Igazán kár. Tudod, azt hittem, ti griffendélesek nemes lelkűek vagytok, a megtestesült jó, de ezek szerint tévedtem. Ezek szerint önző, aljas, mindenen és mindenkin átgázoló rohadékok vagytok ti is – suttogta a fülébe. – Pedig ha tudnád, amit nem… olyasmiben lehetne részed, amiben eddig nem volt. Fogadok, hogy senki se vett eddig még emberszámba. Milyen érzés, hm? Milyen érzés tökéletesen egyedül lenni egy embertömegben, átlagosnak, közönségesnek lenni? Mert megsúgom: ez a fesztiválod, amit nap, mint nap csapsz, azzá tesz. Átlagossá. Unalmassá. Eldobhatóvá.
A szavak kegyetlennek hathattak más szemében, de ő meg pont ezt a bánásmódot tartotta kegyetlennek, amit Howellék tanúsítottak mások irányába, kivétel nélkül, mintha ők lennének a világon a legtökéletesebb emberek. Holott Durant szerint egyáltalán nem voltak azok, és dühítette a tény, hogy a férfiak csak így hagyták magukat dróton rángatni.
Meg kell tanítani, hogy hol a helye. Egyszer s mindenkorra meg kell leckéztetnie valakinek, és megismertetni vele, hogy milyen az, amikor megeszi a saját főztjét… Felőlem gondoljanak rólam, amit akarnak, lehettek a Sötét Nagyúr után a második legnagyobb szemét a földön, de ezt akkor se tűröm tovább. Az emberségérzetem nem tűri, hiába próbálom elnyomni ezt az idiótát bennem.

Gúnyos mosolyra húzom ajkaimat, mikor meghallom mondatát, miszerint van neve is. Igen, tudom, hogy van neve, pontosan tudom, hogy ki ő. Barnabas Durant. Rengeteg csaj volt már meg neki a suliból, jól néz ki, jól tud flörtölni, jó mély, rekedtes hangja van és szeret titokzatos is lenni. Csupa olyan dolog van meg benne ami egy lánynak kell. Fogadni mernék, hogy a legtöbb lányt már csak a szimpla mosolyával is levette a lábáról, és miután lefektette őket, el is dobta őket, mint egy használt rongyot. Én legalábbis így képzelem el Durantot. Ő tipikusan az a nagy csajozós gép.
Ha az volt a célja, hogy felkeltse az érdeklődésemet, akkor sikerült neki. Habár nagyon nem akarom bevallani, de teljes mértékben igaza van abban, hogy magányos vagyok, hiszen a másik két lány akiket a barátnőimnek nevezek, ők is ugyan azt csinálják, mint én. Ugyan olyanok vagyunk mindannyian, de soha sem volt még egy normális beszélgetésünk, így hármunknak. Együtt. Mindig csak azt éreztem, hogy tartozom valahova, egy olyan világba amit 4 év alatt sikeresen kifejlesztettünk magunknak, de sosem éreztem azt, hogy őszintén szeretnének engem. Magányos vagyok...
Veszek egy mély levegőt és nem hagyom, hogy az álca amit 4 hosszú év alatt felépítettem, össze törjön. A fal kicsit megrepedt a szavai hallatán, de nem fogom megadni neki azt az örömet, hogy lásson engem össze törni. Felállok az asztalunktól, majd felállok és ránézek.
- Ide figyelj, Durant! Nem tudsz te semmit rólam, nem tudod, hogy mi zajlik le bennem, így hát azt sem állapíthatod meg, hogy magányos vagyok-e. Igen is jól elvagyok az életemmel úgy, ahogy van. - mondom halkan, ingerülten, miközben végig a szemeibe nézek. Mikor végeztem a monológommal, hátrébb lépek tőle kicsit, mivel a kevés hely miatt, hogy ott állt az asztalunknál, túl közel voltam hozzá. Én pedig megvetem őt, azt sem tudom, hogy mi a fenéért foglalkozom vele. Szóra sem kellett volna méltatnom, mikor oda jött hozzánk.

to Isabelle
Visszavágó mardekár-módra

Arcára elégedett félmosoly terült szét, az a fajta, amitől a legtöbb lány már a padlón hevert félájultan, nyálát csorgatva, amitől egyébként viszolygott, de más utat nem talált arra, hogy magányát, szeretetéhségét csillapítsa. Azonban sosem volt elég. Soha senki nem értette meg, mert a fal, amit felhúzott maga elé, a szívtipró, aki érdektelen, aki képtelen érzelmekre elgátolta az útját attól, hogy igazán őszinte merjen lenni.
Valóban egy lányok kedvence szépfiú volt, de ő szíves örömest tovább adta volna ezt a talán megtisztelő, ám neki annál kevésbé tetsző címet, amit ő inkább ostoba jelzőnek hívott. Fogalma sem volt arról, hogy a közösséghez tartozásról ugyanazt gondolták: mindez csak egy szerep, de nem ők.
Az a vészes közelség pedig, amibe kerültek egymással, esztelen lépésre késztette, hogy megtegye. Az a mély levegővétel számára azt sugallta, hogy nagyon is hallgatóságra találtak szavai, s a madárka már nem menekülhetett. Rákapott a csali-magvakra.
Cseppet sem volt egy angyal. Nem, hisz szárnyakkal sem rendelkezett, így nehéz lehetne a Mennyekig repülni vele. Nem, ő annál inkább a pokolbéli kígyó, a csábító, aki térdre kényszerít, s élvezettel röhög, amikor a másik könyörög. De nem tudott segíteni magán. A jó egyre inkább veszett ki belőle, minél közelebb került családja által a Halálfalók világához, és legfőképp Voldemort rémuralmához.
- Azt én nem hiszem, Madárkám – nem engedte, hogy a nőszemély odébb húzódjon, még jó időben átfogta a derekánál, arra azért vigyázva, hogy durva ne legyen hozzá. Bár minden mardekárostól elvárt volt a hideg, kemény kéz, az övé ilyen tekintetben eltért. Furcsa mód gyengéd is volt, szinte csalogató.
- Jobb lenne, ha észrevennéd azt, hogy nem minden a név és a vér. Biztos, hogy azt látod, amit, vagy csak elhiteted magaddal, hogy jól van ez a hamis kép úgy, ahogy?
Hogy miért is nem születtem keménynek és kőnek… megfizettem az árát már kiskoromban… hogy ez a lány milyen naiv, és milyen keservesen el fog bukni. Én vállaltam, hogy megtanítom a világ rendjére, de ez keserves egy lecke lesz.
Csakhogy akkor még nem tudta, hogy nem egyedül a másik félnek lesz keserves az a bizonyos lecke a nagybetűs életre vonatkozóan, hanem számára is. Sőt, legfőképpen Barnabas kerülhetett bajba emiatt, hisz mindenképp aranyvérű lányt kellett választania, s annyiból szerencsés volt, ennyi engedményt kapott, hogy maga választhat magának menyasszonyt, a megadott szempontok szerint, egyébként minden lépését előre meghatározták, s jobbára a szüneteket is az otthoni terror elől menekülve az iskola falai között töltötte. Itt nem tehették tönkre az otthoni leckékkel.

Meglepődök mikor megérzem Barnabas karjait a derekam körül és hirtelen ér az, amikor magához húz, ennek következtében pedig annyira közel kerülünk egymáshoz, hogy ruháink súrolják egymást. Szemet forgatok, de közben nem tudom hova tenni magamban ezt a kialakult helyzetet, minden olyan új, hiszen ez az egyetlen személy az, aki az évek során vissza szólt nekem, aki beszállt a kis játékomba, és aki Mardekáros létére ezt csinálja. Mármint úgy értem, hogy... Ezt. Zavar a közelsége, az pedig még jobban zavar, hogy szinte érzem magamon a legjobb barátnőim tekintetét, de nem csak az övékét, hanem a többi mardekáros tekinteteit is. Nem tetszik a becenév amit számomra kitalált, igazából most nem tetszik semmi sem. Mi kerültünk a figyelem középpontjába és ez kicsit zavarba hoz, nem tudom, hogy mit mondhatnék, most először van az, hogy megkukultam, hogy nem tudok megszólalni, nincs nagy szám, csak állok ott, Barnabas karjai között és próbálok rendet tenni a fejemben.
Nem válaszolok a kérdésére, mert ha válaszolni akarnék rá, akkor el kéne kezdenem gondolkodni a kérdésén, és ha elkezdek gondolkodni, akkor rájönnék arra, hogy Barnabasnak igaza van, hogy magányos vagyok, hogy egy hazugság az amit mi kialakítottunk, legalábbis a részemről. Én pedig ezekre nagyon nem szeretnék rájönni, jó nekem minden úgy ahogy van, nem akarok semmin sem változtatni.
- Jó volt ez a beszélgetés, de ideje, hogy ezt abba is hagyjuk. - mondom enyhe gúnnyal, majd fülem mögé tűrök egy hosszú, barna hajtincset, kibújok a karjai közül és a folyosó felé veszem az irányt. Nem nézek vissza rájuk, és Carriék értetlen pillantásai sem érdekel.

to Isabelle
Visszavágó mardekár-módra

Majdnem siker. Nos, a féleredmény is eredmény, úgyhogy semmi probléma, lesz ettől még jobb is ez a macska-madárka játék, amit ők ketten űzni készültek egymással, pontosabban Barnabas már el is kezdte, csak fel is kellett pörgetnie. Gyorsan túl akart esni a bosszún, mielőtt még saját vermébe esne bele, eleget téve az általában örök érvényű közmondásnak: aki másnak vermet ás, maga esik bele.
Nem igazán foglalkozott az őket figyelő tömeggel, ha nincs jobb szórakozásuk, hát miért is ne szolgáltatna nekik némi műsort?
Túl közel vagyok, hm, drágám? Ha léteznek fokai a szemétségnek, hát akkor ő egyet most készült átlépni, és simán meg is tette akkor, amikor minden teketória nélkül egy szájrapuszival adta a lány tudtára, hogy ha törik, ha szakad, ebből a csapdából már bizony nem szabadulhat.
- Látod? Erre is használhatnád példának okáért a fene nagy szád – elégedettebb nem is lehetett volna, s egyelőre hagyta, hogy Isabelle kiszabaduljon karjai fogságából, és megpróbáljon menekülni, de a reggelije végeztével simán utolérte, és most kifejezetten örült, hogy a folyosón nem tartózkodtak olyan sokan, szóval a Madárka megint rosszul hitte, hogy ez az ő terepe.
- Ne feledd, Howell. Nem minden az, aminek látszik... – ezzel a sejtelmes félmondattal, s azzal, hogy felhúzta jobb karjáról a talárt, ami alatt rövid ujjú egyen-inget hordott,, mintha egy szíj nyoma látszódott volna kicsivel a csuklója fölött., egy kicsit leengedte a falat. Első lépés pipa, kissé mintha sikerült volna összezavarnia a lányt, akit már nagyon móresre akart tanítani azért, amiért állandóan keresztülgázolt mindenkin, és az ő lelkébe is beletaposott. Hát most visszanyal az a fagyi…

Mikor kiértem a folyosóra, vettem egy mély levegőt és neki dőltem a falnak. A mai napom egyeltalán nem úgy alakul ahogyan én azt terveztem, a világom szinte egy pillanat alatt felborult, az egómba belegázoltak, és egy hülye mardekáros még szájon is puszilt mindenki szeme láttára. Szuper, holnap magyarázkodhatok. És nem csak Harleynek és Carrie-nek, de mindenki másnak is aki kérdőre von engem. A Griffendélesek és a Mardekárosok mindig is ellenséges viszonyban voltak egymással szemben, és pont ezért is utálom őket annyira, ezért pécéztem ki magamnak anno Durantot is, pont ezért vagyok olyan, amilyen. Most viszont... Most viszont jött Durant és felborított mindent amit eddig felépítettem. Rengeteg jelzőt ragasztottak már rám/ránk az évek folyamán, önző, liba, önfejű, bunkó, Harley még ribanc is volt, de annak valamennyi valóság alapja is van, viszont, ha engem valaki annak nevezett azt szétszivattam. Kiállok magamért és nem hagyom, hogy olyanokat mondjanak rám amik nem igazak. Nem vagyok ribanc, mert... Mert még soha nem voltam senkivel sem ÚGY. Ciki vagy sem, de 17 éves létemre még nem feküdtem le senkivel. Még nem találtam meg azt a személyt akivel leszeretnék feküdni, akivel el szeretném veszíteni a szüzességemet, egyszerűen várok csak a megfelelő pillanatra. Én magam ezt nem tartom cikinek, csak a többiek lehet máshogy vélekednének erről, pont ezért is tartom titokban és viselkedek úgy, mintha már simán lefeküdtem volna valakivel minimum egyszer.
Meglepődötten nézek rá és egy ideges sóhaj hagyja el a számat amikor meglátom, hogy ő is kijön a Nagyteremből, mögötte pedig bezáródik a nagy ajtó. Felé fordulok és először nem mondok semmit, mert félek, hogy olyat mondanék, amit még én magam is megbánnék.
- Mond, mit akarsz te tőlem? Miért nem hagysz már békén? Egyszerűen csak hagyj engem békén! Nem érdekelsz, ahogy a többi mihaszna mardekáros sem. - mondom ingerülten, gúnyosan, és minden más hangnemben amit éppen érzek legbelül.

to Isabelle
Visszavágó mardekár-módra

Nem sokon múlott, hogy képen röhögje a felbőszült kiscsajt, de tartotta magát. Egyszerűen ki akarta élvezni a hosszan tartó sikert, hogy megmutassa a Mardekár házat megszégyenítő barmoknak, Imperius és Amortentia nélkül is be lehet csajozni, sőt, a nélkül is, hogy más megmondaná, hogy márpedig ezt a csajt veszed el, és punktum.
- Hogy mit akarok? Azt, hogy végre nézz magadba… hogy valójában ezeket te sem gondolod komolyan – és akkor elejtett egy olyan mondatot, amire olyasmivel reagált, hogy nem lenne rá büszke. Megfogta a boszorkányt, és a falnak taszította teljes erővel. Arra sem figyelt, hogy beverte-e a fejét, vagy sem. És ekkor hibázta a legnagyobbat, megmutatta a teljes valódi önmagát, azt a sértett, sérült kamaszt, aki soha egy jó szót sem kapott élete során, csak semleges hidegséget, vagy kegyetlen megtorlást, ha nem a szülei kénye kedvére cselekedett.
- Ide figyelj, Howell! Engem soha… senki… nem nevezhet mihasznának, főleg tőled nem akarok ilyesmit meghallani! – aztán hátrahőkölt, mintha csak azt várná, mikor fogja valaki „megbüntetni” ezért a „nem megfelelő” viselkedésért, amit tanúsított.
Sokan mondták már a házán belül, hogy néha nem értik a viselkedését. Egyszer egy megtörhetetlen, tökéletes mintaférfinek látszik, máskor meg egy agresszív vulkán, hirtelen kitörésekkel, és mindezt olyan szavakra, amiket sokszor komolyan se vesznek mások, ő mégis úgy ugrott rájuk. Sőt, az sem volt mindegy, ki hogy közelített hozzá.
Egyszóval furcsa egy személyiség volt.
Nem hagyom, hogy te is beállj azok sorába, akik tönkretettek… valamiért azt hiszem, te más vagy, mint aminek mutatod magad… de remélem, nem én képzelgek már megint. Elég már a strigulákból.

Egy halk nyögés hagyja el a számat, amikor Durant teljes erővel a falnak taszít. A fejemet erősen bevertem, megfogom hátul ahol bevertem és érzem a bőrömön ahogy lüktet az a terület ahol a csapás érte.
- Te nem vagy normális. Hűtsed le magad! - morgom neki, és felszisszenek ahogy újabban hozzá érek a fejemhez. Össze szedem magamat, majd oda sétálok hozzá és mélyen a szemeibe nézek, de szívem szerint inkább egy átkot szórnék rá, de pontosan jól tudom, hogy csak magamnak ártanék, ha olyan varázsigét használnék itt amit megbánnék, vagy aminek komoly következménye lenne.
- Mond csak, tudsz te bármit is rólam? Nem! Tudod, hogy hogyan nőttem fel? Nem! Tudod, hogy milyen vagyok? Nem! És férfihoz nem méltóan viselkedtél. Lehet, hogy nem vagyok egy jó ember, lehet, hogy sok embernek tettem keresztbe és még annál több embert is bántottam meg, de fizikailag soha senkinek nem ártottam. Még mindig jobb vagyok, mint te, mint amilyenné te bármikor is válni fogsz, vagy válni akarsz, Durant! - szisszegem a fogaim közt ingerülten a szavakat miközben végig a férfi szemeibe nézek, egy pillanatra sem szakítom meg a szemkontaktust. Eddig is idegesített ez a személy, de most már még jobban felcseszte az agyamat, magam sem értem, hogy a jelen pillanatban érzett mérhetetlen düht hogyan bírom magamban tartani és nem levezetni rajta. A jó oldalon állok, nem akarok senkit sem bántani maradandóan, de egyre jobban érzem, hogy az előttem álló személy nagyon is megérdemelné, és csak percek választanak el attól, hogy átlépjem a saját határaimat.
- Nem fogok megváltozni holmi személy kedvéért, értve vagyok?!

to Isabelle
Visszavágó mardekár-módra

Amint egy csöppet megemelte a hangját, Barnabasnak mintha egy pillanatra megremegett volna a szája széle. Sőt, az ökle is, mikor a Howell-lány kiosztotta, bár közel sem keltett olyan agresszív hatást, mintha az apja, vagy az anyja beszélt volna vele.
Egyébként iskolán belül ritkán jött ki a sodrából, de ha Isabelle-ről volt szó, akkor mindig felment benne a pumpa. Egyszerűen nem bírta már elviselni, hogy a griffendélesek tojtak leakadni róluk, és a maguk dolgával törődni beszólogatás helyett.
- Pont te beszélsz ilyesmiről? Nekem nem úgy nézel ki, mint akit az apja-anyja vert volna, ha csak kicsit is rosszabb jegyet kap K-nál, vagy megpróbál emberként érezni – és csak ekkor döbbent rá, hogy nem kellett volna ezt mondania, ugyanis a lányok kombinálósak, márpedig néha ilyen úton is rá lehet jönni az igazságra, ami az elejtett, óvatos burokba csomagolt mondatocska mögött rejtőzhet. Márpedig itt rejtőzött, nagyon is sok minden.
- Sajnálom – kis szünetet tartott, ezúttal jobban megfontolta, milyen gondolatot engedhet szabadjára, s mit kellett megtartania magának. – Sajnálom, hogy nem vagyok tökéletes, anyuci-apuci elkényeztetett, pöffeszkedő kisfia, mint Ó-Nagy-Potter és társai. Howell.
Persze, hogy elege volt a brancsból, akik rendszerint sportot űztek azok megalázásából, akik nem törhettek ki, nem hagyhatták csak úgy ott az otthonukat, és kénytelenek voltak beállni a sorba.
- Néha egy ostoba, rosszkor kimondott szó sokkal nagyobb törést okozhat egy embernek, mint azt te el tudod képzelni, Howell. De ti, griffendélesek már csak ilyen szánalmasak vagytok. Ezek szerint rosszul sejtettem, hogy te más lehetsz, sokkal jobb, mint azok az ostobák, akik nem látnak túl azon, ami az orruk előtt van. - lenéző pillantás kíséretében még hátrébb lépett tőle, olyan fél méteres távolságra.
Kicsit mintha megbántódott volna, s maga sem értette, miért. Hiszen Howell csak egy nagyszájú liba, semmi több. Miért kéne neki törnie magát érte? Ez az! Talán csak friss levegőre van szükségem, igen…
Ezzel a gondolattal hagyta magára a lányt, aki vagy tud a hallottakkal mit kezdeni, vagy túllép rajta és tovább töri a Durant-örökös orra alá a borsot, akinek még a Sötét Nagyúr, azaz Voldemort is elég nagy fejfájást okozott. A kedvenc fája alá ült ki, mivel nem volt a háza csapatának tagja, és egyébként sem volt úgy odáig a repülésért. Jobb szerette a szilárd biztonságot, már amennyit ismert ebből a fogalomból, hogy biztonság. A meleg, szerető otthont biztos nem.
Tényleg nem vagyok normális… mit érdekel engem egy ostoba griffendéles véleménye? Merem remélni, hogy nem itatott velem valamelyik idióta barom Amortentiát, különben első dolgom lesz kitekerni az aranyos nyakát…

Nem mondok semmit, csak kínosan lehunyom a szememet. Telibe találtak a szavai, szó szerint szíven ütöttek, és sajnos ezt már leplezni sem tudom, nem tudom leplezni azt, hogy a lelkem legmélyén pontosan is igazat adok neki. Nem hiszem el, hogy erre is sor került, hogy habár csak egy röpke kis részben, akár csak pár pillanatig, de az arcomon láthatóak voltak a valódi érzelmeim. Olyan erős és masszív falat sikerült felhúznom magam köré, most viszont jött Durant és elkezdte lerombolni szép lassan pár szóval. Már azzal is, hogy volt mersze vissza szájalni nekem, hogy mindenki előtt átkarolta a derekamat és "megajándékozott" egy szájra puszival. Igen, ezek után szerintem teljes mértékben érthető, ha össze vagyok zavarodva.
- Tévedsz, ha azt hiszed, hogy nekem egy Potter féle gyerekre van szükségem. Jó fej igen, el lehet vele beszélgetni, de nem bukok a bájgunárokra.- vágok vissza egyből arra a megjegyzésére amikor azzal jött, hogy huh de rossz, hogy Durant nem olyan, mint Potter. Félreértés ne essék, nagyon bírom Jamest, mert tényleg nagyon jóat lehet vele beszélgetni, de... Fáj beismernem, de a Durant félékre bukok, az igazi rosszfiúkra, akiknek nagy a szájuk, akik nem ijednek meg egy kis szópárbajtól. Barnabassal pedig jókat tudnék beszélgetni.
Csodálkozva nézem ahogy elmegy és csak is a szavai csengene folyamatosan a fejemben. Hogy én már vagyok, más mint a többi lány... Hirtelen ötlettől vezérelve utána futok, nem szabadul meg tőlem ilyen könnyen.
- Hogy értetted azt, hogy én más vagyok? - kérdezem pár pillanat múlva mikor oda értem hozzá, csak mielőtt megszólaltam kifőjtam magamat.

to Isabelle
Visszavágó mardekár-módra

Halvány gőze sem támadt, hogy mégis minek ad egy pofátlan, erősen neveletlen liba véleményére, amikor egy csomó szép lány rá áhítozott. De valahogy ők mégis olyan üresek voltak, a körömlakkon, meg a legújabb pletykákon kívül nem is érdekelte más. Ő nem csak vérminőségileg akart tökéletes párt, hanem… hanem olyat, akinek van saját véleménye, és nem csak egy dísz akar lenni mellette, vagy épp belőle akart díszkelléket, amit a kisestélyije köré tekerhet, mert megy a szeme színéhez.
Barnabas se igen értette, hogy mi a fenéért akar bizonyítani egy ilyen söpredék griffendélesnek, aki egyáltalán meg se érdemli, hogy gondolataiban helyet kapjon, mégis megtörtént mindez. És ehhez kellett hat év, hogy rájöjjön, talán mégsem igaz, amit lát. Pontosabban amit Howell akar, hogy lásson.
- Nos, nem úgy vettem észre. A magadfajta nőcskéknek tökéletesen megérdemelnék, hogy egyszer valaki úgy igazán keresztülgázoljon rajtuk. Megnézném, akkor is lenne-e ekkora szád – fintorgott a férfi. Azok a kék szemek igencsak vegyes érzéseket mutattak, amint Isabelle-nek egy kicsit sikerült megrepesztenie a falat, amit maga köré húzott. Félelem, harag, kétségbeesés, ki nem mondott érzések, amit magába fojtott születése óta.
Felpillantott, mikor a lány utána sietett a parkba.
Nocsak, nem bír leakadni rólam? Meddig akar még szipolyozni ő is?
- Olyan, aki túllát azon, hogy „mihaszna” és „mardekáros” – könnyedén, vállat vonva felelt, mint akinek már minden mindegy. Tulajdonképp az is volt. Hiszen halálfaló, úgyse lenne ennek értelme. Ha Howell meglátná a jegyet a bal alkarján, amire rákényszerítették nemzői, nos, biztos volt benne, hogy első dolga lenne világgá kürtölni, hogy szemét, mocskos, mugligyűlölő halálfaló, és társai.
- Nem félsz, hogy kigúnyolnak a társaid, ha meglátnak egy ilyen „mihasznával?” – nem bírta megállni, hogy ne csipkelődjön, s kihívóan végigmérte a nőcskét.

» Barnabas ×× Isabelle - 2 hónappal később
» Barnabas Durant
» Lamerin & Isabelle
» Isabelle & Killian
» Isabelle Stormhaert

Isabelle & Barnabas

Isabelle & Barnabas

Similar topics

Similar topics