Szép ez a nap, de még milyen szép, a hideg szél úgy vár az arcába, mintha trollok kergetnék a híd alól, de mégis, muszáj volt a bájitalterem füstös félhomályát egy kicsit a szabad égre cserélnie, a varázspálcát és keverőkanalat pedig seprűnyélre. Még egy olyan családból származik, ahol nagy hagyománya van a test és a szellem összhangjának, a fizikum karbantartásának, és a sportok ápolásának, egy kis repkedés a sötétbe hajló ég alatt, széllel szemben, és főleg, minél nyaktörőbben segít abban, hogy később majd tiszta fejjel, és igazán józanul gondolkodhasson. Mintha bármikor is szorult volna behozatalra józan észből!
A seprűt a tárolóban hagyja, nem bizalmi kérdés ez, sokkal inkább átok és mesterségbeli tudásé, kevés pajkos, rosszindulatú mardekáros nyúlna a vörössel lakozott fájú seprűhöz, tudván tudva, hogy az a Salvin fiúé, és még odahaza bájolták meg neki szerető otthonában igazán lopásgátlóra. Hogyha illetlen kezek érintik nemhogy visít, de átkokat fröcsög magából, bajkeverő legyen a talpán, aki ebben egy élvezetes kihívást talál. Ily módon megelégedve a nyakába veszi a kastély lépcsőit, kevéssé elegáns, ha egy aranyvérű kölyök fut, de megtalálja az utakat ahol senki nincs, aki nézhetné. Bárcsak egyedül élvezhetné a hálótermet, vagy inkább...
Elnyúlik a hátán Nathaniel mellett, megoldja a sálat a nyakán, aztán maga mellé ejti a kezét, inas kézfeje természetesen pihen el az oldalán, az ujjhátai végigsimítanak a bordák felett, és míg odafent a varázsolt ég fagyosan ragyog, gondos kezeknek és kettőjük közelségének hála idelent meleg van, és nyugalom, és béke. És szavak.
- Ch - oldalra fordítja a fejét, csettint a nyelvével bosszúsan, a keze megemelkedik, végigsimít a fiú fakó száján. - A jövő tartogatja azokat a pillanatokat, amiket élvezni érdemes Nate. Bölcsebb lenne, ha inkább alig tudnád kivárni, hogy eljöjjenek... de... - felkönyököl - fogalmazz világosabban ha aggaszt valami, és megoldjuk - könyörtelenül. Az arca még hideg, de rendezetlen hajában a repülés illata, vastag, prémszegélyes kabátot hord a kinti talár felett, és mégis, van bármi, ami ezt a tekintetet megmelegíthetné? Éppen csak rianásnyi engedékenység töri meg a szigorát, ahogy a lámpások bronzos félhomályban már látja is a másik arcát. Eszményi arc, és még több is ennél, nem csak mint fiú a fiút, barát a barátot, varázsló a varázslót nézi a másikat, de látja benne az esszenciát, a varázsképességek keveredését, a tökéletes elegyet, a lényt és a bűbájost, a szét nem választható matériák tökéletes harmóniáját, az élet varázslatos és sikerült kísérletét arra, hogy valami tökéletesebbet alkosson.
Milyen gondterhelt mégis! Megrontja a szépségét és elkoptatja a fényét. Igazán nem öröm ilyennek látnia, végigsimít a homlokán könnyű, hideg ujjakkal.
- Egész nap alig láttalak - nyilvánvaló ennek a káros következménye ez a szomorúság most, ez a megrontott báj, odalett jókedv, hiányzó mosoly.

- Ha olyan gondtalanok ezek az évek, miért kell, hogy ennyire szomorúan tekints előre? Ha valami gondtalan, az reményt ad arra, hogy ennek folytatása van az elkövetkezőkben, míg te azon búsongsz, hogy minden elveszik. Nem Nate, semmi gondtalan nincs a jelenünkben, nagyon gondterheltté tesz, hogy ilyeneket hallok tőled - azt mondják, számtalan dolog megkülönbözteti a hagyományos aranyvérűt az egyszerűbb varázslóktól, és noha erre nincsenek kézzelfogható bizonyítékok, az biztos, hogy kevés közönségesebb családból származó képes a legnagyobb természetességgel ilyen végtelenül kicsavarni a szavak gondtalan sorát, értelmet és jelentést adva a mondatkupolának egy hétköznapi beszélgetés keretei közt.
Komolyan bámul a fiúra. A vélánál ő már régen mélyebbre lát benne, s így, hogy nézi az elbájolt égmennyezet ragyogása sem terelheti méltatlanabb mederbe a figyelmét, minden tolakodó éberségével Nathanielt veszi körül. Tisztán látszik, hogy nem tetszik neki az, amit hall, szikrázni látszik a szem, és félvigyorra kanyarodik a száj.
- Ilyen savanyú aludtej kinézettel nem nagyon fog sikerülni az az "élvezése a maradék időnek" - egészen kimélyül a hangja, ki tudja mire gondol, fél kezével elmarja Nate csuklóját, a kezét az arca elé húzza, amögé rejti a mosolyát. Összefogja fehér ujjait, édes varázsbőrét, az állához húzza, a fejét ráfekteti, közben rándul csak meg kissé arra a folytatásra, és úgy kapja fel a fejét, mintha valami trágárságot hallott volna.
- Nem tudhatod, de a család, egy normális család, egy jó család, az én családom gondoskodik az övéiről. Amikor itt végzek csak az idő egy új fejezete kezdődik tudással és tapasztalással, nem munkával és halállal. Nem vagyunk muglik, hogy a középiskola után a gyártósorra menjünk - roppant tájékozott a varázstalan embertársaik karrierlehetőségeit tekintve... illetve mégsem. - Olyan lenne félni ettől, mintha a lehetőségektől félnék. Nincs mitől tartanod. Nem a ROxfort volt az utolsó jó dolog az életben, kivéve persze, hogyha utána fogod magad, világgá rohansz és elfelejtesz engem - kissé nyerssé válik a hangja, és merevvé a tekintete. Eszébe se jusson ilyesmi, mert még a végén úgy végzi, mint a dédelgetett bájitalhozzávalók: vitrinben.
- Mit tudtál elhúzódni a konyhában? - borzad össze őszintén az időpazarlás hallatán, egészen belezöldül, két tenyere közé fogja Nate kezét, mintha könyörögne, sőt, közösen könyörögnének, hogy ne tegyen ilyet a drága idővel. - Nem csoda, hogy nem látod a jövőt, ha a szolganéppel töltöd a napot. Hogy sikerült a bűbájtan? Én is befejeztem, de még talán kiegészítem egy átfogóbb elmélettel, amiről tavaly olvastam csak már nem tudom pontosan hol. Egyébként borzalmas napom volt. Semmi nem sikerül, kiömlött a bikaepe, elfénytelenedtek az opálok, a Hold kiért a ciklusból, ami szükséges egy bájital elkészítéséhez. Daviesnek fogalma sincs arról, hogyan kell használnia a pálcát, csak hadonászik, és fúj a szél, ezért nem érzem biztosan, hogy valóban jobbra hord a seprű, vagy csak én vélem úgy, ami valószínűsíti, de nem teszi nyilvánvalóvá még a képletet - a panaszfal felszakadt, a valóságosság minden problémának árnyékszerű a "jövő" mellett, és mégis, olyan hangsúlyokat helyez rá, mintha ez volna csak igazán fontos.

- Tudom, ilyenkor értelmileg visszafejlődsz, és kiesel a hollóhátból. A helyedben ezzel vigyáznék, a házváltás nagy szégyen lenne - kegyetlen, rosszindulatú, és szabadon választ szót, ami méltatlan hozzá, ennélfogva valahogy könnyű is a súlya a mondanivalójának. Viccel. Ha tényleg bántani akarná a másikat, akkor azt egészen máshogy mondaná, a kiskutyatekintet, mint rendesen, most is megvesztegeti, még ha az arcán oly kevéssé is látszik ez az enyhülés, a hangulata teljesen egyértelmű. Az ujjai ölelkeznek a másik kezével, a testének melegét a szemléletének erejével és nyíltságával osztja meg, ahogy a szavakat, úgy az érintést is. Harmonikus a létezése. Kifejezetten jól érzi magát, még úgy is, hogy bosszankodnia kell Nate megálmodott pokoljárásán.
- Semmi sem biztos, csak a bizonytalanság. - szól a próféta tudálékos hangján, mosoly kanyarodik a szája szélére, ahogy végre a vélát mosolyogni látja. Ettől a mosolytól egy kicsit szebbek lesznek a csillagok, melegebb a bőre, érdemesebb ez a nap minden elvesztegetett lehetőségre, és mélyebbnek tetszik az ágy, amiben kényelmesen fekszenek, egészen feneketlennek. Vonzónak látszik, hogy örökké csak feküdjenek itt, még ha mind bele is bolondulnának a tétlenségbe. - Ez igazán természetes, végtére is, van miből építkeznem. A dolgok jók, ha van ereje és hatalma az embernek jóra fordítani - és sajnos nagyon is tisztában van azzal, hogy Nathaniel nem ilyen szerencsés. Talán ezért nem is háborodik fel igazán a keserűségén és félelmein. Honnan is tudhatná? Haldokló családba született, és nem csak az aranyvér haldoklik ott, de a remények, álmok, vágyak és minden leszármazott jövője. Ennél rosszabb helyen nem is lehetne, de ezt mégsem róhatja fel neki. Legfeljebb azt, hogy az iskola végén nem látja a lehetőséget arra, hogy minden korlátot ledobva végre a maga ura lehessen, no és persze... Mervyn zsarnoki önkénye alatt. Legalábbis ő így képzeli el a jövőt.
- Jó sokra mentél a csenddel - elégedetlenkedik - ha csend kell, varázsolok én neked, mondd, hogy legalább valami harapnivalót nem felejtettél el hozni, ha már ott jártál - a Roxfort konyhája a főétkezéseken is remek, de néhány rejtett falatnak mindig van némi titok-fűszeríze, amitől jobban esik. Főleg, ha azt Nate saját kezűleg szerezte a szolganéptől. Hiszen ezért léteznek. Feddőn bámul a fejrázásra, de nem most van annak az ideje, hogy ezen vitatkozzanak.
- Szinte biztos vagyok benne, hogy így van, csak arra kérlek, hogy ne engedd, hogy valaki megint "néhány támpontért" belenézzen. Ha lusták voltak megírni, akkor bukjanak el, annak rendje és módja szerint - duruzsolja kedveskedőn, dicsérve a fiú eszét, és rosszallva a nagylelkűségét, csábítva arra, hogy legyen egy kicsit kevésbé jó, egy kicsit rosszabb, éppen csak... halkan felnevet.
- Nem nehéz nehezebb napot alakítani, mikor te a konyhában gubbasztottál a manókkal. Ahhoz jó, vagy rossz dolgok történjenek az emberrel, már a fején kívül is, ahhoz szükséges, hogy csináljon valamit, bármit, akármit - egy pillanatra úgy tűnik, hogy elfeledkezik arról a kérdésről, hogy nem kérdez rá, hogy a saját sodró lendülete magával ragadja, de... képtelenség lett volna, igaz?
- Ó igen, nagyon is ideje lenne valami vidám befejezésnek... mire gondolsz Nathaniel? Lepj meg, avass be, deríts fel, szórakoztass, hogy magad is megvigasztald - kék szeme szinte izzani látszik, a mosolya pajkos élt nyer magának.

Halványan elmosolyodom a kijelentésére és kicsit a szememet is megforgatom. Tudom, hogy nem gondolja komolyan, amit mond, hiszen már ismerem jó ideje.
-Mer! Nem is lehet házat váltani. – Kicsit megszorítom kezét, majd felkuncogok. Máris jobb a kedvem, sokkalta felvidultabb az arcom is, mint volt. Nem csak ő szereti, ha ilyen vagyok, hanem én is. Érzem magamon, ahogy lényem minden részecskéje még jobban kihangsúlyozódik. Ez gondolom rá is jobb hatással van, véla felem kifejezetten vonzza magához. Felvonom egyik szemöldököm, amikor a bizonytalanságot emlegeti. Nem is szólok hozzá már, biztosan igaza van, és sokkalta jobban érdekel az, amit ez után mond. Kedvelem ezt a pozitív hozzáállást, annyira másként látom ez után én is a dolgokat. Kicsit játszadozom kézfejével, mutatóujjamat húzom végig tenyerében, és azt nézem addig, még elmondja a dolgok jó oldalát. Kicsit rossz érzés tölt el, mert az én életem nem annyira szuper, mint az övé. Mindig gondolnom kell az anyámra és erre most még itt van a féltestvérem is akiről eddig nem is tudtam… - Sokszor nekem a te kijelentéseid adnak fényt az utamnak. – Már biztosan mondtam neki ezt, hiszen nem volt soha gondtalan az életem,az utóbbi évben pedig pláne nem az. Még így sem, hogy anyámnak nem mondtam el, hogy van egy féltestvérem. Biztosan nem élné túl, még mindig hűn szereti apámat, csak nem tudom megérteni, hogy miért. Hogyan lehet így szeretni, ennyi idő után is? Tökreteszi.
Tudom, hogy Mervynnel sokszor már állásponton vagyunk. Viszont soha nem aggasztott, mégis milyen lenne már, ha mindenben tök egyformák lennénk? Biztosan nem lenne túl izgalmas az életünk.
-Hoztam hát! Ha nem járnék le oda, akkor biztosan nem lenne harapnivalónk ilyenkor. – Félmosolyra húzódik a szám, majd egyik kezemet kiszabadítom és a fiú mögötti táska felé bökök. – Ott van ni, a táskában. – Ha szeretné, úgyis kiveszi, elvégre ezért hoztam, ilyenkor mindig jól esik egy kis nasi. Főleg ha az emberek átkozott egy napja volt vagy mostanság túl lelombozott. Az édesség sokszor jó hatással van rám, a boldogsághormon pedig soha nem árt. Kettőnk közül én vagyok a könyörületesebb, okkal jelentette ki amit kijelentett. Sokszor megszánom a társaimat, de még szerencse, hogy ebben a házban vagyunk, itt azért nem szokott annyira jelen lenni ez a helyzet. Ha egy másik helyre kerülök, és ott én lennék az okoska, biztosan már megkörnyékezett volna mindenki. – Tanultam a múltkoriból, tudom, nincs hála bennük. Csak néha nem tudok nemet mondani. – Amit ő nagyon is jól tud, hiszen neki aztán végképp nem tudok olyasmit mondai. A végére már nem is figyelek oda a kijelentésére a manókról ismét, inkább csak eljátszadozom én is kezével és próbálom kényelembe helyezni magam valamint elgondolni a megfelelő befejezését a mai napnak.
- Nem tudom, még nincs ötletem. – Tudtam, hogy Mervyn majd ennyire beleéli magát hirtelen, kicsit meg is mozdulok az ágyon, el is kuncogom magam és felfelé pillantok a csillagok felé. Nem is tudtam sokáig, hogy mennyire szeretem az asztrológiát. Ezért is fordulok meg sokszor még az órákon kívül is a csillagvizsgálóban, ahol a fenti részen tökéletes élethű képet tudok kapni mindarról, ami fent az égben létrejön. – Gondolkodjunk… mihez lenne kedved? Mit csináltunk már régen? – Tekintetem visszakúszik a fiúra, kérdőn lesem. Mindig ilyen bizonytalan vagyok. Sokszor elhatároztam már, hogy másként lesz, de nem olyan egyszerű változtatnom rajta.

- Forradalmasítanád a Roxfort oktatáspolitikáját, és a jövőben úgy neveznék, hogy Nathaniel Dagger-féle házváltás - szenteskedővé válik az arckifejezése, és valamiképpen pátosszal telíti meg a hangját, nyilván valami egészen másra kell gondolnia ahhoz, hogy ne nevesse el magát, és meg tudja őrizni a komolyságát, mert a puszta gondolat is nevetésre ingerli az embert, de egy mártír állhatatosságával áll ellen a kínzó késztetésnek egészen addig, amíg oka nem lesz mosolyogni. Visszamosolyogni. A véla mosolya ilyen, amikor megszületik társakat kíván és teremt magának. Lehet, hogy kettőjük közül neki van több oka vidáman tekinteni a jövőbe, magabiztosan és kiegyensúlyozottan léteznie, de az teljesen bizonyos, hogy Nate az, aki ki is tudja ezt fejezni egy szívből jövő mosollyal, mi több, kettőjük közül kizárólag ő az, aki képes úgy mosolyogni a szívéből, hogy az egy kellemes élmény legyen, mert a szíve jó szándékkal és jóakarattal van tele, nem húzódnak rá sötét árnyak belülről. Minden árnyék, ami a vélafiún van vetett árnyék, és ő veti rá. Nincs bűntudata ezmiatt, hiszen a fényességet csak az árnyék képes igazán kihangsúlyozni.
- Ó de még mennyire. Ezen vagyok, és ez így van jól. Mondj még ilyeneket, hízelgő - érzékenyen rándulnak az ujjai az érintésre a tenyerén, a keze puha, halvány vonalak rajzolódnak a bőrön létezhetetlen tükörképeiként a kézfej ereinek, amik kéken hálózzák vékony bőrét, a sápkór elegánssá teszi a megjelenését, míg a szerénytelensége klasszikussá az arroganciáját. Összehunyorítja a szemeit vidáman, a fényhozó megjelölés határozottan imponál neki, kedvére van, és folytatólagosságot lát benne. Ez pedig nagyon fontos. Hogy Nate érezze, ki ő neki. Elégedett vele. De még mennyire nagyon elégedett! A tekintete meglágyul, szigorú szembogara megtágul, mintha a kékség mosolyogna a homályban.
- Áh, nem csalódtam - félig elfordul, de a kezét otthagyja Natenek, a másikkal húzza elő a pálcát, lehetetlen tartásban invitozza magához a táskát, sose bontaná meg tökéletes heverésüket akkor, hogyha nem szükséges. Kényúri határozottsággal nyúl a táskába. - Lássuk, lássuk, mit hoztál, áh, a gyömbéres gyík nekem, köszönöm - harapja le a fejét azzal a lendülettel, a többit Nate felé fordítja, legyen szíves fé kézzel kiszolgálni magát, hiszen a másikra még mindig igényt tart. Szereti a klasszikus ízeket és a még klasszikusabb gesztusokat, Nate pedig jól iskolázik nála, még ha nem is volna szabad ilyen szigorú mércével mérnie őt.
- Meg kell tanulnod nemet mondani, persze nem nekem - teszi hozzá, lenyelve a falatot, a szája szélét felkanyarítva. - Aki kedves és előzékeny az kihasználható, és te ne akarj kihasználható lenni... legfeljebb nekem - fűzi hozzá egy elidőző gondolatnyi hallgatással, vidáman és könnyedén. Utánamozdul a megmozdulónak, ő a tarkóját fordítja az égkép felé, a figyelem a fiúé, összefonódott kezeiket az ágyra nyomja, míg a könyökére támaszkodva közelebb húzódik, merengő tekintete már egészen közel találja az arcát, aztán élét veszíti a kép, szétesik darabjaira, mert még közelebb kúszik, fakó, vékony szája a fiú tarkójára ér, oda súgja halkan a szavak vékony, finom páráját, a gödörbe, mert tudja, hogy ott sem talál süket fülekre.
- Szép próbálkozás kedvesem, de így is csak én dönteném el, hogy mit csináljunk végül. Nagy kedvem van meglepődni attól, amit kitalálsz, valami újat, valami mást, valami meg nem határozott körvonalú érdekes átalakulást látnék szívesen tőled - édes illatú lélegzete meleg és veszélyes, mint egy terráriumlakó hüllő nedves tekeredése.

- A mágiatörténetet is sűrűn emlegetik, és nem is túl vidáman, a rossz dolgoknak is létezniük és nevet viselniük kell ahhoz, hogy ne uralkodjon el a káosz és a sötétség. Hidd el, ha neheztelnének is rád a jövő generációi, egy szükséges rossz lehetnél - ennél csábítóbb dolgokat is mondott már, tudja nagyon jól, de jól esik megforgatni a gondolatot magában. Valami, amit Nateről neveztek el. Igen, ez határozottan tetszene neki. A legtöbben arra vágynak, hogy [i]róluk[i] nevezzenek el valamit, így adva jelentőséget az életüknek, és emlékezetet a jövőben erre a múltra, amit most jelennek becéznek, ám Mervynnek sose kellett attól félnie, hogy nyom nélkül eltűnik a semmiben. A Salvin családi kripta monumentális szobrai legalábbis biztos emlékezni fognak rá, ahogy a portré is a falon, és az örökség. Ó igen, a tehetség kiemel, ha jó helyre születik az ember, de ki ad majd nevet és testet, jelentőséget a "Dagger" tehetségnek? Elgondolni is rossz, hogy valaki, akire ennyi figyelmet fordít, egyszerűen csak eltűnhet a semmiben.
Soha.
A süveg is választ néha "rosszul", legalábbis szemtanúk állítják, hogy a Mervyn fiúnak bizony bérelt helye lehetne a Mardekárban, megvan hozzá az esze, a kegyetlensége, a ravaszsága, a családi háttere, talán csak az elköteleződése hibádzik. Ó igen, valaki, aki ennyire magabiztos is lehet tétova a saját jövőjét illetőleg.
- Abban teljesen biztos vagyok, hogy megérdemlem... mennyire hangzik ez borzasztóan arrogánsnak? - kérdezi hirtelen, bár a mosolyában nincs semmi megbánásféleség, vagy késve kapcsolt szerénység, kifejezetten magabiztos és magakelletően pofátlan a kérdést illetően. Minden kényeztetést megérdemel Nate-től, így nevelték, használja ki, amit a környezete önként ad, és azt is, amit nem, visszautasítani ezt főbenjáró és felesleges vétek lenne.
Elneveti magát halkan, belerázkódik az egész ágy, ahogy egy igyekszik civilizáltan csinálni, halkra fogott hangja szinte suttogás.
- Szinte bármikor bejöhetnek, azt hiszem nagyon alkalmatlan az időpont arra, hogy bekeményítésre tanítsalak, bár Wales sárkányára mondom, szívesen megtenném - frivol csillogással telnek meg a szemei, a fejét kissé lehajtja, puha hajának függönye mögé rejti az arcát, mert vonásain eluralkodik valami megnevezhetetlen mohó vágyakozás, az ujjai megszorulnak Nate kezén, aztán cirógatva lazítja fel a fogást és a gondolatait, amíg várja a választ. Kétsége sincs afelől, hogy Nathaniel előáll majd valamivel, és sose mondaná rá, hogy ez az ötlet túl egyszerű, szimpla, bájosan kisléptékű. Mi értelme is volna? Azt kéri tőle, amit adni tud neki, a csendes romantika, apró kihágásfűszerekkel megszórva pedig pontosan az, amit Nate adni tud neki.
- Pompásan hangzik - lágy dallammal mondja, csak igen ritkán hallják tőle mások a valódi öröm hangját. Megkapta, amit szeretett volna, és a zsebzsarnok igazán elégedett. A pálcás kezével kisimítja Nate fehéren fénylő tincseit az arcából, ügyesen eltartva a hüvelykujjával a túl hosszú tölgypálcát.
- Úgy rémlik asztrológiáról, hogy ma felhők sem lesznek. Te hozod a gyíkokat, takarót és magadat, nekem még le kell ugranom egy kicsit a bájitaltan-gyakorlóba - amikor valami hirtelen az ember eszébe jut egyesek a könyvtárba mennek, mások körbe-körbe rohangálnak a megvalósítás útjait keresve, Mervyn pedig egy üstöt keres magának.- Takarodó után légy az ablaknak, seprűvel megyünk fel, hogy kikerüljük Hóborcot. Hideg lesz - csillagnézést és egymás felmelegítése. Felül gyorsan.

A történelem a gazdag varázslók játékszere, azt írnak bele, amit jónak látnak. Ha Nate tényleg rászolgál, és megtartja jó szokását, hogy olyanok társaságában mutatkozik, akik elég hatásosak, erőteljesek és vagyonosak ahhoz, hogy hatással lehessenek a történelemre, akkor nem kell félnie. Kiemeltebb helyen lesz a történelemben, mint bármelyik hozzá hasonló keveréklény. Kivéve persze, ha a háború, aminek a szaga a levegőben érződik, és a varázslótársadalom pokoli szakadékaiban érlelődik darabokra szakít mindent, és lerombolja azokat a falakat, amik között bármi értelme van tervezni akármit is.
- Milyen kiszámítható lettem... vagy nagyon jól ismersz. Vagy annyira ismersz, hogy kiszámítható vagyok neked... micsoda csapda, ebből hogyan is jöhetnél ki jól - a gondolatai elszaladnak, aztán visszatérnek, körülöleli velük a vélafiút, legszívesebben megfojtaná egy öleléssel és fogással, mielőtt az megfullasztja szépségével, bájával, a mozdulatainak magakellető tökéletességével. Sóhajt, nem vezetne most ez semmi jóra, de az arckifejezéséből ítélve... hálás lenne, ha valami elterelné a figyelmét arról, hogy mennyire nyilvános helyen vannak. Szívesen törődne csak a maga dolgával és azzal, hogy tisztességgel elcsábítsa...
- Nem volnál ilyen szép fahér, ha tudnád, hogy mire gondolod, kedvesem, sőt... állítom, hogy zavarodban egészen mástól lenné szép - egy pír öltöztet akkor is, amikor semmi más nem. Szabaderkölcsű neveltetését átkozva próbál nem arra gondolni, hogyan festene a vélafiú lemeztelenítve a varázslólét egyéb kellékeitől, kivetkőztetve az iskolai elvárásokból.
- Ha megmondanám, nem lenne meglepetés. Eszemben sincs megvárakoztatni téged, és még kevésbé hagyni, hogy valaki rád tegye a méltatlan kezét - méltatlankodik dünnyögve, könnyedén megemeli Nate kezért, ráhajol mielőtt elengedné, hogy a szája melege emlékeztesse, hova és miért indult el. Nem mintha szükség lenne rá, de minden bélyeg jóleső, amit rajta hagy.

Tiszta és hideg. Az ég. A lélek. A seprű alá hajló szél, amit magabiztosan lovagol meg. Határozottan balra húz, csak nem tudja bizonyítani, mert mindig megtolja a skót szél is, hogy a házimanó vinné el. Mindenképpen kell keresnie egy megfelelő korrekciós bűbájt, bár vehetne egy új seprűt is, megengedheti magának, ragaszkodik a régi dolgokhoz, amik még...
- Gyere - a lábát a párkányra támasztja, a kezét benyújtja Nate-nek. Vastagabbik köpenye felett látszik a szíj, ami az oldaltáskáját rögzíti, beszíjazott kis palackok sorakoznak ott, biztonságos kis tölteteiként a mágiának. Biztosan fogja a fiú kezét, amíg mögé ül a seprűre, és csak akkor rugaszkodik el, amikor megkapaszkodott a derekában. A pálcájával helyrehúzza az ablakot mielőtt elegánsan elkanyarodna.
- Minden rendben volt? - a hangját hátravágja a hideg szél, miközben elsuhannak a sötét ablakok felett. Nem figurázik, magabiztosan fogja a seprűt és gyorsan célozza meg a csillagvizsgálót a tékozló holdfényben, hamarosan biztosan követ is fognak.

A családot mindannyian kapják, jár az élettől, a születéshez, minőségben és mennyiségben mindig más. Mervyn jól megérti ezt a gondot, bár látszólag nincs oka panaszra. Aranyvér csörgedez az ereiben, és a szülei nem züllöttek szét, mint Nate anyja, nem kóborolnak, mint egy véla. Bár jobban belegondolva, mennyire számíthat aranyvérűnek egy félvéla? Hiszen Nate így voltaképpen félig bestia, még ha a vélák roppant értékes bestiák. A Salvinok aligha értékelnének egy ilyen családi elhajlást. Kínosan ügyelnek a részletekre, dolgosak, erőteljesek, a mágia megszolgálja őket. Mégis a család... a család súlyos kő a Salvin fiú vékony nyakában is, bizonyos korlátok közé szorítja, elvárásokat támaszt, az elvárások pedig mindig elferdítik a jellemet.
Csak mosolyint már, a megismerés olyan fegyver, amit az apja szerint biztos nem lenne szabad hagynia maga felé fordítani, de hát fehér hajú pajtásának ezében ez a fegyver is csak játék, semmi rosszat nem sugall. Biztonságban érzi a titkait és ismereteit a fiúnál, és mindannyiuk érdekében valahol Nate tudatalattija is biztosan tudatában van annak, hogy ez a kiismerés komoly kötelezettségeket ró rá. Minél idősebbek, annál többet, kölyökbarátságuk szépen, lassan kikristályosodik, megerősödik.

- Próbált volna bármi is elrejtőzni előlem - megrázkódik az ölelésben, ahogyan nevet. Határozottan magabiztosabb a seprűn, Mervyn szeret repülni, őszintén, csak túlságosan erős az önzősége, hogy elfoglalja magát, és ezt a képességét nem kamatoztatja a ház kviddics csapatában. A seprűlovas sportban amúgy is megvan a veszélye annak, hogy megsérül a keze, márpedig a kéz a bájitalmester lelke. Kényes terület egy kényes fiúnak, inkább nem kockáztat, a szenvedélyek helyét és idejét súlyosan és erős kézzel megnyirbálja.
- Egyetlen pillanatig tartson még ki a türelmed, és meglátod - ígéri, miközben leszállnak. Megnyitja a csillagvizsgálót, és ahogy besurrannak, legalább az ódon kövek között védve lesznek a széltől és azoktól a holdkórosoktól, akik nem tudnak aludni, és kibámulnának az ablakon. Hála a csillagvizsgáló szerkezetének és ég felé való fordultságának, nekik nincs más feladatuk, mint élvezni ezt a kiváltságot. És reménykedni abban, hogy egyetlen professzor sem itt akar olyan dolgokat tenni egy másik professzorral, amiket a diákok előtt nem lehet. Micsoda korhatáros gondolat.
- Szabad a pálya - bújik ki a kellemes ölelésből, aminek melegét még akkor is maga körül érzi, amikor a seprűt a falnak támasztja. Határozottan nem fázott odakint. - Balra húz. Kifejezetten. Apám fel lesz háborodva - úrivarázslók egyedi seprűje csak ne húzzon sehova sem. Meglazítja a vastag köpönyeg nyakát, aztán kibújik belőle, a pokróc mellé dobja, amit Nate hozott, egyszerű, fekete talárját áthatja a varázslódivat mindenkori eleganciája. A lötyögő üvegcsék közül kihúzza a középsőt, miközben lehajol, igazít valamit az egyik távcsövön és alaposan megnézi magának a holdat.
- No lássuk működik-e Elrich bácsikám egyik receptje. Állj egy kicsit távolabb - húzza elő a pálcájá újra Nate-re pillantva. - Nem szeretném, ha megsérülnél - teszi hozzá szinte feleslegesen, de bájosan szólva. Jobb kezének mutató és középső ujja közé fogja a palackocska nyakát, a tenyere felé fordítja ledugózott száját. A baljába fogott pálca egyetlen mozdulata kireppenti a dugót, a palack ezüstöt, sűrűn folyó tartalma pedig a tenyerébe csordul, de csak addig, amíg a tölgyvessző spirálvonalat nem rajzol fölé. A folyadék a levegőbe szökken, mint egy felhő, ezüstös csillogással kitágul, az anyaga örvénylik, majd a sápadt fényű gömb meglendül a levegőben és fejmagasságban suhan el Nate mellett. Hold-formája van, szilárdnak és tömöttnek hat, éppen csak kétszer akkora, mint egy ember feje, és nedves érzést hagy maga után a levegőben. Keringve keresi a helyét, a fénye ugyan nem kel versenyre az égi kísérővel, de nagyon is közelivé hozza azt. Tejfehér, fényes gömb, de nem illúzió, tapintható, mozgatható, miért kellene, hogy minden varázslat hasznos is legyen?

Tartja magát a közhiedelem, hogy a családját nem választhatja meg az ember, pedig dehogynem. Csak megfelelő mennyiségű bátorság kell hozzá, hogy az ifjú varázsló elszakadjon a vér kötelékéből, és olyan családot válasszon magának, amit a lélekközösség köt össze. No és persze nem árt a megfelelő motiváció sem, és Mervyn nem nagyon hagyott más választást, bár tény ami tény, mindent megtesz, hogy "erőszakos" elbirtoklása a lehető legtermészetesebb legyen, és ne csak az akarata fűzze össze őket, hanem valódi közösség.
Végül is, mire valóak a barátok, ha nem erre? A tisztavérű életiskolában nagyon furcsa fogalmakat tanult, de azokból nem enged egy fontot sem, ha csak lehet.
- Elégetem egy hatalmas máglyán az egész kócfejű vacakot - cirógatja meg a fakó, drága nyelet egészen kivételes szeretettel. Sose tenne ilyet, de jól esik mondani. - Van néhány korrekciós bűbáj rá a seprűápoló készletekben, de végső soron a nyél csiszolásának hibája. Visszaviszem majd a mesterhez. Talán a nyáron. Nem megülhetetlen - de ha valami jó lenne a Salvin fiúnak egy kicsit is hibásan, akkor az valami nagyon rossznak az előjele volna.
- Csiribi és hókuszpókusz - mosolyog a kérdésre szerfelett önelégülten, és ahogy Nathaniel biztonságos távolságba ér már útjára is engedi a különleges, testetlen bűbájt. Megnyugodva fúj a siker láttán, a varázslé-Hold túlvilági fénye újrarajzolja az arcát, lazán lógó tincseinek árnyékában kifényesedik a szeme. A zsebébe csúsztatja a pálcáját egy hanyag mozdulattal, leveregeti a kezét, mint valaki, aki nehéz munkát végzett jól, noha nem látszik rajta különösebb erőfeszítés.
- Nyúlj csak bele, bár szerintem nedves lesz - nem hazudik, a Hold hagyja magát megérinteni, ezüstös anyagában elmerülnek a fehér ujjak, egy kicsit meginog a levegőben, ragyogó víznyomot hagy Nathaniel ujjain. - Jól áll neked a holdfény - húzódik a fiú mellé.
- Megteszem, amit tudok - túlzó álszerénysége szinte követelő. - Mit érdemlek érte?