Ki az a Voldemort egyáltalán?
Egy olyan kristálygömbbe, aminek eddig mindannyian fogjai voltunk, elég nehezen jutnak el a külvilág hírei. Pláne valami z-kategóriás önjelölt “nagyúrról”. Minek nekem világuralom, ha az enyém lehet a világ amúgy is? Nem kell senknek a zászlója alá csatlakoznom, hogy nyugodt lelkiismerettel kínozzam a muglikat és mugliivadékokat. Egyébként is osztozkodtam eleget. Többé nem akarok.

Anyácska

Az anyám egy kifejezetten ügyetlen nőszemély. Ha kicsivel jobban ügyelt volna és összezárja a lábát, amikor kell, akkor én most nem lennék itt. És milyen jól járt volna mindenki. De persze önző cafka is volt a kezdetektől. Mindig gyűlölt és sohasem titkolta, hogy mennyivel jobban szereti az összes többi porontyát, még azt az idióta Rodja-t is, aki tizenötévesen leugrott a szobája ablakából. Szerencsére az ő ablaka volt a legmagasabban. Talán túléle volna, ha az én szobámból ugrik ki. De hát kellett neki az a rohadt torony, ahonnan az egész birtokot belátni. Szentimentális idióta volt, és valahol ez is lett a veszte. Az anyám, meg szó szerint egy áskálódó perszóna. Tudtam, hogy mindig egykövet fúj Siljével, de hogy képes dacára a családi köteléknek, meg minden baromságnak, amikről folyton papolt, és segít neki meglépni? Ezzel egyszersmind kiszakítva mindekttőjüket ebből a gúzsból, ahonnan nekem sohasem sikerült szabadulni. Ami megfojt és elrohaszt. Ha megtalálom, talán saját kezemmel fojtom meg. Igen, ez egészen biztos. Megmarkolom a szottyadt nyakát, amíg az utolsó szuszt is ki nem szorítom belőle. Kivéve, ha keddre virrad, akkor talán meghagyom az életét.

Nyina

Volt valami a keddekkel. Valami nyugtalanító, amit én sem tudtam igazán megérteni. Kedd volt, amikor Nyina a kertünk végében megvillantotta a fehér bokáit, és én bárhová követtem volna a kis sárvérű cafkát. Meg is tettem, átgázolva mindenen, ami korábban szent volt nekem. Megtanultam egy életre, hogy a Bronshtein vérvonaltól nem lehet menekülni.  
Eszelős tekintettel bámultam a lángokba, és kiélveztem minden egyes pillanatát. Hosszan elnyúló sikolyok követik egymást, mint egy dallam, amire büszke lehetek, mintha én komponáltam volna, csak annál sokkal tökéletesebb.
A szimfóniába belevegyül a hátam mögött ügető lovak patáinak dobogása. A koszos muglik jöttek, hogy segítsenek a redves fajtájukon, de már késő. A lángok elemésztenek mindent, én meg úgy ülök a szemétdomb tetején, csodálva művemet, mintha érinthetetlen lennék. És valahol igaz is, a lelkem biztosan az. Nem érinthet meg semmi.
Nyina többé nem sikítozik alattam fekve, a hideg konyhacsempének dőlve, de annak a mocsok mugli fattyúnak a karjai között sem. Nem sikítozik soha többé.

Szonja

Ő a végzetem. Minél többször mondogatom, ritmikusan csapkodva kézfejemmel izzadt homlokomat, annál inkább elhiszem. Ő Bronhstein, még ha valami távolabbi ágról is akasztották le, mégiscsak ugyanaz a vér folyik az ereinkben.
Ugyanolyan a színe, a szaga, az íze, ugyanolyan foltot hagy a lepedőn, mint az enyém.


Silje

Ahogy lehajol a kerti virágokhoz, és felbukkan orrom előtt formás feneke, csak arra tudok gondolni, hogy hogy cseperedhetett ilyen szép nővé? Csak az anyjára kell nézni, vagy rám, és az ember teljesen összezavarodik. Talán egy végzetes tévedés eredménye, talán Sonja félrekúrt. Vagy akart adni az anyaföld valamit kompenzálás képpen a sok szenvedésért, amit nekünk adott. De sokkal valószínűbb, hogy a természetanyánk csak az arcunkba akart köpni.
Silje egy gonosz tréfa, egy gúny, amit a természet űz velünk hogy mindennap az arcunkba tolja, milyen messze is állunk a tökéletességtől.

Nonna

Mohó tekintetemmel a hófehér kebleket simogatom, de még így is túl durvának érzem. Az oldalról beszűrődő fény tökéletes megvilágításba helyezi. Szinte ordít azért, hogy örökre az emlékezetembe véssem. De helyette a kis dobozt emelem a szemem elé. A másik szememen, a valódi szememen, amin keresztül akarom mindig szemlélni a világot, azon keresztül nézem őt is.
Ahogy finoman kattan a szerkezet, csípős foszforszag csapja meg az orromat, amiért annyian nyavalyogtak már, de Nonna egy szót sem szól, csak tovább mozog ritmikusan, mintha ott sem lenne a lencse, már megszokta. Lehunyja a szemét és ajkai elnyílnak, éppen csak résnyire és a nyál megcsillan a fényben. Eldobom a kamerát, csak finoman, őt viszont annál türelmetlenebbül gyűröm magam alá. Mindig csak addig vagyok gyengéd, amíg megkapom, amit akarok.

Tatjana

Mindig is utálta a nevet, én viszont kiélveztem minden pillanatát, amikor megalázhattam. Kiskorában mindig női néven hívtam, amikor tudatni akartam vele, hogy nem elég férfi. Hogy nem ér egy kalap szart sem. De már évek óta én voltam a megalázott, én voltam az eltűrt, őrült apja, akit legszívesebben lábtörlőnek használt, s arra, hogy önmagát mégjobban fényezhesse. A család büszkesége, a Bronshtein vérvonal mintha az ő vénáiban futna össze.  
Két éve hívtam legutoljára Tatjanának, amikor nem volt képes örököst nemzeni erre a földre, aki túl is éli az éjszakát.
Aztán megnt Tatjánának hívtam a vacsoránál azon a kedden, amikor Nonna először letérdepelt előttem.
És Tatjánánának hívom most magamban, ahogy egy rekedtes sóhaj szakad fel a mellkasomból, ahogy Nonnát bennébb tuszkolom a vonat kabinjába.
Dasvidanya, Tatjana! Hello, Silje!