Szóval itt egy kis összefoglaló, hogy mindenki képben legyen 1. A hetedéves mardekárosok tiszteletére tartjuk a bulit, hogy befejezték, kirepültek. 2. Mindenkit szeretettel várunk aki ARANYVÉRŰ - nem diszkrimináció, de elit a buli - nemtől, kortól, csoporttól függetlenül. 3. Megjelenés kellő öltözetben: minél rövidebb mi annál inkább élvezzük. 4. Egy pár kört húzzunk le együtt, aztán mehetnek a magán akciók. 5. A reagban jelezd kérlek kiemeléssel, hogy kihez szólsz, kinek adsz csókot, vagy,.. :O 6. Az első kör másfél hétig megy, addig van a beszálló! 7. Ja és legyetek bevállalósak ;D
Mindig is szerettem a nagy felhajtásokat, a hatalmas bulikat, a cicomát. Szerettem úgy felkelni, hogy tudtam, aznap megint kaviárt ehetek, pezsgőt ihatok, és csak szórhatom a pénzt. Szeretem a tudatot, hogy egy olyan társadalmi réteg tagja vagyok, amelyben nem okoz gondot a pénz véglegessége, amelyben az emberek több száz galleont képesek kiadni, csak azért, hogy jól nézzenek ki. Ez maga a tökéletesség, a villásreggelik, a puccos fogadások, a bálok, az unalmas vacsorák és a kibaszott jó bulik. Na már most tekintve, hogy befejeztük mind a hét évet a Roxfortban, mi is elkezdtük szervezni a saját bulinkat. Azt a fajta murit kedveljük - mármint az ötös szupercsapat - ahol töménytelen mennyiségű alkoholt, nőt, cigarettát és tudatmódosító szert lehet szedni, anélkül, hogy akárki meggátolna minket a vedeléstől, drogozástól, pöfékeléstől és szextől. Mert ilyenek vagyunk mi. Mindenből a legtöbbet, a legjobbat, a legdrágábbat. Ezért van az, hogy decis pohárból isszuk a lángnyelvet, és még csak zavarba sem érezzük magunkat miatta. Megveregetem Rafi vállát, és a konyha hatalmas órájára nézek. - Kezdődik cimbi! Most kezdődik! - Képemen örömittas farkasvigyor terül el ahogy kibámulok az ablakon. Hatalmas pavilonok, bárpultok tele itallal és gyümölcsökkel, élő zene. Kitettünk magunkért az biztos. Másnak erre rámenne az inge, de a mi számlánknak ez meg se kottyan, mintha csak kipengetnénk egy jobb talárra. Eltűnik, de hiányát észre sem vesszük. - Meg kell ígérnetek, hogy ezt sohasem felejtjük el! - Ha más nem is, ez a négy hülye gyerek egészen biztosan hiányozni fog. Mégis csak hét évet húztam le velük egy szobában, kiismerve őket, kitartva mellettük. Nem volt egy könnyű utazás, de megérte. Az életben egyetlen dolog biztos: a barátság. Sziklaszilárd talajon áll, hogyha rendesen ápolják. A mi barátságunkat pedig nem víz locsolta. - Fenékig! - Feléjük emelem a poharat, jelezve, hogy az Ő tiszteletükre iszom, aztán ledöntöm azt a decit. Végigmarja a torkomat, lesiklik a hasamba, kellemesen éget. - Ja és ne feledjétek el híresztelni, hogy a medence csajoknak csak meztelenül! - Ördögi mosoly kúszik arcomra. Sohasem felejtek el férfinak lenni. A világ legjobb dolga. Belekarolok a két mellettem állóba - Yaxleyba és Rafiba - és könnyed léptekkel vezetem őket ki a hátsó kertbe a teraszra. - Mehet! - Hüvelykujjammal mutatok a dobosnak, aki csak erre várva belekezd a banda többi tagjával.
Annak ellenére, hogy kimondottan büszke vagyok a származásomra, soha sem szerettem az ilyesfajta felhajtásokat, másmilyeneket sem. A bálokkal például az őrületbe lehetett kergetni, anyám előszeretettel használta is fel ellenem, ha nem mintapéldány Bronshtein módjára viselkedtem. Bevallom, elég sokszor előfordult, szenvedtem is érte, rendesen. Viszont a Dolohov birtok egészen másfajta szórakozást ígér ma estére. És szükségem is van rá, igénylem, az elmúlt nap kontójára. Azt hiszem, egy kicsit megőrültem, és tényleg, legalábbis csak így magyarázhatom a tettemet, mely rémesen szörnyű, számomra mégis megváltást hozó.
Mély csendben készülődöm, már senki sem szól hozzám, rám, lehunyt szempárral, órákig áztatom testemet a kádban, élvezem a magány minden egyes cseppjét. Jól esik, valóban. Gondosan választok csipkés fehérneműt, fújok magamra kellően fűszeres, enyhén gyümölcsös illatú parfümöt, és bújtatom testemet éjfekete, combközépig érő, szorosan simuló ruhába. Tincseimet szabadon hagyom a vállamra hullani, és arcommal sem bíbelődöm túl sokat, mindössze a szemeimet, és azok területét emelem ki, egyáltalán nem túlzóan. Nem szokásom késni, most mégsem vagyok képes időben elindulni, talán nem is szeretnék. Percekig állok a tükör előtt, képmásomat bámulom, farkasszemet nézek magammal, és a gyomrom görcsbe rándul, még a gombócot is érzem a torkomban. Nagyot nyelve próbálom legyőzni, mély levegőt véve, sóhajtva lököm el magam az öltözőszekrénytől, és magamhoz véve kisebb tenyérméretű táskámat, indulok utamra.
Szándékomban nem áll hoppanálni, nem akarok. Nem lakom közel Antoninhoz, a táv közel háromnegyedét bérelt kocsival teszem meg, majd jóval azelőtt, mielőtt még a birtokhoz érnénk, megállítom a sofőrt, és gyalog teszem meg a fennmaradó utat. Kínzó lassúsággal sétálok el a hatalmas ódon kapuig, gondolataim kavarognak, és nem tudnak dűlőre jutni magukkal. Csak akkor engedem meg elfelejteni őket magamnak, mikor a birtok ösvényét járva megkerülöm a kastélyt, egyenesen a hátsó kertbe ballagok, majd meglátom őt. Eltéveszthetetlen, noha még háttal áll nekem. A mosoly úgy olvad az ajkaimra, olyan természetességgel, mintha így kellene lennie, és ugyanígy oszlik szét negatív hangulatom, egyelőre legalábbis. Csendben osonok mögé, egyik ujjamat az ajkaim előtt tartva jelzek társaságának, majd karjaimat átvezetve a derekán, belesuttogok a fülébe. - Jól szórakozol, Dolohov? - megkerülve őt a fiúk mellé lépek, cinkosan pillantok rájuk. - Na, kinek van kedve lekörözni vodkaivásban? - kacsintok rájuk. Nem hiába, vérbeli orosz vagyok.
Még egy utolsót, mielőtt minden kötél szakad. Ezzel a gondolattal rohangáltam végig ma az Abszolt utat, megfelelő öltözőket keresve a Dolohovéknál tartott végzős bulira. Eszem ágában sem volt párt hívni magammal, egyszerűen csak ki akartam élvezni ezeket az utolsó szabad perceket. Mondjuk ha kellett volna, a zenélést is lazán elvállaltam volna, viszont tudom, hogy ez éppen nem AZ a buli lesz. Ismerem elsős korom óta a fiút, és őszintén, annyira nem is bánom, hogy kizárólag csak a tisztavérűeknek adja meg a módját. Ilyenkor igazán örülök annak, hogy aranyvérűnek születtem. Végül egy egyszerű fekete ruhát öltök magamra, ami kicsit azért mégis tükrözi a stílusomat, de tökéletesen áll vékony alakomon. Sminkem most nem kihívó, még csak az hiányozna, hogy apám fülébe visszajusson, hogy valami szajhának kentem ki magamat. Két órás készülődés után végre végeztem, és elindultam a nappaliba, kezembe véve egy apró hopp-poros üvegcsét. Apámmal még két szót váltottam, aztán csak elvigyorodtam és a következő pillanatban már Dolohovéknál ácsorogtam. A vigyor nem tűnt el az arcomról, az üveg bort amit hoztam, az egyik asztalra tettem, és a többieket kutatva indultam körbe az óriási házon. Igazából csak a hangzavart kellett követnem, de egyébként sem tévednék el egy ilyen kúriában, hiszen nekünk is hasonló építésű van. Amikor meglátom a bagázst, rögtön odasétálok, és tekintetem végigfuttatom a többieken, majd Silje kecsegtető kijelentésére is sikerül választ adnom. - Engem ki ne hagyjatok a buliból! - Kuncogom el magam, és már most úgy gondolom, tuti jól fogjuk érezni magunkat. Na nem mintha a Mardekárban lett volna bármikor is rossz buli. Ez azért hiányozni fog.
Még mindig kavarog a gyomrom attól a zseniálisra sikerült közös hopponálástól. Olyan érzés volt, mintha a testem tudná, hogy semmi kedvem ehhez a bulihoz, és otthon akart volna maradni, de Alecto nyilván megint sokkal határozottabb állást foglalt ebben a kérdésben, és rángat maga után. Ezért van az, hogy úgy érzem, mintha egy feneketlen mély gödör tátongana benne. Mi sem hiányzik ebből a gödörből, mint a töménytelen mennyiségű alkohol. De vajon van elég ahhoz, hogy betöltsem az űrt? Erősen kétlem, habár kitett magáért Rafi és Dolohov. Nekem sohasem ment volna, el kell ismernem. Ahhoz jó kapcsolataid kell legyenek, rajnganiuk kell érted valamilyen szinten és az sem árt, ha van egy-két barátod. Nos, én ezen a négyesfogaton kívül nem sokkal büszkélkedhetek, pláne nem olyannal, aki otthon lenne az ilyesmiben, úgyhogy már az egész szervezési folyamatnak az elején éreztem, hogy kicsúszik a kezemből az irányítás, és hagyom, hogy mindent helyettem intézzenek, mert egyébként is ehhez szoktam, hogy mindent megcsinálnak és eldöntenek helyettem. Nem volna jogos ennek fényében, mégis enyhe fintorral reagálok Antonin szavaira, amikor azt ecseteli, hogy mekkora királyak vagyunk, hogy ezt megcsináltuk. Naná, az is nagy ötlet volt, hogy beengedje valamelyik idióta a halálfalókat a roxforti lakomára. Hoppá, akarom mondani, a “többieket”. Az sem segít sokat, hogy Alecto ragaszkodott ahhoz, hogy passzoló szerkóban jöjjünk, mármint mindenben passzolóban. Az utolsó fehérneműig, nem mintha bárki előtt is mutogatni akarnánk. Legalábbis nagyon remélem. - Elárulnád, hogy miért kellett ilyen szerkóban jönnöm? - hajolok egészen közel hozzá, hogy csak ő hallja. Végigmutatok magamon, majd hozzáteszem: - Mármint amiben úgy nézek ki, mint te, csak fiúban. Határozottan nem vagyunk már a dedóban – teszem hozzá, de Ant következő szavai kifejezetten megcáfolják ezt. Hitetlenkedve pillantok most felé, ahogy azt magyarázza, hogyan kell a lányokat rávezetni arra, hogy semmi esetre se menjenek be a medencéba, ha nem teljesen meztelenek. Olyan könnyed légkör támad ettől, ami még az én fejemből is kiveri az előző gondolatokat. Megrázom a fejem, és próbálok visszafojtani egy nosztalgikus vigyort, ahogy megemelem a poharamat. Nem, nem fogok elérzékenyülni. A fiúk nyomában megyek ki én is a hátsókertbe, szabad kezemmel megfogom Alecto kezét és közelebb húzom magamhoz. Megígérem, hogy nem esek neki Yaxleynek, de azért szükségem van arra a tudatra, hogy hozzám közelebb áll a kerti teraszon, mint Archiehoz. Mint mondtam, nem vagyunk a dedóban. Közben tekintetem a közeledő Siljén állapodik meg. Nagyon csábító az ajánlata, túlságosan is. Érzem, hogy addig nem leszek képes normális fejet vágni, amíg nem iszok rendesen. Tekintetem most a nővéremre szegezem. Mintha tőle várnék választ vagy megerősítést. Csak az a helyzet, hogy ha már az első percben leiszom magamat a sárga földig, akkor viszont nem tudom garantálni, hogy balhémentes lesz az éjszaka. - Nagyon figyelemre méltó – biccentek Silje felé, de szavaimat Antoninnal szánom. - Én a helyedben nem hagynám, a lányokat egyedül inni. Vagyis kutyakötelességünk elfogadni a kihívást – emelem meg a hangomat, hogy a felcsendülő zenén keresztül is meghallja a kihívó.
nem lehet véletlen, hogy a googlebot is ezt a partit nézi
Tehát most már tényleg vége. Ez a buli pedig megpecsételi az együtt töltött hét csodálatos évet. Hazudnék ha azt mondanám, hogy nem érint érzékenyen a gondolata annak, hogy többet nem fogom Antonin horkolását hallgatni és Rafitól sem kérhetek kölcsönbe inget, ha Amycusra rájön az öt perc és úgy dönt, hogy elégeti a ruháimat. Mennyi szebbnél szebb emlék fűz ehhez a négy varázslóhoz, mennyi sötét és aljas titok amiről csak mi tudunk, senki más. Jó, ha engem kérdeztek Alecto valószínűleg mindenről tud, mert egyszerűen zseniálisan szedi ki a dolgokat Miciből és csinál belőle olyan papucsot, amilyenekkel mindig is oly nagy szeretettel poénkodtunk. Természetesen minden alkalmat meg fogok ragadni, hogy ezt majd Amycus orra alá dörgöljem az este folyamán – bár ennek a kis apróságnak köszönhetően picikét megromlott a kapcsolatunk – picit, haha – már rég feladtam, hogy megértessem vele: Alecto nem csak egy elfeledhető numera számomra.
Követem Antonin példáját és lehúzom a kezemben levő pohár whiskyt miközben boldogan, önfeledten vigyorogva figyelem a srácokat, amint szemérmetlenül pusztítják az alkoholt. Nem adok magunknak olyan sok időt, hogy józanok maradjunk ha ilyen tempóban haladunk. Pedig azért még hiányzik egy pár vendég, a többi aranyvérű – mert persze ki más tehetné meg, hogy csak aranyvérűeket hív meg, ha nem Dolohov és a bandája. - Azt hiszem ezt az ígéretet könnyű lesz betartani, Ant – bólintok egy aprót és figyelem, ahogy a pohár magától feltöltődik piával - Természetesen, bár valahol olvastam egy bájitalról, amit ha beleöntenénk a medencébe akkor azokról leporlasztaná a ruhaanyagot, aki a figyelmeztetésünk ellenére ruhában megy bele. Az unokatestvéremék használták ezt Ukrajnában – elgondolkozva lötykölöm a piát a poharamban miközben a legújabb felfedezésemet ecsetelem a srácoknak majd rávigyorgokAntra, amikor belém karol és magával húz minket a kertbe – Nincs valaki jóban Fletcherrel? Az a kis piszok mindent be tud szerezni.
Szívem szerint rögtön beköpném Siljét, amikor megjelenik és jelzi, hogy jobb ha kussban maradunk, mert szeretné meglepni Dolohovot végül valahogy mégis győz a jobbik énem, no meg nem akarom máris magamra haragítani, mert ezektől az oroszoktól minden kitelik. Arrébb lépek, hogy nyugodtan enyeleghessenek egy kicsit és megcélzom a Carrow testvérpárt egy letörölhetetlen vigyorral az arcomon. - Nézzenek oda, hát meg kell halni olyan kis édesek vagytok ebben a passzoló szerelésben – füttyentek egyet, hogy még inkább tudtukra adjam mennyire szupernek – rém nevetségesnek – tartom ezt az összeöltözősdit. - Nekem is szólhattál volna, drágám – közelebb lépek és nyomok egy apró puszit Alectohomlokára – Elvégre is családtag vagyok vagy leszek vagy mi – az újonnan érkező hang irányába fordulok és elégedetten konstatálom, hogy a Brown lány is megtisztelt minket a társaságával, habár különösebben nem vagyunk puszipajtások azért azt mindig is tudtam, hogy ha valaki, hát Ő biztos benne van minden őrültségben és egészen jól tartja a lépést a férfiakkal, ha ivászatról van szó. - Az a helyzet, hogy most tökéletesen egyetértek Amycus-szal – bólintok arra, hogy nem hagyhatjuk, hogy a lányok egymagukban igyanak és kihagyjanak minket a jóból.
Egy dolog a jó abban, hogyha a nagybátyád nevel, aki igazi aranyvérű, bekerülsz egy olyan embertömegbe, ami imád bulizni és partikat szervezni. Te magad is megtanulod, szereti és szervezni ezeket a bulikat, nem esik nehezedre kidobni egy rakat pénzt egy zenekarra, aminek semmi jelentősége, de tudod, hogy a barátod ezt szeretné, mert ettől lesz maradandó. Márpedig mit tudok csinálni, csak ők vannak nekem, a barátaim, akik életem végéig ott lesznek, ha már hét évig össze voltunk zárva egy szobába. Megrezzenek Antonin vállveregetésén, és elvigyorodom, ahogy azokba a hülyén csillogó szemekbe nézek. - Jól van, látom, kezdődik. – Nevetek fel, és bólintok is közben, felmérem a terepet, a maguktól megtöltődő whisky-s poharakat, hogy dolgukat tudva szépen belelebegnek a kezünkbe, hogy elkezdhessünk egy tökéletes estét, megkoronázva azt a hét évnyi baromságot, amit elkövettünk. - Ránk! – Emelem fel egy pillanatra a poharamat, végignézve a díszes bagázson, majd lehajtom, a lángol nedűt, élvezve azt az erős marást, amely oly ismerős már évek óta. Ha összeszámolnánk hány üveg lángnyelvet ittunk el ezekkel együtt, azt hiszem, eláshatnánk magunkat. Inkább ne tegyük. Mikor Antonin húzni kezd, ösztönösen ragadom meg Lucius karját, amilyen szőke, még bent marad és eltéved. Az érzés, ahogy szálldosnak az emberek, feltűnnek egyik másik sarkon, a legrövidebb ruhákban, azonnal csibészes mosoly költözik az arcomra, még akkor is, ha valami nagy dolgot készülök tenni ma este. Carrie azt mondta később jön, ki kell használnom az időt. - Én azt hiszem, passzolom egyelőre, szépségem, de hallottad Dolohovot, kezdhetnéd te a fürdőzést. – Vonom fel a szemöldököm, ahogy figyelem Siljét, amint becsatlakozik hozzánk, Victoriával a nyomában. Ha ők itt vannak, abból rossz buli már nem lehet, meg merem kockáztatni, hogy csak Silje képes leinni az asztal alá, pedig mindannyian megpróbálkoztak vele egyszer-kétszer. Kezd gyűlni a társaság, folyamatosan a szőke tincseket kutatom, biztos vagyok benne, hogy nem fogjuk eltéveszteni a belépőjét, de azért fel akarok készülni, nehogy lecsapják a kezemről, amint ideér. Fura zajra figyelek fel, valamiért kötelességemnek érzem, hogy a legkevésbé részeg én legyek, szóval körbenézek, és egy egész kicsit megrökönyödök. Oldalba bököm Amycust, majd felmutatok a tetőre, és elröhögöm magam. - Na jó, melyik balfasz tette fel a kanapét a tetőre? – Alig bírok üvölteni, ahogy figyelem a kanapét amin egy nagyméretű Hagrid szobor ül, tök fejjel és prémszakállal. Ebből semmi jó nem fog kisülni.
- Ha még többet eszel tényleg nem fogsz beleférni abba a ruhába – gyilkos pillantást vetek a húgomra, aki öntelt vigyorral az arcán figyeli ahogy lenyelem az utolsó falat tortát, amit az öcsénk születésnapjára csináltatott anyánk. Nem tehetek róla, de ott hagyták kint én pedig terhes vagyok – ráadásul, nem is kettő hanem rögtön három ember helyett eszek – tehát én előttem ne hagyjanak kint kaját, ha azt akarják, hogy az megmaradjon. Ezt mindenkinek elmondtam és azt hittem tiszteletben fogják tartani. A családommal való viszonyom pedig mintha kicsit javult volna mióta bejelentettem, hogy bizony nagyszülők lesznek – úgy tűnik mégis van szívük vagy valami hasonló.
Sikeresen beleerőszakolom magam a királykék színű ruhába, ami egy héttel ezelőtt, amikor megvettem még olyan könnyen jött rám, mintha pont nekem találták volna ki. Mondjuk akkor elképzelhető, hogy egy pár kilóval könnyebb voltam, de ez lényegtelen. A pocakom picit kidudorodik, de még szerencsére nem olyan hatalmas, hogy ne vehessek fel combközépig érő ruhát. - Clary, légy szíves igazítsd már meg a pántokat hátul, mert rohadtul fáj a derekam és nem fogok forogni – utasítom a húgomat, aki az utóbbi időben még a szokásosnál is segítőkészebb, valószínűleg oda meg vissza van a tudattól, hogy nemsokára nagynéni lesz. Figyelem a tükörből ahogy a ruhát a hátamon összetartó vékony pántokat igazgatja, amik alig takarják a hátam és igazából elég lenne egyetlen mozdulat ahhoz, hogy az anyag a bokámnál kössön ki. De hát pont ez a lényeg, nem? Raphael biztos hálás lesz érte. Minimális sminket viselek, nem akarom túlságosan kimázolni magam, elvégre nem azért megyek, hogy felcsípjek valakit – na nem mintha ehhez akkora adag sminkre lenne szükségem. De hogy is mondják....a komoly kapcsolat megváltoztatja az embert, nem?
Félórával később, mint ahogy terveztem, jelenek meg a Dolohov birtok kapujánál. Hoppanálni nem mertem, mert örülök, hogy vége a hányós résznek és így is egészen meglepő, hogy milyen kevés ideig tartott, nem akarom megkockáztatni, hogy megint kiadjam magamból azt a finom málnatortát. Sarkaim kopogását elnyeli a fű ahogy magabiztosan haladok a kert felé, ahonnan a hangzavart, a zenét és a nevetgélést hallom. Szinte biztos vagyok benne, hogy már lesz bennük kellő töltet de nagyon remélem, hogy nem kell máris ágyba fektetnem Rafit. Elvigyorodom, ahogy megpillantom őket a medencénél és elismerően járatom végig a tekintetem az egész kerten, igazán kitettek magukért a srácok. Azt hiszem méltó befejezése lesz az egész roxforti életünknek ez a parti – habár jómagam nem tervezek akkora mértékű ivászatot, mint ahogy azt pár hónappal ezelőtt tettem volna. - Ez igen, minden elismerésem fiúk, ezt szépen összehoztátok – mosolyogva lépek be Ant ésRafi közé, hogy egy apró puszit nyomjak utóbbinak bájos pofijára – Remélem még nem maradtam le sok mindenről – igyekszem nem megrökönyödni, amikor a tekintetem a Carrow párosra esik és a tökéletesen megegyező öltözetükre. Harley nem egyszer jegyezte meg, hogy mennyire furcsák ők ketten és azt hiszem igazat kell adnom neki.
Nem tudtak volna annyit fizetni számomra, hogy betegyem a lábamat erre a partira de most mégis a végzősök tiszteletére rendezett eseményre készülök. És hogy miért? Mert meguntam azt, hogy én legyek a jó kislány ebbe a bandába, ahol mindenki azt tesz, amit akar és rájöttem, hogy nem kell visszafognom magam. Szabad mégis eljegyzett nő vagyok, aki élvezheti az életet és azt is fogja tenni, mert miért ne? Úgyis csak egyszer élünk, nem fogok olyanná válni, mint azok a muglik, akik felhagynak a testiségekkel és elutasítják az alkoholt. Ma este ki fogok rúgni, vagy inkább be, és levetkőzöm a saját énemet. Beletúrok hosszú, göndör hajamba ezzel kissé szellősebbé varázsolva a frizurámat. Ma nem fogok csalódást okozni egyetlen társamnak sem, mert ma parti-Autumn leszek. Felhúzom a cipőmet, majd piros csipkés fehérneműbe haladok át az egész házon a szobámig, ahol már vár az a bizonyos ruha, amit erre az alkalomra vettem. Anyám tutira kiakadna, de szerencsémre az egész ház kong az ürességtől, és nem én leszek az, aki védeni fogja az esetleges vendégektől. Nem érdekel mi lesz. Gyorsan belebújok a szintén vörös mini koktélruhába, majd kezembe veszem a Dungtól megszerzett piát és a kandalló felé veszem az irányt, hogy másodpercek elteltével már a Dolohov kúriában lehessek és élvezhessem a bulit. Azonban, mielőtt belépnék a „taximba” még egyszer megnézem magam a hatalmas tükörbe, és magamban azt kívánom bárcsak Gil is felbukkanna valamilyen úton-módon a bulin. Kíváncsi lennék az arcára. Pár perccel később már a helyszínen állok, és a többiek után kutatva elhaladok pár piával megrakott asztal között, s mivel ez önkiszolgáló rész egyből öntök magamnak egy papírpohárba italt és a többiekhez sietek. - Na, akkor igyunk az egészségünkre! – kiáltom hangosan, majd Victoria felé veszem az irányt. Rá biztosan számíthatok, nem fog ellenállni az ivászatnak. Remélem.
Mondtam már, hogy imádom az ilyen rongyrázó bulikat? Az elmúlt négy évben ezeknek köszönhetem, hogy nem kellett Gil vagy a bátyám alamizsnáját soha elfogadnom - mármint ha azt nem számítjuk, hogy már ez lesz a második nyaram az Ackerley birtokon. Ingyen pia, kaja, mindenre elszánt kuncsaftok. Minden, ami valaha is szent volt Dung Fletchernek ebben az életben. És azok a balfaszok képesek volták zártkörűvé tenni a bulit. Amikor meghallottam, hogy csak aranyvérűek vannak a meghívottak listáján, megfordult a fejemben, hogy hagyom őket a büdös francba, lássuk, mire mennek nélkülem. De aztán rájöttem, hogy ha nem megyek el, akkor tényleg az egész nyarat Ackerley birtokon tölthetem. Szóval mit csinál az ember, ha van éppen kéznél két aranyvérűje? Meggyőzi őket, hogy csempésszék be. Gil-t elég egyszerű volt, csak annyit kellett megszellőztetnem, hogy Autumn és a reakciót azt mindenki kitalálhatja. Nem akarom itt most égetni. Ogdean meg, nos fogalmam sincs, hogy őt hogy sikerült olyan egyszerűen meggyőzni. Talán Fletcher-karizma tehet róla. Lehetetlen nekem ellenállni. Úgy lököm be magam előtt a bejárati ajtót, mintha a saját házamban lennék, és úgy megyek elől, mintha tudnám az utat. De a tesztoszteron, a pia és a pénz szagának édes elegye szinte az orromnál fogva vezet. És főleg az utóbbi, mert hát azért nem titkoltam sohasem, hogy mennyire utáltam ezt a sok barmot, mármint ha nem lett volna az üzlet, akkor valószínűleg sohasem álltak volna velem szóba, és a legjobb, hogy én sem álltam volna szóba velük. Mármint amikor még volt zsénk, és mi is egy ilyen puccos kúriában laktunk, már azokban az időkben sem voltunk közkedveltek, mert az apám egy mugli nővel hált. Szemem sarkából még hátrapillontok, hogy a fiúk biztosan követnek-e, majd lábbal rúgom ki magam előtt azt a kibaszott ajtót, ami a kertbe vezet. Az orrom nem csalt, Roxfort leköszönő díszpéldányai szép számban ott ácsorognak, hogy mit csinának éppen, az nem nagyon érdekel. - Mindenki őrizze meg a hidegvérét, most már ittvagyok – boxolok bele futólag Yaxley vállába, majd szó szernt Dolohovba ütközöm. A belépőm olyan, mint amikor az egyik kellemetlen nagybácsi megérkezik a családi hepajra. Gondoskodik arról, hogy mindenki feszélyezve érezze magát, de mivel hoz ajándékokat, mindenki elviseli – Dolohov, te rasszista állat. Csaknem lemaradtam a meghívottak listájáról. Azért következőkor megfontolnám a helyedben ezt a vérmánia dolgot – veregetem meg a vállát. Tudom, hogy ezek nem szeretik, ha a vérkérdéssel hergelik őket, de tudom, hogy egyikük sem fog egy ujjal sem hozzámérni. Annál azért többet érek. Nyakamat nyújtóztatom, vizslatom a terepet, hogy felmérjem, kik is vannak itt, és tulajdonképpen meg sem lepődök, csak éppen egy valaki lóg ki a tömegből, akire mondjuk nem feltétlenül számítottam, de azért reméltem, hogy itt lesz. Az én legértékesebb mecénásom. Néhány ugrással termek Carrie előtt, úgy közlekedek az emberek között, mint egy felhergelt nikkelbolha. - Carrie, te istennő, reméltem, hogy ittleszel. Hoztam neked egy kis aján.. - kezem megáll félúton a belső zsebemhez nyúlva. Alaposan végigmérem a csajt, tetőtől talpig. Úgy nézek rá, mint akinek éppen szorulása van. - Akkor ezt talán majd legközelebb – egészen közel hajolok hozzá, bizalmasan. - És én még egy darabig elhittem, hogy rájöttél, azok a lányok a címplapokon mennyire egészsgtelenek – csak most sikerül valahogy megtalálnom a saját hangomat. - Upsz, ugye nem az enyém? - hangomat szándékosan megemelem, hogy Travers is jól hallja meg úgy bárki más. Mármint egyszer beledugta a nyelvét a számba, szóval itt nincs semmi kizárva. Ijedt arcot vágok és közben lábaimmal egyhelyben toporgok. Legszívesebben már ugranék egy másik virágra. Ilyen az ember, ha már otthon melegít. Nincs megállás.
Amióta megkaptam a meghívóm, csak ezt a bulit vártam. A Black ház nagyon nyomott és unalmas hely tud lenni, főleg ha a szüleid még nem is nyaggatnak olyasmivel, hogy már most kezd el írni a beadandókat szeptemberre vagy akármi. Szóval volt időm tervezni, de még nem is akár hogyan. A Dolohov birtokon már teljesen kiismerem magam. Évek óta járok ide Antoninhoz minden nyáron és néha még szünetekben is, szóval teljesen jól kiismerem magam. Sajnos csak egy hátránya van az egész helyzetemnek, hogy hopponálni rendesen, szóval másként kellett megoldanom az ügyet. A hopp-por, amit anyámék már szinte évek óta nem használtak, beporosodott üvegben állt az egyik vitrinbe, ennek segítségével volt csak lehetőségem átjutni. Tettem egy kicsit el a hazaútra is, ha szükséges lenne esetleg. Biztos, hogy az lesz, mert nem fogom végigsétálni fél Londont. Lusta vagyok. Kiöltöztem megfelelően, és amikor átértem, leporoltam magam, majd megigazítottam az inget. Nem indultam el rögtön a hangok irányába, hanem Antonin szobája felé vettem az irányt. Néhány kelléket hoztam magammal, ugyan mire nem jó a tágító bűbáj, amit már elsőben megtanultam az ilyen rafinált dolgok miatt? Próbáltam figyelmetlen maradni, főként ameddig megfelelően összeállítottam a kanapén ülő szobrot, pálca nélkül persze, mert csak minimális varázslást végezhettem ennyi idősen a nyomjel miatt. Az pedig arra volt szükséges, hogy az egész kanapét ezzel a tökéletes művemmel kilebegtessem a nyitott ablakon a tetőre, ahol jól láthatóan virított. Talán okoztam egy kis hangzavart is amikor nem túl finoman letettem a kanapét, és már rögtön a hangzavar és a zene mellett meghallom a röhögést, ami ez kelt. Pontosan erre számítottam. Remélem Antonin nem fog megölni. Majd valahogyan helyre hozom a dolgot. Ahogy elvégeztem mindent, úgy indultam is meg lefelé, hiszen nem akartam kimaradni a jó történetekből és a piából sem, hiszen a korom ellenére, nekem is volt mit ünnepelnem: az RBF vizsgák sikerességét. Ördögi vigyorral az arcomon léptem ki és vettem az irányt meg a többiek felé. Már látom, eddig én vagyok itt a legfiatalabb.
Fogalmam sincs, hogy mikor szereztem tudomást erről a buliról, ami már bizonyára tart a Dolohov kúriában, de bizonyára akkor még a seggemet áztattam otthon a medence méretű kádamban. A különbség az, hogy most már nem a kádamban áztatom a seggem, hanem készülődök a partira. Emlékszem, amikor mi végeztük el a Roxfortot, szórakozásból elmentünk sárvérűeket öldökölni és muglikat kínozni, de ennek már majdnem tíz éve. A dolgok változnak, az emberek változnak. Gondolom ők is elmennének öldökölni, de előbb a szórakozás fontosabb. Nos igen, ők még fiatalok, gyerekek - akármennyire is azt vallják magukról, hogy már nem - én pedig felnőttem. Bár nem tagadom, hogy a partikat, a szórakozást a mai napig nagyon-nagyon szeretem. És a társaság is a kedvemre lesz, hiszen bírom ezeket a suhancokat. Aranyvérűek, tudják, hogy mit kell csinálniuk, és nekem ennyi pont elég. A közös hovatartozás már adott, így innentől kezdve az én hangulatom is nagyon jó lesz. Pláne, ha Victoria is ott lesz. Mélyen hallgattam arról, hogy tudomásom van erről a buliról, pláne még arról is, hogy meghívtak. Gyanítom, hogy nem lesz neki annyira kellemes, ha megjelenek, de erről egy picit később. Miután magamra öltöttem legdrágább öltönyömet, befújtam magam a legdrágább, és legjobb illatú parfümömmel, és a hajam is a lehető legjobb állapotában van, kilépek a kúria elé, és hoppanálok a Dolohov kúriához. Egyelőre csak hallom a kiszűrődő zajokat, és lassú léptekkel indulok befelé. Nem késtem relatíve túl sokat, de nem is az én tiszteletemre rendezték a bulit, így nem tartottam szükségességét annak, hogy időben oda is érkezzek. A pálcámat az öltönyöm belső zsebébe csúsztatom, jobb kezemben két ajándékos szatyorral lépem át a birtok határát, hogy lassan odaérjek az ünneplő társasághoz. - Csodálatos estét, fiúk, lányok. - biccentek, és halvány mosoly kúszik ajkaimra. A következő pár szavamat Antoninhoz intézem, az egyik szatyrot át is nyújtom neki. - Köszönöm a meghívást, ez külön a ház uráé... - majd a többiekhez fordulok - ez pedig az ünneplő társaságé, gratulálok a koszfészek sikeres elhagyásához. - a rövid beszédem alatt magamhoz hívtam egy pohár whiskeyt, és a poharat egy picit megemeltem. Mindkettő szatyorban az égetett szeszesital van, Antoninnak külön, a többieknek pedig kettő üveg. - Most hazudnék, ha azt mondanám: nem tudtam hogy itt leszel. - lépek oda Victoria mellé, kezemet átfűzöm a derekán - De elbűvölő vagy. - lágy, mégis érzelmes puszit adok arcára, aztán tovább állok, közben kortyolok egyet az italomból. Szinte suhanok, mint egy szellem, így bukkanok fel egy szempillantás alatt Autumn mellett. - Ő meg mit keres itt? - vonom fel a szemöldökömet, majd a fejemmel Fletcher felé bökök alig láthatóan. Ránézésre nem idevaló, hát akkor meg? -
Az Ackerley-név mindig is belépő volt mindenhová. Ám az állam esik le, amikor Dung előbb hall valamiről, mint én. Már pedig a gondosan kiépített – azaz lefizetett – pletykahálózatom miatt ez elméletileg lehetetlen lenne. Igazából nem is tudom, hogy Dung mit akar ott csinálni. Azt mondja, ez a buli csak aranyvérűeknek van. Nos, akárhogyan is nézzük, Dung vére semmiképpen sem tiszta. Azonban csak egy zöld szalagos nevet kell megemlítenie, és máris fülig pirulva, lihegve bólintok az ajánlatára. Hogy miért lihegek? Mégis kinek ne lenne kedve Autumn emlegetése miatt lihegni? Bár tény, hogy meglepettségemben is lihegek; Ogdean is velünk tart. És még nem vesztek össze Dunggal. Magamra kapom a mugli-ruhatáram legbecsesebb darabjait; egy fehér inget, amin valami botot tartó férfi van – egészen úgy néz ki, mintha egy bunkósbottal valakit meg akarna ütni -, és egy szakadt farmernadrág, amit nemrég láttam egy szintén mugli magazinban. Azt írták róla, hogy divatos. Volt a képen mellette még egy pár rikítóan élénkpiros zokni, gondoltam, a divatos arra is vonatkozik. Aztán amikor Dung kiröhögött, tudtam, hogy valamit megint elszúrtam. Persze arról ne is beszéljünk, hogy el akartam csenni a szobatársamtól egy szál cigarettát. Azonban heves izgalmamban – végig csak egy kék szempárt láttam magam előtt – nem ellenőriztem, hogy pontosan milyen cigarettát is veszek elő, majd szívok bele. Még szerencse, hogy a második szippantás után világossá vált, hogy ez egy kicsit fel van turbózva. Szóval, most Gil Ackerley is kicsit fel lett turbózva. Pörgetve. Rózsaszín csillámpónik.
Dung megy elől. Úgy löki be az ajtót, mintha ismerné a járást Dolohovéknál, pedig még én is csak egyszer voltam itt, valami puccos, téli partin, ahol vélák voltak a pincérlányok. Kicsit dülöngélek, mindent homályosnak látok. Arról nem is beszélve, hogy Dung hátának a látványa is nevetésre késztet. Igazából lehetséges, hogy a nevetés által kicsalt könnyek miatt látok homályosan. De azért mégis, amint belépek, lazán, köszönés nélkül – a vihogástól nem tudok beszélni -, minden szavam eláll, amikor meglátok két, rendkívül hosszú combot. Nekidőlök a falnak rögtön az ajtó mellett. Már nem vihogok. Tekintetemet lassan vezetem fel a formás lábakon, mintha az a ruha sosem akarna elkezdődni. Aztán jön a vörös koktélruha, majd az arc. - Autumn – suttogom a lány felé. Aztán látom, hogy Autumn elindul; azok a formás lábak mintha nem is a földön járnának. Ráadásul pár pillanatig a feneke mozgása is igazán lebilincseli a tekintetemet. Majd – a füves ciginek hála – ismét kuncogok egyet, és úgy érzem, hogy most utána kell mennem. Ha ezelőtt nem csókoltam meg, majd megteszem most! Követem a tömegben, mígnem elkapom Autumn karját. - Hová lesz a menet? – kuncogok felé egyet. – Örülök, hogy eljöttem – pörgetem meg a karjánál fogva, miközben a szememet le sem veszem az arcáról. – Ha tudtam volna, hogy itt leszel, bizony jobban kiöltözök. Ilyen gyönyörű lányhoz nem holmi szakadt nadrágos tróger illik. Oké, csak nekem furcsa az, amiket mondok? Legalábbis, hogy kimondom magamban? Ez az a pillanat, amikor rájövök, hogy be vagyok tépve. Mint a fene. Mint amennyire lehet. E felismerés után kissé kétségbeesetten nézek Autumnra, és már kapaszkodás céljából fogom a kezét. - Meg kell találnunk Dungot!
Milyen érzés, amikor a barátaidat támadja meg a testvéred? Noss erről tudnék mesélni azt hiszem órák hosszat. A nemrégiben történt támadás rányomta pecsétjét az életemre, és mindenkiére. Nehezen voltam képes James és Remus szeme elé kerülni azok után, hogy tudtam joggal haragszanak rám. Eltitkolni egy ilyen dolgot előlük bőven bűnnek számít. Jamest már ismertem Remus előtt is, bár nem voltunk nagy barátok, de néhány balhéban ő is bőven benne volt innen az ismeretség. Ha találkoztunk köszöntünk egymásnak és pár szót is váltottunk, néha de a közelebbi viszont talány Remusnak köszönhető. Amióta mi is bensőséges viszonyt ápolunk, akaratomon kívül kellett találkoznom a barátaival és persze ezt nem sajnáltam, csak a történtek után kellemetlen volt a helyzet. Hisz ezt még egy idegennek is nehéz lenyelni, nemhogy a barátoknak. Ez a buli felejtés gyanánt tökéletes volt, és nekem is volt bőven mit elfelejtenem, hogy bele tudjak nézni az emberek szemébe. Egyedül lépek hát be a házba és magamban konstatálom, hogy van már mit bepótolnom, hogy megértsem, mit beszélgetnek a többiek. Így magamhoz is veszek egy üveg bort, hogy jóízűen kortyolgatni – vedelni – kezdjem. Szememet végig az embereken tartom is hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem veszélyez a helyzet, igazából nem túlságosan bírtam elviselni a tömeget, de hát azért iszunk, hogy képesek legyük rá. - Ki beszélt vodkáról? – teszem fel a kérdést mikor hallom Silje kérdését és úgy kapom, felé a fejemet mintha valami sokkal vadabb hagyná el a száját. Szó nélkül teszem le a bort a pultra, hogy a lány mellé lépjek és a vodkás üveg felé biccentsek kaján vigyorral az arcomon. Nem túl jó ötlet keverni az alkoholt, de hát egyszer élünk nem igaz? - Ha leverni nem is tudlak, de koccintanék veletek. – Rángatom lejjebb magamon a világoskék koktélruhát, ami vékony, szinte már anorexiás testemen kissé lötyög. Talán még Mabeltől örököltem, és mivel rajta tökéletesen állt nekem adta, aztán re kellett döbbennem, hogy rajtam nem feszül annyira, mint rajta. A mellemnél kicsit bő volt, és derék tájt sem volt az igazi. Egyedül a hajam nézett ki egészen normálisan, mert az ki volt engedve és lágy hullámokban omlott le egészen a hátam közepéig. Egy kis sminket is varázsoltam magamra pedig szinte a sminkelési tudásom egyenlő volt a nullával. A bejárat felé nézelődök kitartóan, mint aki vár valakire és a türelmetlenségem meg is hozza eredményét, amikor megpillantom a fekete buksit az ajtóban befelé jövet. - James! – ordítom el magamat, pár pohár bortól és vodkától már kissé mámorosan. A szemem előtti fátylat ő is láthatja, de én személy szerint nem adok ennek túl nagy jelentőséget. Itt volt a lehetőség, hogy legálisan alkoholizáljunk és ezt mindenki ki is használta, miért én lennék én a kivétel? Igaz tudtam, hogy milyen hatással van rám az alkohol és azt is pontosan tudtam, hogy egy kevés is elég az én szervezetemnek ahhoz, hogy a fejem tetejére álljak - Iszol te rendesen? – vigyorodom, el magamat miközben megmutatom az összes létező fogamat a velem szemben álló fiúnak. Karjába karolva kezdem el magam után rángatni a pulthoz, hogy válasszon ő is magának valamit ugyanis nem akarok egyedül részegeskedni egész este. - Ha már nagyon gáz vagyok, rángass el! – hajolok közelebb hozzá bizalmasan, és parancsolok rá a fiúra, mert azért teljesen nem szeretném leégetni magamat a publikum előtt, persze tisztában vagyok vele, hogy pár fenékrázásnál nem fogok megállni. Ha már az utolsó sulis bulim van porondon, akkor adjuk meg a módját, de úgy Isten igazán.
Hogy miért is jöttem el erre az összeröffenésre? Magam sem tudom pontosan az okát, de az egyik legmegfelelőbb talán az, hogy Dung-ot akartam szemmel tartani. Igazából nem tudom hányadán állunk a fiúval, mert már hetek óta nem akartuk kinyírni a másikat és ez zavar. Máskor már kiszedtük volna egymás szemét egy kis késsel ráadásul még nem is mondtam el neki a nagyszerű hírt, miszerint boldogítani fogom a nap huszonnégy órájában egy rövidke ideig. De lényegtelen. Az viszont sokkal lényegesebb, hogy ezen a bulin minden olyan személy megtalálható lesz, akitől kirázott a hideg vagy távol tartottam magam tőlük különböző okokból. Ráadásul most alkalmam lesz megnézni a kedvelt témáink viselkedés formáját. Annyit hallottam már arról, hogy mennyire utáljuk a Travers gyereket és hogy Autumn már megint milyen érdekes módon engedte le a haját. Ha még egy ilyet meghallok biztosan falra mászok, de Gil túl értékes barát, túl jó hozzám ahhoz, hogy ezt az arcába mondjam. Egy adott percben azon morfondíroztam, hogy lehet elcipelem magammal azt a lányt, aki az elmúlt időben az alibimnek számított és mostanáig az is maradt. Lassan szakítanom kéne vele és talán elárulni a kilétét, ezzel leleplezve Gil legnagyobb ellenségét. De nem teszem. Ez nem az én harcom, hiszen az én problémám okozója saját magam vagyok és az apám ellenszenvessége. Nagyot szisszenek. Összeszorított fogakkal kezelem le az újabb zúzódásomat és ez most rohadtul fáj, de próbálom bevetni minden tudásomat, hogy ne látszódjon és ne vegyek róla tudomást, mielőtt követném a fiúkat. Még egy jót nevetek is mikor Gil elmeséli, hogy miféle zoknival akarta lenyűgözni szíve hölgyét. Majd jólesően szórakozok mikor Dungie úgy viselkedik a tiszta vérűek között mintha odatartozna. Kutyaként követem a két barátomat, hiszen én jóformán senkit nem ismerek. Eddig. Bejövetelkor csak bólintok a jelenlévőknek tekintetemmel már megint a szöcskeként viselkedő fiút keresem, és akaratlanul indulok meg utána mikor Raphaelhez megy. Megakarom lengetni előtte, hogy tudom a titkát. Sakkban tartom a gyereket. - Olyan nagy kár, hogy Aleena nem tudott eljönni, nem így van, Travers? – szegezem Raphaelnek a költői kérdésemet, majd mielőtt elgondolkodhatna a dolgon már arrébb is mászok mellőlük, nem törődve az imént hallott kérdésen. Fél szemmel a Gil-Autumn párost figyelem és már most tudom, hogy valami nincs rendben barátommal, ezért odalépek hozzájuk. - Sajnálom tubicák, hogy zavarok. – mosolygok elragadóan Autumnra, majd Gilre nézek. – Minden rendben van, Ackerley? – kérdőn húzom fel a szemöldökömet majd Dungot kezdem el keresni a szememmel. Merre lehet? Rosszabb mint egy nikkelbolha…
Van az a mugli mese, Alíz Csodaországban. Nem csodálom, ha nem ismered, én is csak nemrég hallottam róla, Evans jóvoltából, de nem is ez a lényeg, hanem a párhuzam, amit igyekszem felállítani ezzel kapcsolatban. Vagyis hát várj, a francba is, talán mégsem ez a legalkalmasabb pillanat, hogy egy elveszett, szőke kislányhoz hasonlítsam magam, aki valami ismeretlen világba csöppen, vagy tudja a fene, elsőre jó ötletnek tűnt. Stílszerűen mugli cigarettát lógatva a számból, Sirius szegecses bőrkabátját magamra kapva legalábbis úgy képzelem, kellő mértékben kilógok, egyszersmind elegánsan dekadens figura vagyok, szóval valami olyasmi, amire Csodaország kelekótya lakói felháborodva ráförmedhetnek – csapd le azt az ocsmány fejed, Alice Potter. Vagy mit tudom én. Valami megbocsáthatatlanul ronda kentaur szobor mellbimbóján elnyomtam a csikkem, aztán alapos gonddal a márványfigura kezébe biggyesztettem azt. Ha engem kérdezel, sokat dobott a művészeti összértékén, bár ez csak magánvélemény. Ritka, hogy a jó családnév és az irreálisan nagy vagyon kifogástalan ízléssel párosuljon. Úgy értem, tök mindegy, hány fáklyát baszott ki a kertbe Dolohov, még ő sem tudta rendbe hozni azt, amit előtte száz generáció tönkretett ezen a birtokon. Persze azért igyekeztem végtelenül lenyűgöződni, végül is azért vagyok itt. Vagy, csak mert sose fosztanám meg magamat attól az örömtől, hogy pár órát együtt pörögjek egy rakás sok éves ismerőssel, akiknek a javarésze, gondolom, sokkal szívesebben látna engem… hát, első körben valahol máshol. De nézd, ez végül is egy búcsúest, a sok csodás közös emlék tiszteletére pedig már csak-csak kijár nekem is és nekik is annyi, hogy egy keveset lábatlankodjak. Na meg, egyszerű emberű ember lévén, ha a józanész szabályain kívül semmi más nem tiltja a belépésemet, miért mondanék nemet a potya piára? Jó, egy más világban ennél biztos fel tudnék sorakoztatni konkrétabb okokat is arra, hogy mit kerestem ott, vagy, hogy miért érkeztem eleve félrészegen (khm, pontosabban elegáns szalonspicces állapotban), vagy, hogy mi vezetett oda, hogy valami, ami Megan Morhange képét vette fel ma este, lendületből a nevemet ordítsa. - Hé, szia! – ez a pár pillanat, ami eltelt addig, amíg visszaköszöntem MEGANNAK, kellett ahhoz, hogy felfogjam, csakugyan ő áll, vagy annál is inkább vigyorog előttem. Visszamosolyogtam, nem kevesebb örömmel, de jóval kevesebb foggal (nem mintha időközben kihullott volna nekem néhány, hanem… a fenébe is, érted mire gondolok, nem?). A kérdésére vágtam valami grimaszt. Ha ájulásig iszom magam (ami egyébként esetemben nem éppen egyszerű feladat), akkor se lesz olyan jó kedvem, mint például most neki, de azért csak készségesen hagytam, hogy vezessen, ahova akar, vagy ahol italt kapni, vagy végül is mindegy. – Okvetlen. – bólogattam megint csak a lányra, bár, ha tényleg, ha csakugyan az a cél, hogy minden ital általi megaláztatástól megóvjam, talán egyszerűbb lenne most eltűnni innen. De mondom, ha már úgyis itt vagyunk… - Komolyan, bízhatsz bennem. – és ezzel hivatalosan előléptem Megan Morhange gardedámjává, ami már több annál, mint amire ettől az estétől számítottam.
Szomorúsággal vegyes büszkeséggel vezetem végig tekintetemet a fiúkon; a szobatársaimon, a barátaimon, azokon a cimboráimon, akikkel jót és rosszat - főleg rosszat - sok éven keresztül együtt átéltünk. Most pedig vége; egy vaskos fejezet lezárul életünk pazarul megírt könyvében, s mindenki kilép a nagybetűs Életbe, ahol a neki tetsző munkát és jövőt kezdheti el. Vagy éppen arra az ösvényre lép rá, amit már jóval előtte kijelöltek számára; mint esetemben is, édesapám már hosszú évekkel ezelőtt mindent eldöntött és elrendezett, hogy a későbbiek folyamán ne legyen gondom semmire. Eme gondolatot követően, megvetően prüszkölök egyet; szerencsére a többieknek nem tűnik fel esetleges rosszkedvem, a bulihoz való negatív hozzáállásom, de nem is szeretném elrontani örömüket, vagy az ünneplést, így egy széles mosolyba torzítom rideg vonásaimat, hogy az italt követően egy megvető grimaszba szaladjon orrom vonala. Talán pont erre van most szükségem; arra, hogy kikapcsoljom az elmémben folyamatosan kattogó kis kerekeket, hogy egy éjszaka erejéig magam mögött hagyjak minden jót és rosszat, hogy végre a feledés homályába merülhessen a múlt összes kis hiányzó darabkája. Akkor mégis miért érzem ezt a kellemetlen sajgást? Ezt a hihetetlen ürességet, amit senki és semmi nem tudna betölteni? Nem szólok egyetlen árva szót sem, csupán jelenlétemmel próbálom meg emelni a nem létező színvonalat, de annyi bizonyos, hogy az egész estét egy sarokban fogom tölteni, némi italt forgatva hosszú ujjaim között; magányosan akarok belesüppedni az önsajnálat mély mocsarába. Mielőtt azonban kettőt pisloghatnék, addigra Raphael megragadva a karomat, maguk után húz; kissé kelletlenül ugyan, de csatlakozok a társaság krémjéhez, ujjaimmal egy nem létező ráncot simítok ki az ingemen, végül szőke tincseimbe temetem. Mindig is a csöndes megfigyelés híve voltam, ez pedig most sincsen másképpen; óvatosan araszolok arrébb, kezeimet a nadrágom zsebébe mélyesztve, ám amint tekintetem unottan siklik végig az ismerős és ismeretlen arcokon, lelki szemeim előtt akaratlanul is az Ő képe villan be; fájdalomtól összepréselt ajkai, fejbőréhez tapadó, szőke tincsei és a könnyek, ami záporeső-szerűen áztatta porcelán-szín arcát. Bőszen pislogok párat, hogy kiűzzem elmémből ezt a betolakodó emlékképet, ami csak és kizárólag rossz érzéseket kelt mellkasomban; szinte érzem a szomorúságot belülről kaparászni. Elnyomok magamban egy halk, rosszalló sóhajtást; már nem is számolom, hogy hányadik kör ital csúszott le a torkomon, még a távolságtartás apró szikrája is kezd feloldódni bennem; talán még a rideg maszkot is levedleném magamról, ha nem pillantanám meg Őt; fekete tincsei ingerkedve göndörödnek kissé, nagy szemüvege mögül ráérősen pislog a csapat többi tagjára, de leginkább a mellette álló szőke hajú lányra fókuszálja minden energiáját és figyelmét. A düh szinte méregként áramlik végig testemben; az adrenalin olyan erővel pumpálja véremet, hogy valóban elhiszem, bármire képes vagyok, akár még arra is, hogy a halálos átkot ráküldjem Potterre. Szívem kétszeres ütemben dobban meg, tenyerem rögtön izzadni kezd, s jelenleg még az sem érdekel, hogy a többiek mit gondolnak eltúlzott reakciómról; a fennkölt, pökhendi alak jelenléte sokkal erőteljesebb érzéseket vált ki belőlem így, mint azt valaha is gondoltam volna. - Ő meg mégis mit keres itt? Ki a fene hívta meg?! - hangomat ordításként hallom visszhangozni, de az is elképzelhető, hogy csupán a mellettem álló Rafi és Carrie párosa hallja meg; azon se csodálkoznék, ha fogaim csikorgatása lenne az a zaj, ami felém vonzza figyelmüket. Azt akarom, hogy eltűnjön; hogy most azonnal fogja magát és távozzon erről a helyről, ugyanakkor, ha ez a jelenet végigszáguld elmémben, az üres sajgás még erősebbé válik. Nem is értem… nem tudom hova tenni a saját testem és elmém reakcióit. - Ha nem akarjátok, hogy jelenetet rendezzek, vagy valaki elhalálozzon ezen a bulin, akkor javaslom, hogy minél előbb tűntessétek el a szemem elől… Nem is realizálom a tényt, hogy akár egy hisztis, menstruáló lánnyal is párbajra kelhetnék.
Határozottan nem érzem, hogy ki kéne hagynom a mai napot, sőt! Mindent összevetve ez az este lehet a tökéletes lezárása a tini éveknek és tökéletes kezdete a felnőttéveknek a holnapi másnaposság. Dolohov szavai, a közös koccintás, ahogy mindenki egy körben áll, a barátok, akikkel hét évig össze voltunk zárva, mind kirepül. Felvont szemöldökkel nézek Amycusra, amikor megzavar a nosztalgiázásomban, és bólintok. - Igen, így legalább senki nem akar majd elrabolni, mert tudják, hogy az enyém vagy! – Hangom határozottan cseng, és le is pisszegem, mert az határozottan érdekesebb, hogy nem mehetek a medence közelébe, csak meztelenül, ami azért aggasztó. Nem mintha szégyenlős lennék, de határozottan kevés lány van itt jelen, akit meztelenül akarnék látni. Siljére vigyorgok, pontosan tudhatja, hogy benne vagyok a vodkázásban, nem is kell semmit szólnom, nem is nagyon tudnék, mert Yaxley kitakar, és meglep, és bele kell marnom Amycus karjába, nehogy azonnal nekiugorjon. Nem lenne szép, és nem akarjuk már most elrontani a bulit. - Sajnálom, drágám, - nyomom meg gúnyosan a szót – de csak két pár egyforma bugyink volt. – Szélesedik ki a mosolyom, és körbejáratom a tekintetem az érkezőkön. Csupa olyan alak akinek nem kellene itt lennie, Fletcher meg a két díszesbödönje, Potter... Potter? Luciusra pislogok, ebből aztán semmi jó nem fog kisülni, de hát nem dobhatom ki, nem én vagyok a házigazda. Silje mellé lépek, és fonom karom az övére, ahogy elveszem a poharat a kezéből, és belekortyolok. Erős, minőségi, pont amilyet megszokhattam. - Mondd csak, nincs valami ötleted, hogyan is lehetne ezt a bulit kicsit feldobni, és kártevő mentesíteni? Ígérem, utána visszaengedlek Dolohovhoz, csak valamivel segíts lefoglalni Amycust amíg Archieval szórakozom, jó? - Suttogom, egészen közel hajolva hozzá, miközben a füle mögé simítok egy hajtincset. Az egyetlen barátom, akit nyugodt szívvel és őszintén nevezek annak. Lucius hangja vág a levegőbe, határozottan nem halkan teszi szóvá, hogy ő is takarítana, úgyhogy elégedetten elmosolyodok, és eszemben sincs bármit is tenni, nagyon szívesen látnám ahogy az unokatestvérem kiporolja annak a bénának a fenekét.
Az emberek gyűlnek, de én folyamatosan csak egy ember keresek a szememmel, egészen addig, míg meg nem pillantom abban a mesés kék ruhában, amiből nagyon egyszerű lesz kiszabadítani pár óra múlva. Finoman átölelem a derekát, ahogy mellém ér, és akárki szeretné, nem eresztem el magam mellől, terveim vannak még vele. Már csak egy embert várok, akinek elsőnek kellett volna megérkeznie, mert ha késik, keresztbe vág nekem mindent. Ogdean szava ránt ki a kutatásból, észre se vettem, hogy elém lépett, bár fogalmam sincs, mit keres itt, és ha nem viselkedik a szőke hercegével akkor isten bizony, én penderítem ki őket. Felvonom a szemöldököm a kérdésére, sosem tetszett, hogy a húgom körül lófrál, de hát mit tudok kezdeni vele? - Tudod, szóltam neki, de azt mondta, nincs kedve a pofád bámulni egész este. – Vonom meg a vállam egy félmosoly kíséretében, nem ér annyit a gyerek, hogy felhúzzam magam rajta, most nem, majd később gondolkodom rajta. Fletcher kérdése is épp csak megüti a fülemet, de nem engedhetem, hogy bármi is kihozzon a sodromból. Újabb pohárral húzok le a lángnyelvből, még akkor is, ha Finnick még mindig nem ért ide a gyűrűmmel, és az emberek kezdenek szétszéledni. Körbenézek, hogy felmérjem, mennyire vannak szétcsúszva az emberek, mennyi alkoholra lesz még szükség, ha ki akarjuk fektetni az évfolyamot. A szőkén akad meg a szemem, ahogy Autumn kezét szorongatja, és belém nyilall, hogy itt bizony segítség kell. Nyomok egy gyors puszit Carrie hajába, a fülébe suttogva egy mindjárt visszajövök-öt, és a páros felé veszem az irányt, útközben még megütve Fletcher hátát, hogy jöjjön velem, mert ez a gyerek szívott, és nem kompatibilis önmagával. - Beszívott vagy sokat ivott? – Mérem végig Ackerley-t, Dungnak szegezve a kérdést, bár ahogy egy pillantást vetek rá, szerintem ő sincs tisztában vele. Nem is igazán értem minek ő ide nekem, minek szakítottam meg a nikkelbolháskodását, felőlem vissza is mehet. Miért nekem kell a nagynak lennem, miért nem engedhetem el magam, és ihatom le magam a sárgaföldig, hogy aztán Carrie támogasson. Egy pálcaintéssel odahívok egy széket, meg egy apró kis fiolát, a székre lenyomom Ackerley-t, a fiolát meg a kezébe nyomom. Már ha hagyja. - Idd meg! Eperlé íze van. Aztán öt percig maradj ülve. – Utasítom, nem elsőnek józanítok ki embereket, körbe vagyok véve alkoholista tinédzserekkel. Autumn felé fordulok, finoman fogva meg a karját, ameddig Ackerley józanodik. - Nem akarlak sokáig lefoglalni, csak beszéltem apáddal. Beleegyezett, hogy felbontsuk a szerződést, rájött, hogy nem én vagyok a megfelelő neked. – Halványan elmosolyodom, és megborzolom a haját. – Szabad vagy, Őszikém, legyél azzal, aki igazán megérdemel. – Bökök a fejemmel Ackerley felé. Már csak egy dolgom lenne, de annak az egy dolognak a segítője nincs még itt, én meg kezdek kétségbeesni. Tanácstalan szemekkel keresem Dolohov tekintetét, ő is be van avatva a tervbe, hátha ő többet tud, mint én.
Az emberek egyre csak gyűlnek én pedig egyre biztosabb vagyok benne, hogy ez lesz az év partija még azokat a szexuálisan túlfűtött hugrás partikat is simán kenterbe verjük az száz százalék. Azt azonban komolyan gondolom, hogy nem ártana ha valaki beszélne Mundungus-szal és venne tőle egy-két illegális gyorsító cuccot. Személy szerint nem vagyok vele jóban, egészen azóta, hogy ötödéves korunkban bevertem neki egyet amiért nekem nem volt hajlandó cigarettát eladni. - Azt hiszem egészen elképzelhető, hogy közöm volt hozzá – vigyorgok rá Rafira, amikor észreveszi a Hagrid szobrot a tetőn. Nem kis munkámba került míg végre sikerült összehoznom és felvarázsolnom oda, mint egy dekorációként és ki tudja, lehet még hasznát is vesszük az este folyamán. Figyelem ahogy a többiek sorra hajtják fel a piákat és bár lassabb tempóban, de én is követem őket. - Ez most mélységesen elszomorít – lebigyesztett ajkakkal pislogok Alectora – Attól függetlenül, hogy egyforma bugyitok van a tiéd még mindig jobban érdekel – itt Amycusra esik a pillantásom egy elégedett vigyor keretében – Már ne haragudj Mici, téged eleget láttalak már hiányos öltözetben. Ebben a pillanatban boxol valaki bele a vállamba én pedig felvont szemöldökkel fordulok az illető irányába, de már hamarabb meghallom azt a negédes hangot és realizálom, hogy Dung Fletcher megérkezett. Utánanyúlok mielőtt még teljesen elhaladna mellettem és barátságosnak nem nevezhető mozdulattal ragadom nyakon. - Na még egyszer próbáld meg ezt és aztán a seggedbe dugom a pálcádat, de úgy, hogy még az a szánalmas Ogdean haverod se tudja kiszedni – Dung fülébe suttogom a szavakat és már vissza is térnék Alectohoz, de hírét hamvát se találom mellettem. Morgolódva megigazítom a zakóm és körbejáratom a tekintetem az embereken, mígnem megpillantom a vörös ruhába öltözött szépséget, az egyetlen olyan nőt akinek az ágyba viteléről egészen hamar lemondtam és inkább élvezem csodás társaságát. - Elképesztően dögös vagy ma Autumn – vigyorogva lépek Autumnhozmég mielőtt Gil is odaérne, hogy finoman a poharához koccintsam az enyém – Ha nem tudnám, hogy immúnis vagy csodás lényemre már rég levarázsoltam volna rólad ezt a szerelést – végig mutatok rajta majd belekortyolok a whiskymbe miközben a tekintetem lopva még mindig Alectot keresi. Drága menyasszonyom helyett azonban hidrogénezett tincsek tűnnek fel a látókörömben és megjelenik a sznobság és fényűzés mintapéldája -Gil Ackerley - , lezüllött állapotban és olyan tesztoszteron szag árad belőle, hogy pár lépéssel odébb kell állnom amikor ráveti magát Autumnra. - Nahát Ackerley, megajándékozol minket jelentéktelen társaságoddal? – körbepillantok – A háremed merre hagytad? – gondolok itt Ogdeanre és Dungra bár utóbbitól megértem ha nem kíván a közelemben lenni az este folyamán. Meg se várom a válaszát, mert pár másodperccel később már kiszúrom Alectot a közelemben és elindulok feléje, útközben észrevéve, hogy megérkezett az a seggfej, öntelt Potter. Fülemet megcsapja Lucius hangja, talán már többet ivott a kelleténél azért reagálja ennyire túl az egészet. - Hé haver, higgadj le – Luciusba karolok és arrébb húzom – Azzal ha ilyen látványosan hisztizel csak az ő malmára hajtod a vizet – lopva a Potter-Morhange páros felé pislogok – Igyál, szard le és ha eléggé részeg lesz akkor üsd ki. Majd arra fogjuk, hogy elbotlott a saját lábában – vigyorogva borzolom össze a szőke hajzuhatagot. Tökéletesen egyetértek vele, Potternek semmi keresnivalója itt és ugyanezt mondhatom el Ackerleyről, Ogdaenról meg arról az aljas Fletcherről is. Jelen pillanatban azonban csak egyetlen dolog érdekel – és csupán ez menti meg a fentebb említett egyéneket attól, hogy Lucius-szal karöltve kipateroljam őket innen – az pedig Alecto és a bugyija.
Nem sokáig maradok egyedül fiúkkal. A vodkaivás ajánlata túlságosan is csábító, és, ha már ilyen szép számmal gyűlnek rá a jelentkezők, semmi pénzért nem hagynám ki. - Akkor gyertek velem, van számotokra egy meglepetésem. - intek a kezemmel, és a kistáskámban - amit mielőtt elindultam volna tágító varázzsal kezeltem - kezdek kutakodni. - Tessék, ez itt valóban ízig-vérig orosz minőség, nem pedig az a silány lötty, amit nálatok árulnak. - lóbálom meg előttük az orosz címkével ellátott üveget. - Mint hazai versenyző, enyém az első pár korty, utána már a tiétek, és meglátjuk, ki hogyan bírja majd. - kacsintok rájuk, és nagyot húzok az italból, ami jólesően, mégis méregerősen égeti végig a torkomat. Ha nem lennék hozzászokva, valószínűleg pár kör után - vagy még annyi sem kellene, és - már ledöntene a lábaimról, így viszont már megedzettem a szervezetem, és képes vagyok tovább bírni másoknál. Négy nagy korty után töltök még magamnak egy három decis pohárba - nem adom alább -, majd adom a mellettem lévő kezébe, és érdeklődve nézem, hogyan birkózik meg vele. - Gyerünk, Amycus, tiéd a megtiszteltetés. Lássuk, hogy mit tudsz. - nevetek rá, ha már ilyen nagy a szája, biztosan sok alkohol fér el benne. - Viszont benned, Travers, csalódtam. - biggyesztem le az ajkaimat. - Mi az, hogy passzolod a vodkát? Talán beteg vagy? - tátom el a számat, mint, aki ilyen hülyeséget még nem hallott. Az, hogy - még - ne igyon egy bulin? Ilyen nem létezik. Míg Victoriánál, Archibaldnál, Autumnnál, és Megannál jár a sor, és az üveg, töltök magamnak Lucius dühös hangja kelti fel a figyelmemet, de csak éppen addig, amíg Alecto mellém nem ér, és karja át nem fonja az enyémet. - Elég csábító lenne az a meztelen fürdőzés, ha nem csak a lányokat érintené. De mit szólnál ahhoz, ha kijelölnénk egy szobát, és véletlenszerűen kiválasztott párosokat engednénk be 7 percre? Azt csinálnának, amit akarnak, viszont, ha lejár az idejük, el kell hagyniuk a helyiséget, és mások mennek be helyettük. Lehetne a bátyád az első, vagy éppen te, hogy szórakozz egy kicsit Yaxleyval. - kacsintok a barátnőmre.
Hivatalosan nem lehetnék jelen ezen az elit, aranyvérű mardekárosoknak kitalált búcsú bulin, de azt hiszem, hogy félvérűségem és griffendéles létem ellenére egy-két mardekáros jó párszor leköröztem gonoszkodások terén az elmúlt hét évben. Bár mindez egészen kevés lenne ahhoz, hogy meghívót kapjak a partira. Most mégis itt vagyok, Raphael oldalához simulva miközben kezeimet összekulcsolom az övéével és bágyadtan pislogok rá, miközben azon gondolkozom, hogy vajon melyik lenne az a tökéletes pillanat, amikor is közölhetem vele, hogy bizony nem egy baba lapul a pocakomban, hanem rögtön kettő. Merengésemből Ogdean szavai rántanak ki és ijedten kapom a fejem a srác felé, fogalmam sincs, hogy pont Ő honnan tudná az igazat Aleenáról. Csak reménykedni tudok benne, hogy Rafi nem kapja fel rögtön a vizet, mert akkor én édes kevés leszek ahhoz, hogy visszatartsam attól, hogy péppé verje a hollós srác arcát. Abban a pillanatban ahogy Ogdean távozik már keresem is Dungot és Gilt, hiszen elég kevés az esély arra, hogy csak egyedül toppanjon be ide, a másik kettő nélkül és mivel az utóbbi két srácot már rég a szívembe zártam így nem meglepő, hogy izgatott leszek miután a harmadik kerék arrébb sétál. Nem is kell sokat várnom Dungra az egyik pillanatban még épp kortyolok egyet a borból, a másikban már ott is áll előttem. Hatalmas boldog vigyor kúszik az arcomra és elengedem az uram kezét, hogy Fletcher nyakai köré fonjam karjaimat és egy üdvözlő puszit nyomjak az arcára. - Azért ennyire nem vészes – halkan elnevetem magam az ábrázatát látva, amikor a tekintete a kicsit kidomborodó pocakomra esik – Valóban, talán úgy hét hónap múlva keress meg velük – bólintok egyet és hazudnék ha azt mondanám, hogy nem estem rögtön csábításba de okosabbnak kell lennem, már csak azért is mert biztosan kapnék egy adag fejmosást Raphaeltől, ha megtudná. - Megnyugodhatsz, nem tőled van bár egészen érdekes lenne, ha három év után derülne ki, hogy akkor ott teherbe ejtettél egy kikényszerített csókkal – a fejemet csóválva nevetek elképesztő, hogy még ilyenkor is képes cukkolni Traverst azzal, hogy előhozakodik azzal az egyetlen emlékkel, amikor kicsit ittas állapotban rávetettem magam, mint egy kiéhezett oroszlán a legújabb zsákmányára. Ahogy Rafi eltűnik Dunggal együtt, hogy megnézzék maguknak a párost, ahol Gil már egészen illuminált állapotban lézeng Autumn körül, hirtelen nagyon is hiányolni kezdem az én saját kis squadomat. Jól jönne ha itt lenne most mellettem Harley vagy Izzy vagy esetleg mindketten, de így csak értetlenkedve nézek Luciusra amikor felháborodik valakin, a tekintetemmel pedig követem az övét, hogy aztán megjelenjen a távolban Potter. Nahát, végre nem egyedüli griffendélesként kell itt ácsorognom. Na nem mintha olyan puszipajtások lennénk, de mint a csapatkapitányomnak kijár neki egy mosoly meg egy integetés hátha észrevesz. Végül úgy döntök, hogy kockázatos dolog Rafit Gillel hagyni, hiszen jelen állapotában az Ackerley srác olyanokat vághat a fejéhez RAfinak amiből semmi jó nem fog kisülni és nem szeretném ha bántanák egymást, ha pedig én is ott vagyok akkor talán kevesebb eséllyel fog kitörni egy bunyó. - Oh, Gil micsoda szerelés! – kuncogva lépek a széken csücsülő sráchoz és az álla alá nyúlok a mutatóujjammal, hogy feljebb emeljem a fejét és megnézhessem mennyire vészes a helyzet – Lehet, hogy nem a legjobb taktikát választottad Autumn elcsábítására – suttogom, hogy csak ő hallja miközben Rafi és az említett riba.. nő, arrébb vonulva pusmog – Egészen kiábrándító tud lenni, ha képtelen vagy a lábadon állni – a tekintetem Autumnra siklik és az arcpirítóan rövid vörös ruhájára, meg a hosszú lábaira és kénytelen vagyok megállapítani, hogy bármennyire is utálom a lányt, azért egészen dögös. Még női szemmel is – Bár nem hiszem, hogy sokat kellene erőlködnöd, nem sok mindent kell leszedned róla – sóhajtva egyenesedek ki és kicsit megszédülök, de szerencsére Dung mellettem áll így képes vagyok megkapaszkodni benne. - Ne akarj terhes lenni – motyogom a mellettem álló Fletchernek – Olyan mint egy véget nem érő másnaposság és random beköszönő flashbackek sokasága, és nem a jó flashbackekre gondolok.
Az igazság az, hogy fogalmam sincs, hogy hová tettem azt a kibaszott gyűrűt. Tegnap este még mielőtt elmentem inni Marcellel akkor leraktam a nappaliban a kis komódra. Tisztán emlékszem rá, hogy odaraktam mivel az egészen feltűnő hely és biztosan nem hagyom majd itthon. Erre természetesen másfél órája, amikor is kikászálódtam az ágyból halál másnaposan, az életemért küzdve az a tetves gyűrű nem volt ott. - A rohadt életbe Foggy, nem hiszem el, hogy nem tudod hol van a gyűrű. Te mindent tudsz – a házimanómmal üvöltözök, aki hatalmas tágra nyílt szemekkel pislog rám miközben undorító hegyes kis fülei a fejére lapulnak – Az a dolgod, hogy tudd hova rakom a cuccaimat. A hajamba túrok és úgy döntök, hogy jobb lesz ha megejtek egy cigarettát mielőtt még darabokra szedném az egyetlen lényt, aki olyan hűséges hozzám, mint amilyen még senki sem volt. Hatalmas léptekkel szelem át a hallt, hogy az erkélyre érve vegyek egy nagy levegőt majd kieresszem egy üvöltés keretében mielőtt a cigit a számba illeszteném. Ujjaim görcsösen fonódnak a hideg korlátra és jóval kijjebb hajolok, mint ahogy azt kellene aminek következtében rám tör a hányinger és kénytelen vagyok kiadni a maradék méltóságomat az egyik növény cserepébe. De jobban érzem magam a hányás után és ez a lényeg. Idegesen nyúlok bele a bőrkabátom zsebébe valami kendőt keresve, hogy megtörölgessem az arcomat amikor is kitapogatok egy kocka alakú tárgyat a belső zsebemben. Nem hiszem el. Ott pihen a kis dobozka a kabátomban, lelki szemeim előtt pedig megjelennek a képek ahogy sakál részegen eljátszottunk egy lánykérés Marcellel és az ujjamra húzta a gyűrűt, ami rá is szorult és már majdnem levágtuk az ujjamat amikor sikerült leszedni róla. Egy hatalmas kő esik le a szívemről majd elpöckölöm a félig elszívott cigarettát. Már így is pofátlan késésben vagyok, nem akarom tovább húzni Rafika agyát mert a végén még képes lenne kiátkozni a gatyámból.
A hoppanálás nem a legjobb ötlet, ezt azon nyomban megállapítom amikor megérkezek a Dolohov kúria bejáratához és a világ nem akar egy helyben maradni, de szerencsére az egyik oszlop mégiscsak a helyén marad így egy pár perc pihenőt töltök miközben úgy támasztom mintha az életem múlna azon, hogy most eldől-e vagy sem. Végül a helyén marad én pedig magabiztosan érzett – egyébként egy krokodil elől menekülő emberhez hasonlatos – lépésekkel indulok meg a hátsókert felé. - Drágám, nem is tudtam, hogy te is jössz – karolok bele rögtön Marcellbe amint megpillantom és csak utána esik le, hogy lehet nem a legjobb az időzítésem, amikor a tekintetem a híres Victoriára siklik – Ó, és Mrs. Weinberg örülök, hogy személyesen is megismerhetlek, elég sok mindent csiripeltek már a madarak – lehelek egy finom csókot Victoria kacsójára majd körbepillantok és a kérdésem halálfaló testvéremhez intézem – Nem láttad a Travers gyereket? Nem is zavarom tovább a párost megcélzom a nagyban italozó Dolohov, Bronshtein – ó, az én kis tanítványom – és a többi, számomra ismeretlen emberek alkotta társaságot. - Kaphat egy kortyot egy magányos ex-mardekáros is? – vigyorogva lépek be a körbe és örömmel konstatálom, hogy bizony már eléggé sok fogyott abból a vodkából – Ó, angyalom – itt Siljére pillantok - Csak nem igazi orosz import vodka? Büszke vagyok rád – meghúzom az üveget és újabb útmutatást kérek Travers hollétére amit végre meg is kapok valamelyik frissen végzett roxfortostól így boldog mosollyal az arcomon indulok meg az ittlétem igazi célja felé. - Na ki van itt? – Raphael háta mögé sunnyogok, nem törődve azzal, hogy éppen beszélget egy szemrevaló hölgyeménnyel – Ne haragudj csak az a hülye manó takarított a lakásban és természetesen mindennek új helyet talált… - a szemeimet forgatom - Na de a lényeg, hogy a csomag leszállítva.
Pár másodperc erejéig komolyan gondoltam, hogy megpróbálom élvezni ezt a bulit, de amint Yaxley képe eltakarta a látóteremet, úgy érzem, mintha egy szűk szobába tuszkoltak volna, minket hármunkat, és az lenne a tét, hogy ki kerül ki élve. Az a szerencsétlen csók a homlokra, egyáltalán mióta köszöntik így egymást? Mindenegyes szavára megrándul egy ideg az arcomon. Családtag, édesek, drágám. Közel állok, hogy elhányjam magam. Nem szólalhatok meg, megígértem. Mint valami marcona pitbull, úgy állok ott, és még csak fel sem szisszenek, amikor a nővérem körmei olyan mélyre hatolnak a húsomba, hogy valószínűleg még a vér is kiserken a nyomán. - Biztosíthatlak róla, hogy rohatul nincs különbség a kettő között – nyögöm egészen erőtlenül, és hálát adok az égnek Siljért, aki úgy dönt, engem illet meg a vodka elsőként. Nem számolok a figyelmeztetéssel, csak megdöntöm az üveget, és hagyom, hogy az végigégesse a torkomat, a nyelőcsövemet, apró könnycseppeket csalva elő a szememből. Még szerencse, hogy egykük sincs már ott, mire végzek a körömmel és passzolom Victoriának. Összehúzott ajkakkal nézek körül. Legalább az egyiküket muszáj megtalálnom ahhoz, hogy lenyugodjon a lelkem. Csakhogy közben Travers bökése zökkent ki, én meg percekig csak azt a kanapét csodálom. Egészen megszédülök, ahogy felfele nézek. - Fogalmam sincs, de Dolohov mami csak kicsit fog kikészülni. Imádja azokat a kanapékat – amiből mellesleg van nekik kettő is, és sosem szabadott ráüljünk kölyökkorunkban, mindig csak akkor ha letakarták egy pokróccal. Ahogy befut Carrie, és ezek ketten összeölelkezve susmognak, baromira elérzékenyülök. Sőt, érzem, hogy a sárga irigység valahol kezd feltörni belőlem. Nem mintha akrnék a nyakamba egy terhes barátnőt. De azért nekem is lehetne jobb dolgom, mint a jövendőbeli mr és mrs Yaxley-t istápolni, hogy biztosítsam, nem hálják el a nászt még időnap előtt. Megborzongok erre a gondolatra. A vodkát kezdem el keresni, de az már messzejár. Helyettte egészen felborzolódnak a kedélyek, amikor Fletcher és a díszkompániája beállít. Én jómagam le se szarnám őket, összejött hét évig, de az a szerencsétlen Ackerley mintha kétlábonjáró lelkiismeretként sétálna be a kis pökhendi fejével, és habár szépen eltűntették a gyengéledőn a zúzódásokat, azért én mégis ott látom az arcán még az öklömnek a nyomát. Azon a délutánon minden megváltozott. Legalábbis számomra. Mintha kinyitotta volna egy palackot, amin keresztül árad a sok indulat. Hogy eltereljem a figyelmemet, elindulok a bejárat felé, hátha ott lesz valami pia, de közben szinte beleütközöm az érkező ifjabbik Black fiúba, ami azért furcsa, mert mintha fél szemmel látni véltem volna Pottert. És valahogy a kettő nem vág össze. - Szevaszz, Reg, újabban te is Potterrel bandázol, vagy mi történi itt? - bukik ki belőlem a kérdés, éppen akkor amikor megérkezik az a halálfaló. Ha van számomra nemkívánatos egyed az akkor sokkal inkább ő, mint mondjuk Potter, de hát nem mondtam, hogy valaha is egyetértettünk valamiben. Mielőtt azonban felhúznám én is az agyam, kiderült, hogy hozott piát. Szó nélkül veszem ki Marcell kezéből az égetett szeszesitalt és ha már ott vagyok, jó nagyot húzok a keserrnyés italból, aztán még egy jó nagyot. Annyira eltávolodtam a többiektől, mintha egészen más kasztba tartoznánk, már nem is hallom, hogy miről pusmognak, de a kis szőkeherceg arcából ítélve nyilván Potter a téma. - Most komolyan nem értem min drámáztok. Itt van Potter, és akkor mi van? Azt nem tagadhatjátok, hogy nélküle unalmasabbak lettek volna azok a Roxfortban töltött évek – félúton vagyok a két csoportosulás körül, és ahelyett, hogy visszamennék a többiekhez, a Potter és Morhange páros felé indulok meg. - Na akkor hogy is van ez? Te lecserélted Lupint, te meg Siriust az ifjabbik Blackre? Úgy néz ki, a világ mégiscsak elkezd a rendes kerévágásban mozogni. Egészégetekre – mégegyszer utoljára meghúzom az üveget, majd Morhangenek adom, hálám jeléül, amiért sosem vágta az arcomba, hogy én vagyok az évszázad lepocsékabb örzője. Legalábbis sosem a szemembe.
nem lehet véletlen, hogy a googlebot is ezt a partit nézi
Hosszú idők óta ez volt az első közösségi dolog, amire képes voltam eljönni. Igazából nem magukkal az emberekkel volt a gond –főleg nem a mardekárosokkal- hanem az emberekkel, a zsivajjal, a tömeggel. Szerettem a saját kis világomat, elleni egyedül és épp ezen okokból nem túl sok baráttal büszkélkedhettem. Olyanok voltak, ugyan akikkel el lehetett járni, bulizni vagy különféle csínyekbe belekeveredni de olyanok akiknek az életemet is elmesélhetném, noss nem igazán voltak. Talán a nagy család, a testvérek közelsége okozta ezt, hogy szerettem megtartani a három lépés távolságot. A testvéreim mellett az embernek nem nagyon volt ideje, vagy esélye egyedül lenni, így öröm volt az az időszak, amikor épp senki nem rágta a fülemet. A kérdés már csak az, hogy akkor mit is keresek itt. Még nekem is túl sok volt a mostanában történt incidensek sokasága és az elmúlt időszakban vicc nélkül mondhatom, hogy többet sírtam mint egész életemben akármikor. Így hát kellett is már ez a buli, hogy a feszültséget levezessem egy jó nagy adag berúgással. Jamest méregetem, miközben a pulthoz rángatom. Az agyamba egyszerűen az nem fér csak, hogy hogy lehetséges az, hogy Remus és ő barátok. Ég és föld a két fiú, de tényleg. Mondjuk, ennyi erővel ecsetelhetném a Remus és köztem lévő kapcsolatot is. - Akkor hát koccints velem! – nyomok a kezébe egy poharat, amiben valami bizarr színű lötty ingázik. Fene se tudja, hogy mi az pontosan, de ha ez egy normális buli, akkor nem raknak ki alkoholmentes italokat, és ez egy rendes bulinak tűnik, de még az is lehet, hogy szégyent hoznak a mardekárosok italképességére. Ajkaimhoz emelem a poharat és egy az egyben húzom le a tartalmát, mindenféle időhúzás nélkül. Kék íriszemet a velem szemben állóra szegezem, és olyan természetességgel bukik ki belőlem a kérdés mintha az kérdeztem volna, hogy szokott-e fürdeni. - Hol hagytad a kis vöröst? – vonom föl a szemöldökömet, majd rádöbbenek, hogy nekem erről nem is kéne tudnom. Kicsi ez az iskola, ha pletykálásról van szó, és a falak akármennyire is vastagak, valahogy mindig minden kiszűrődik. - Vegyük úgy, hogy nem kérdeztem semmit. – vonom meg a vállamat és hátat fordítok Jamesnek, mert tényleg nem akarom se őt se magamat kellemetlen helyzetbe hozni. Szemem így azonban rögtön megakad Malfoyon ahogy villámokat szór a mögöttem álló fiúra. A jelenetre többen felénk néznek, én pedig úgy állok ott Potter előtt, mint valami védelmező anyatigris. Eddig a pillanatig nem zavart, ha valaki más házbelivel látott, mert a legkevésbé tartottam ezt fairnek másokkal szemben, hogy mindenkit lenézünk, aki nem Mardekáros, de most egy kicsit veszélyezett a helyzet. Inkább James mellé lépek és vállamat övének döntve morogok a fülébe. - Remélem, tudsz verekedni, mert ahogy elnézem kifejezetten imádják a jelenléted. – kacsintok a fiúra, és érzem, hogy az esetleges pánikhangulatom, hogy vele látnak el is illan, mondjuk úgy abban a pillanatban, amikor látom, hogy Carrow felénk indul. Már várom a hatalmas beszólást, amin felszívhatom magamat, és meg is érkezik, de mégsem annyira csípősen, mint azt vártam. Na de ugye, hogy ugye?! Erről a pletykálásról beszéltem. - Ha begyűjtöttünk mindenkit egymás után, neked ki marad Carrow? Egészségedre…– veszem át az üveget és húzom meg utána, miközben a szemibe nézek. Akármennyire is nehéz bevallani, de hiányozni fognak, hiányozni fog az egész iskola, a csapat, a szekálások, és ez ilyen bulik is.
Erős szorítást érzek a vállamon, és arcomra kiül egy kellemetlen fintor, hogy tudassam Yaxleyvel, én sem vagyok túlzottan elragadtatva attól, hogy vele kell egy levegőt szívnom. - Nyugi már, öregem. Ha zavarok, akár el is mehetek és akkor sok szerencsét a szánalmas kis bulitokkal – cukrosbácsi vigyorral meglapogatom a zsebemben lapuló pirulákat, növényeket és fiolákat. - Kár lenne értük. Nem mondom, hogy nem sajnálom a hülye fejedtől, de a tény, hogy a bőröd alatt is pénz van, az elég ahhoz, hogy elnézzem, mekkora gyökér vagy, Archie – régen volt, már alig emlékszem a mi kis összetűzésünkre. Elég sok pofont kaptam akkoriban, nem nagyon tartom számon. De az már régen volt. Szerencsére a kellemetlen Archie arrébb vonul és nekem csak Carrie ölelése, csókjai maradnak, ami messze a legkedvesebb fogadtatás, amit ma várhatok. De persze ne rohanjunk így előre, hosszú még ez az este. - Csak nem hiányoztam? Ennyire feszélyezve érzed magad ebben a kigyófészekben? Nincs okod rá. Kisujjad is többet ér mint ezek – bólogatok szaporán, és fél szemmel Traverst figyelem, ahogy próbálja visszafogni magát. Milyen rémesen unalmas – Hallottam már durva sztorikat azért. Azok után, hogy kiderült, nem a gólya hozza a babát, én már bármit el tudok kép.. - félbehagyom a mondatot, amikor Travers hirtelen rángat el a helyszínről, én meg annyira meglepődöm, hogy hagyom magam. Szerencsére Carrie itt van szorosan a nyomunkban. Addig meg nyugi van. Előtte szerintem nem fog vérfürdőt rendezni. De hát kitudja. Lehet ez a perverziója. Őszintén szólva egy pillanatig meglepődök, ahogy Gilre pillantok. Meg mernék esküdni, hogy amikor elindultunk még nem volt ilyen, de hát ki meri ezt biztosra venni, amikor én éppen a leltározással voltam elfoglalva. És ha éppen bizniszről van szó, képes vagyok szarni a világom másik felére. Próbálok úgy nézni Traversel farkaszemet, mintha nagyon is tudnám, miről lenne szó és nem lennék én is ugyanolyan mérges Gil-re. Ki fog engem hazacipelni, ha ő már az első percben kiüti magát? Talán rá kéne hagyatkoznom Ogdeanra? Ja persze. Valószínűleg akkor már jobban járok, ha Travers visz haza a karjaiban. Akkor legalább biztos lehetek, hogy közben kinyír és nincs az a kettős érzés, mint Ogdeannal kapcsolatban. Most is csak ott ül szótlanul, mint egy rossz ómen. Tudod, ha ott van, semmi jó sem sülhet ki a dologból. Szájtátós bámészkodásomból Carrie zökkent ki, aki szó szerint nekemszédül, énmeg rexflexszerűen kapok a dereka után. - Szerintem te se tervezted – szólalok meg halkan és gyilkos pillantást lövelek Travers, a szarfej felé. Aki meglepetésemre már Gil előtt térdel és le akar valamit dugni a torkán. - Hé, hátrébb az agarakkal. Honnan tudjam, hogy nem valami gyorsanható cuccot akarsz neki adni, amitől leáll a farka, hogy kínos helyzetbe hozd a kis Autumn előtt? - fakadok ki, de már késő. Mire kiverném a kezéből már meg is itatja vele. - Jól esik játszani a nagyfiút, mi? Szerintem jobb lenne, ha inkább a saját kibaszott dolgaiddal törődnél, van belőle elég, ahogy elnézem és mi lenne, ha hagynád Automnot, már semmi közötök egymáshoz? Tudom, hogy ezt hallja Carrie is, rosszul is érzem magam. Vagyis egy görényládának, amitől tulajdonképpen nem is állok messze. De már késő. Hirtelen jött zavaromban ide-oda hordozom a tekintetemet, hátha társaságot válthatnék, mert itt már kezd forró lenni a talaj. De akárhová fordítom a fejem, mindenhol csak idegtől rángó fejeket és ökölbe szoruló ujjakat látok. - A francba is már, nektek tényleg rohadtul fogalmatok sincs arról, hogy hogy kell igazán bulizni – szakad fel belőlem az újabb adag, olyan hangosan, hogy legalább a körülöttünk állók biztos hallják. - Úgy jártok keltek, mintha valaki beledugott volna egy-egy hosszú csíszolatlan seprűnyelet a seggetekbe. Képesek vagytok ti néha elengedni magatok, félredobni ezt a keménykedő attitűdöt, amitől jóérzésű emberek falramásznak? Mert ha nem, akkor segíthetek, csak szóljatok – lapogatom meg a mellényzsebemet, ami egyébként üres, hülye lennék felhívni rá ennyire a figyelmet, de lényeg, hogy az ingyenreklám helye most érkezett el. A sok nyálveréstől kimerültek rogyok le Ogdean mellé, és onnan figyelem ahogy Finnick is megérkezik. - Ez nagyon ciki, most komolyan behoztak pár véndiákot, mert attól kibaszottul nem lesznek menőbbek. Lászzik ezek tényleg nem jártak még hugrabugos orgián - súgom oda félhangosan Ogdeannek. Igen, most már annyira összegubancolódtak a dolgok, hogy rászorulok. Ennyire kellene az a rohadt fuvar?
*___*
let's talk about sex baby, let's talk about you and me
Kezdőlap
