Felhorkantok. Tudom igazából, teljesen tisztában vagyok azzal, hogy ellenállhatatlan vagyok egyesek számára. Hiszen ki ne szeretné a jóképű rosszfiúkat? Megrázom a fejemet kicsit nyugodtabban, félmosollyal. - Tudom, de nem kérek férfi rajongókat, köszi. - Totálisan a nőkre orientálódom és nem is akarok változtatni ezen. Szerintem ez elég egyértelmű. Sőt, igazából nem is nagyon kedvelem az olyan embereket, akik a saját nemükkel érzik teljesnek magukat. Jó, persze biztos vagyok benne, ha két nő kezdene ki velem egyszerre akkor belemennék... de a két pasi nekem már gusztustalan. Ezért is akadtam ki ennyire. Örülök neki, hogy viszonylag gyorsan leveszi a kezét rólam. Sokszor rossz érzések kerítenek hatalmukba ilyen esetben, de most ez nem történt meg szerencsére. Megmagyarázza mit köszön meg... furcsa már az is, hogy megköszönte. Igazából úgy, minden furcsa ebben a napban. Szó szerint, és ezt nem kell túlmagyaráznom. Bólintok és továbbra is meglepődött arcot vágok. - Jó, azért bevallhatjuk, nem olyan rossz az sem, ha nem marakodunk egyfolytában. - Vonogatom meg játékosan a szemöldökömet. Most már nem esik nehezemre kicsit viccelődni vele, kicsit jobbfejnek lenni. Amikor kijelenti, hogy megölel, kicsit megijedek őszintén, de szerencsére nem látszik meg rajtam. Azért visszaölelem, bár kicsit nehezemre esik. Közben aprót sóhajtok, miközben úgy érzem, ezt most mondanom kell. - Nem csak veled. Mindenkivel. Nehezen viselem el, és másként más emberektől. Az én hülyeségem. - Hamar bújok ki az ölelésből. Nem mondom, hogy nem volt jó. De egyelőre nem csinálnám ezt egyfolytában. Azért zavarodottan elmosolyodom, de a tekintetemet egy pillanatig sem kapom el, ez más tészta.
Ma valami egészen más, ma valahogy minden annyira más, hogy nem is tudom megmondani, hogy mi a fura. Talán ez az egész helyzet? Vagy más a probléma? Nem, szerintem a tény, hogy valaki felvette az én alakomat, megcsókolta Shanet, majd megvádolt azzal minket, hogy érzünk egymás után valamit, pedig nincs így. Mi ilyen frenemyk vagyunk, egyszerre mondhatni barátok és ellenségek is. Persze nem hagyhattam ki most sem egy kis csipkelődést, válaszán pedig csak megforgatom a szemeimet. - Látod? Rajtam kívül már senki sem tud ellenállni, ideje lenne elcsúfítani az arcodat. - mondom neki nevetve, persze a mondandóm második felét nem gondolom annyira komolyan. Természetesen én ellen tudok neki állni, azért annyira nem jó pasi.. igazából eddig nem is akartam magamnak pasit és most sem akarok, egyedül sokkal jobban érzem magam, meg hát a kutya sem érdeklődik irántam. Egyetlen srác sem akarna velem járni, talán Caliban is csak szánalomból hívott meg engem a bálba, sose lehet tudni. Aztán tudjátok jön az a pillanat, amikor rájövünk, hogy nem is vagyunk olyan elviselhetetlenek, amikor nem veszekszünk. Sokat nőt a szememben, sokkal szimpatikusabb, mint amilyen elsőben volt, ma sikerült elérnie, hogy megkedveljem. Talán nem is akkora faszarcú, mint az eleinte gondoltam, talán neki is van szíve és lelke, sokkal nagyobb, mint amennyit eddig megmutatott, ami ijesztő. - Már majdnem szeretném, hogy haverok legyünk. - nyelvemet kiöltve viccelek vele és aztán jön az a rész.. amikor.. ölelkezünk. Nem hittem volna, hogy visszaölel, de kellemes volt, úgy éreztem, hogy van hova menekülnöm, van valaki, aki.. Nem, nem, nem! Ez nem! Nem és nem! Ez csak egy kedves gesztus tőle, hogy nem lök el és semmi több, meg szerencsére hamar véget is ér, szinte már egyszerre fejeztük be, azonban levakarhatatlan mosoly kerül az arcomra. - Örülök, hogy egyszer kivételt tettél velem. - őszinte mosollyal felelem neki és csak nézek rá, van valami a tekintetében, ami nem enged el. Még nem akarok visszamenni, fura, de vele szeretnék még beszélgetni, valamiért ezt szeretném, de magam sem tudom, hogy miért. - Ha jóban lettünk volna, akkor engem hívtál el volna a bálba? - csúszik ki a kérdés és nem is tudom, hogy miért ezt kérdeztem. Oldalra pillantok és mielőtt megszólalhatna arcomra szemernyi szomorúság ül ki. - ÖFelejtsd el, gondolom ezután újra csak veszekedni fogunk. Talán jobb, ha megyek és nem tartalak fenn, - motyogom halkan és indulnék, szeretnék innen eltűnni, de nem megy. Olyan, mint a lábam gyökeret vert volna.
Csak felvonom a szemöldökömet és pimasz vigyorral az arcomon rázom meg a fejemet. - Na persze! Ezt a babapofit senki nem fogja elcsúfítani. Soha. - Lehettem volna még ettől jobban is egoista, de már nem akartam húzni tovább ezt az ügyet. Mind tudjuk, hogy sokat ér ha az ember jóképű és macsó is egyben. Nem vagyok puhány. A nőkkel sem. Ez a mai időkben sokat számít. - A hangsúly a majdnemen van úgy gondolom. - Felvont szemöldökkel vonom meg a vállamat. Igazából nem gondoltam volna, hogy valaha is el fogok majd tőle fogadni egy ölelést. De jól esett, komolyan. Furcsa érzések jártak át közben és kicsit megpróbáltam elengedni a személyes sérelmeimet is. Végül valami rávezetett, hogy elmondjam az igazat erről. A legutóbbi alkalomkor már egy érintésétől is vita keletkezett közöttünk, azt hiszem ha ahhoz vezetjük vissza a dolgokat, akkor ez egészen üdítő a kapcsolatunkra tekintve. - Próbálkozom. - A szavak sosem voltak a kedvenceim, sosem szerettem túl sokat beszélni és hát most sem túlzom el. Kicsit ez a zavarodottságommal is egybeköthető. Mondjuk a következő kérdésére már nem a zavarodottság ül ki a tekintetemre, hanem inkább a meglepettség. Először azt sem tudom, mire gondol, majd miután pillanatokig elmerengek, akkor esik csak le, a Halloween. Elmosolyodom. Mégis még mielőtt megszólalnék, rögtön változtat azon, amit kimondott, amit igazán gondol. - Nem szeretek bálozni és ugyan el kell mennem, mert a szüleim megkövetelik, de partnert nem viszek. - Nem tudom, miért is magyaráztam el ezt ennyire konkrétan. Nem tudom, hogy mi vezényel rá, hogy most alapból bármit is megosszak a lánnyal. Tekintetem vissza ráemelem, amikor ő elfordítja azt, és bár mondja, mégsem indul tovább. - Ahogy gondolod. - Nem szabhatom meg, hogy menjen vagy maradjon. Zsebbe dugom kezemet, és felnézek az égre kicsit. Nem tudom, mit mondhatnék már megint.
Szavai hallatán csak megforgatom a szemeimet, még hogy babapofi, viccnek is rossz. De szerencsére megértette a lényeget és nem esett nekem, habár.. egy kis vágás és már fele olyan vonzó, mint amilyennek ő hiszi magát, akkor már talán senkinek sem kellene. Ezen sokat gondolkodtam, hogy mi történik egy olyan emberrel, aki szépnek születik, majd valami folytán elveszíti a szépséget, akkor elveszíti a barátait? Most nem magamról beszélek, nem vagyok szép, olyan átlagos az arcom, bárki mondhat bármit, akkor is átlagos vagyok.. De lényegtelen, felesleges ezen gondolkodnom. - Még talán kicsit korai lenne barátokká válni. - mondom komolyan, mert tényleg az lenne, még nem is lehetnénk azok, semmit sem tudunk a másikról. Csak veszekedünk és marakodunk, én már egyszer megbántottam a családjával akaratom ellenére, tényleg nem akartam.. Honnan kellett volna tudnom, hogy annyira nincsenek jóban a szüleivel? Az érintés is egy olyan dolog, amit akkor tudtam meg.. na nem mintha a csók nem érintkezés lett volna, akkor nem zavarta az egész. - Értékelem. - áttértünk az egy szavas válaszokra, legalábbis nagyon úgy látszik. De hát tényleg értékelem, hogy próbálja magát helyrehozni, ha ez így megfogalmazható.. Nem tudom, hogy mi történhetett vele a múltban, de abban biztos vagyok, hogy jobb nem megkérdezni, abból megint csak veszekedés lenne. Butaság volt megkérdezni tőle a dolgot, hagynom kellett volna az egész beszélgetést és lemenni innen, de mikor meghallom a válaszát, akkor rápillantok. - Nem tartozol nekem magyarázattal. - minden rossz szándék nélkül mondom neki. Magam sem tudom, hogy miért köszönök el, ha nem is indulok tovább, de valami olyat érzek, amit sosem. Ajkamba harapok és elindulok felé, kezeimet ismételten a vállaira teszem és lábujjhegyre állok és most az ajkait célzom meg. Lágyan megcsókolom és pár másodpercig folytatom, ha visszacsókol, ha nem megszakítom mielőtt ellökne és veszek egy mély lélgeztet. - Vigyázz magadra Shane. - mondom neki, majd ellépek oldalra és lassan visszafelé sétálok az iskolába, mivel ismerem, így úgysem fog megállítani és visszahúzni.. Tudnom kéne, hogy ő nem akar tőlem semmit sem, de reménykedem benne, hogy most tesz valamit, hogy mond valamit. Ajkaim bizseregtek, ahogyan megcsókoltam és olyan melegség járt át, ami még sosem, ez pedig megijeszt.. nagyon is megijeszt.
Csak bólintok egyetértően. Nem is gondoltam még bele sosem, hogy milyen lenne, ha valaha mi barátok lennénk. Sőt... valójában én konkrétan nem is tudom mit szeretnék tőle. Eléggé megzavarodtam az utóbbi időben, főleg a csók után... túl zavarodott vagyok ahhoz, hogy most ecsetelni kezdjem ezt az egészet. Mert nem tudnám, valljuk be. Minden rendben, viszont már fogy közöttünk a szó, és csak apró válaszokkal illetjük meg egymást. Csöndben maradok, mert nincs tovább mit mondanom. Sosem voltam a szavak embere, most sem lesz ez másként. Nem kezdeményezek vitát, sem kérdést nem teszek hozzá. Lassan kezdem azt érezni, hogy ez itt a végszó, úgyhogy kicsit mozgolódni is kezdek, egy pillanatra a kastély felé pillantok. Doris végszója szinte már a célegyenes, de ekkor mégsem indul el, hanem felém lép, én szemeibe tekintek. Kezei ismét a vállamra kerülnek, ajkával pedig az enyémet érinti. Mégis csak férfiből vagyok és a múltkor én kezdeményeztem a csókot, úgyhogy nem lököm el, hanem viszonozom. Ő ellép, szavai kérdő tekintetet váltanak ki belőlem. Nem engedem, hogy elinduljon, megfogom a karjánál, hasonlóképp mint a múltkor, az első csókunk alkalmával. Magam felé fordítom, de nem csókot kezdeményezek újra, hanem egy kérdést szegezek felé: - Miért csinálod ezt velem? Mit akarsz, Doris? Az előtt még a barátom sem akartál lenni, akkor ezt most miért? - Nem akarok veszekedni. Egy kis hév érezhető a hangomban, de inkább csak a zavarodottságból. Szorosan tartom a tekintetét, karját nem engedem el. Talán értenem kellene?
Nem tudom mi ez az egész, hogy mit keresünk itt és miért nem utáljuk egymást.. mint mondtam valami megváltozott, ma nem ment az agyamra és még meg is köszöntem a segítségét. Olyan volt ma, mint egy barát, akire számíthatok, akivel jól érezhetem magam, egyszóval olyan ember, aki eddig nem volt. Megmutatta egy olyan oldalát is, amit eddig elrejtett előlem és nem tudom, hogy miért.. Ha ott, abban a kabinban is ilyen lett volna, akkor most semmi sem lenne ilyen fura, tényleg minden normálisnak tűnne. Talán akar valamit? Akar valami olyat, amit csak így érhet el? Nem tudom, egyszerűen nem tudok megfejteni a gondolkodását, Shane egy rejtvény, de hát én is az vagyok. Sose tudtuk megérteni a másikat és most sem fogjuk, ez csak olyan átmeneti dolog lesz és tudom, előre tudom mi lesz a végén.. Nem tudom, hogy miért, egyáltalán nem tudom, hogy miért tettem azt, ami tettem, de nem is érdekel, már megtörtént. Megcsókoltam teljesen önszántamból Shane Zabinit, akit azt hittem eddig mindenkinél jobban gyűlöltem. olyan fura volt a csók, már akkor bizsergett a bőröm, amikor megcsókoltam, de akkor sem múlt el, mikor elhajoltam, arról nem is beszélve, hogy visszacsókolt. Azt hittem el fog lökni, azt hitem haragudni fog, de nem így lett, egyáltalán nem.. Igaz teljesült az, amit remélem, nem engedett elmenni, karomnál fogva húzott vissza, azonban kérdése meglepett, még magam sem tudom a választ rá. - Nem csinálok semmit sem, magam sem tudom, hogy.. de te se tudtad megmondani a múltkor. - már majdnem elszégyelltem magamat, de nem.. nem fog most ő engem okolni. Ő is megcsókolt engem és ő sem tudta megmondani, hogy miért tette. Nem, nem vagyok mérges és csak veszekedni sem akarok, veszek egy mély lélegzetet és szemeibe nézek. - Te miért csókoltál meg akkor? - hajolok hozzá közelebb és nem, nem flörtölési szándékkal, sokkal inkább azért, mert megakarom tudni az igazat.. Én tényleg nem tudom, hogy miért csókoltam meg, úgy éreztem, hogy ezt kell tennem, de most már kezdem bánni. Nem tudom, hogy mit hittem, hisz Shane.. ő Shane.
Összezavar. Minden egyes alkalomkor történik valami, amitől hirtelen változik meg minden körülöttünk. A csókkal kezdődött minden, akkor indítottam el a lavinát. Aztán a vita, amiből olyan durván távozott. Most pedig hogy hirtelen kissé normálisabbak lettünk egymással és mi van? Ellent mond magának! Rohadtul ellentmond. Összeráncolom homlokomat miközben karjánál fogva fordítom vissza magam felé és teszem fel a kérdéseimet. Abban bíztam, hogy majd ha már ma ilyen normális napot tartunk akkor most pont ugyan ilyen normálisan elmondja nekem, miért mond ellent saját magának és miért csókolt meg az imént. Csak szerettem volna. Kertel és mint mindig... most is megpróbálja magát kihúzni a magyarázat alól. Elégtelenül rázom meg a fejemet. - Itt most nem az a kérdés, hogy én mit tettem a múltkor! Hát nem érted? Annyira ellent mondasz magadnak, hogy ettől jobban már nem is lehetne. Te vagy az, aki azt mondta, soha nem akar tőlem semmit! Aki még a barátom sem akar lenni! AZ előtt mondtad! Az előtt!! - Hirtelen fakadok ki magamból és engedem őt el, majd egy lépést hátrálok, nem akarom, hogy most ilyen közel legyen hozzám. - A múltkor ki akartam próbálni, hogy másként is passzolunk e. Csak azért volt a csók. De ezt komolyan nem hasonlíthatod össze a mostanival. Úgyhogy magyarázd meg! Most az egyszer nem fogsz kibújni...
Szívesen lettem volna most máshol, mindenhol szívesebben lettem volna, mint jelenleg itt. Nem akarok vele beszélni, nem akarok neki semmit sem elmondani, sőt. Magyarázkodni sem akarok, csak szimplán lezártam az egészet egy csókkal, de ő nem engedett el, visszahúzott. Nem is értem, hogy miért nem hagyta, hogy elmenjek erről az átkozott helyről, jobb lenne ha Tristan miatt aggódna és még ma felkeresné, hogy jól megverje. Erre most bezzeg ő itt marad és elkezd kérdezgetni. Kellett nekem megcsókolnom, kellett nekem bajt hoznom a fejemre, elmehettem volna és most nem lenne ez, de hát nekem meg kellett csókolnom őt, mert miért is ne. Csak hallgatom, amit mond és csak bámulok. Nem tudom, hogy mit feleljek, de egy röpke álom volt, hogy mi ma nem fogunk veszekedni, mert hát ez épp egy veszekedés elkezdésének tűnik. Nem értem, hogy miért van ennyire kiakadva, ő is ellent szokott mondani magának, nem csak én és mégis én vagyok mindig lecseszve. Csak sóhajtok egyet bosszúsan és nézem őt.- Neked nem mindegy?! Nem kell velem foglalkozni! Egy rohadt hiba volt megcsókolni téged és sajnálom, hogy megtettem, nem akartam, hogy egy ilyen mocskos lánytól kapj csókot, amilyen én vagy! - nem tudom, hogy miért kell nekünk elkezdeni veszekedni és őt sem értem, hátrál, amire én is hátrálok egyet. Elegem van már belőle, hogy ő mindig.. mi?! Amikor elkezdi mondani, hogy ő.. mi?! - Talán jelentett valamit az a csók, de mi rohadtul nem fogunk tudni máshogy meglenni! Állandóan veszekedünk, most is veszekedünk! - kezd felmenni bennem a pumpa és egyre idegesebb vagyok. Csak a tényeket közlöm vele, hogy mi sosem fogunk passzolni, ennyire nem is különbözhetünk, mint amennyire most különbözünk. Aztán lenyugszom kicsit és veszek egy mély lélegzetet, majd a szemeibe nézek. - Tudom, hogy milyen vagy, tudom hogy mit akarsz a lányoktól és azt is tudom, hogy nem érdekellek. Annyi éven át csak veszekedtünk és nem tudtunk kijönni egymással, miért gondoltad, hogy ez megváltozhat? - már sokkal nyugodtabb a hangom és magam is nyugodtabb vagyok.
Úgy érzem, teljesen jogosan húztam fel most magamat. Nem akarom kimondani az összes gondolatomat, mert egyrészt van olyan, amit ha a szemébe mondanék, biztosan kiakadna, másrészt pedig van olyan is, amit nem szeretnék vele közölni mert egyszerűen jobbnak látom magamban megtartani és elfojtani még csírájában. Gúnyosan nevetek fel amikor kérdéseit teszi fel felém. Azonnal a szavába vágok. - Képzeld NEM mindegy! Ez a dolog két emberen áll és én vagyok a másik fél. - Fordulok háttal neki, zsebbe vágom kezeimet és mélyet sóhajtok. Pillanatokig lehunyom a szememet, aztán amikor befejezi mondandóját, még mielőtt szólnék hozzá, az égre tekintek ismét. El kellett volna, hogy engedjem az előtt a csók után. - Tudod az a különbség kettőnk között, hogy én nem játszadozom az emberek érzéseivel. - Fordulok ismét felé, meglepődött arcot vágva egy pillanatig, majd ismét visszaállok a tipikus haragos Shane arcomra. - Bevallom... - Sóhajtok egyet, morfondírozás hallatszódik a hangomból. - Gondoltam rá, a csók után, hogy megpróbálok kedvesebb lenni veled és majd meglátjuk, mit hozunk ki ebből az egészből, mert tudom, hogy igaz a mondás, hogy az ellentétek vonzzák egymást. De már látom, hogy körülbelül felesleges volt, mert nem lehet veled semmit sem megbeszélni, sem egyről kettőre jutni. - Fintorodom el, komolyan és úgy nézek erősen a lány szemeibe, mintha ezt a lelkének akartam volna mondani, hogy végre megértse, miről is beszélek valójában.
Van igaza, be kell látnom, hogy van igazság a szavaiban, de hát akkor is én már magamat sem értem. Sose volt ilyen és már lassan sírni tudnék, hogy milyen idióta tudok néha lenni, amikor ő velem van.. Utálom, hogy ilyen szarnak érzem magam, utálom, hogy igaza van néha és utálom, hogy utálom magam.. Nem, nincs értelme annak, amit most itt össze-vissza beszélek, de hát akkor is el kell mondjam ezeket valakinek. El kellett mondanom valakinek és majdnem mindent elmeséltem Pearl-nek, de hát.. Semmi értelme nem volt. - Tényleg sajnálom, hogy megcsókoltalak, nem tudtam, hogy ennyire.. bántani fog. - ohh igen, ritka pillanatok egyike, amikor szégyellem magamat. Egyszerűen igaza van, megint olyan vagyok, amilyennek nem kéne lennem és tényleg elgondolkodtatnak a szavai. Azonban mikor közli velem, hogy mások érzéseivel játszok, akkor nekem baromnak legördül egy könnycsepp az arcomon és reménykedem benne, hogy időben sikerül letörölnöm, hogy ne lássa meg, mikor visszafordult. - Sosem játszottam mások érzéseivel.. - mondom neki halkan és őszintén. Nem szeretem, ha velem játszanak, így én sem játszok másokkal, de nem gondoltam volna, hogy.. ennyit fog neki jelenteni a csók. Aztán következő szavai teljesen lehengerelnek, csak ott állok és pislogok. Nem, talán még nem is fogtam fel, hogy ő mit mondott nekem, de miután sikerült, akkor furcsa melegség járta át a mellkasomat és olyan.. ilyen.. még sosem volt. Csak nézek a szemeibe és oldalra billentem a fejemet. - De mit látsz bennem? Nem vagyok csinos, nem vagyok okos, nem vagyok ribanc.. bármelyik lányt megkaphatod, miért pont én érdekelnélek? Miért érdekelnék egy olyan srácot, mint te? - sugárzik rólam az őszinteség, talán még ezeket senkinek nem tettem fel, de hát sosem hívtak randira, sosem akartam velem járni.. Ő egy jóképű srác és már tudom azt is, hogy tud igazán jó fej is lenni, miért érdekelnél én? Tényleg nem vagyok szép, sem csinos, okosnak meg pláne nem vagyok okos.. Ott van Dakota, aki azonnal széttenné neki a lábát, de én nem.. én nem vagyok olyan lány, akikkel eddig volt dolga.
Látom rajta, hogy összezavartam. Nem is bánom, hiszen most egyébként is ez volt a célom. Valamiért úgy érzem, jelenleg én vagyok az áldozat és nem ő. Nem fogom megsajnálni. Nem mintha egyébként sajnálkozós típus lennék. - Nem bánt, csak még mindig nem értem miért tetted. - Válaszolom már-már nyugodtabb hangnemben. Valahogy úgy érzem, ez csak egy üres pálya lesz ismét, nem fogunk megint tovább jutni a dolgainkkal. Meg is lepne ha sikerülne. Vádolom őt. Több dolgot is a fejéhez vágok, olyan gondolatok esnek ki a számon, amiket lehet, hogy igazából még komolyan sem gondolok. Mindenesetre azért nem tántorítok. Tekintetem az övét keresi, látni akarom rajta, hogy mikor mond igazat, mikor beszél komolyan. Következő őszinte mondandómmal pedig pontosan azt értem el amit akartam. Meglepődött. Valahogy úgy éreztem, kicsit mégis körül kell írnom a helyzetünket, hátha megnyílik végre. Pedig szerintem kettőnk között én vagyok az, aki nehezebben nyit... mégis... hol tartunk most? A francba... Kicsit felhorkantok kérdései hallatán. - Nem tudom, már őszintén. Bírtam benned, hogy szókimondó vagy, és őszinte de úgy tűnik, a lényeges dolgokban mégsem olyan nagy a szád. - Kacsintok egyet. Mozgolódik picit ide-oda, aztán úgy döntök előveszek egy cigit és inkább rágyújtok. Most már nyugodtság jár át, megpróbálom még jobban a kedélyeket lecsillapítani. A többi kérdését kikerülöm. Túlságosan úgy érzem, hogy leblamál engem, mintha hímkurva lennék vagy valami ahhoz hasonló. Pedig én is érzek, akármennyire is felfoghatatlan.
Nem tudom, hogy miért kell ezen ennyire fennakadni. Megcsókoltam, mert úgy éreztem ezt kell tennem. nem tudom, hogy mit mondjak neki, hogy mi lenne a helyes válasz. Még magam sem tudom, hogy miért tettem ezt, egyszerűen nem tudom megmagyarázni. Ránézek, szóra nyitnám az ajkaimat, de érzem, hogy elpirulok és teljesen vörös lesz a fejem, kénytelen vagyok félrenézni.. mi van velem?! - Én.. én.. szerettelek volna megcsókolni. - ennél többet nem tudok mondani, nem tudom megmagyarázni és remélem már ő is megérti és felfogja. Vannak dolgok, amikre nincsen magyarázat, szerintem ez egy ilyen dolog, nem tudok egyetlen indokot sem mondani, hogy miért tettem. Minden annyira zavarós és kusza, nem tudom.. egyszerűen nem tudok másra gondolni, hogy mennyire jó volt az a csók, hogy mennyire jó volt érezni a az ajkait, az enyémen.. A szavai pedig csak összezavarnak és meglepnek. Amikor pedig azt mondja, hogy a lényeges dolgokban nem nagy a szám, csak megforgatom a szemeimet és tudom, hogy mit fogok mondani. - Mostanában többször gondolok rád.. valami megváltozott a csók óta, minden annyira más.. - nézem őt és nézem, ahogyan rágyújt és nem tudom, vannak kételyeim.. Mi van, ha csak játszik velem? Mi van ha csak poénból teszi? Félek, hogy ha egyszer nyitok és közel engedem, akkor az elvesztése rossz lesz.. Nem is ismerek magamra, sose hittem volna, hogy egyszer ide fogunk jutni, de most márt itt vagyunk. - Félek megpróbálni, félek attól, hogyha közel engedlek, akkor valami megint csak rossz lesz.. Kedvellek, hiába veszekedünk mindig, azért hiányoznál, ha eltűnnél.. Hiányozna a piszkálódás és TE is. - nem, sajnos nem tudom befogni a számat és csak jönnek a szavak szépen egymás után, mintha nem lehetne megállítani, azonban mégis elhallgatok. De tudom, hogy hamar rám unna, hogy ha nem kapná meg azt, amit a többi lánytól.. akkor én jönnék ki rosszul.
Összeráncolt homlokokkal és gyanús tekintettel mérem végig Dorist amikor kijelenti: hogy ő meg szeretett volna csókolni. Egyik kezemet a homlokomra helyezem, kicsit elgondolkodom. Nem értem, még mindig nem. De ez már egy fokkal elfogadhatóbb magyarázat, mint amit az előtt motyogott. Nem is válaszolok rá. egyszerűen csak tovább lépek a következő magyarázatára. Úgy tűnik, valamit hatott a hasbeszélőkém. Pontosan ezt akartam elérni: hogy feloldódjon és kicsit komolyabban szóljon hozzám mint máskor. Komoly tekintettel nézem őt, ahogyan beszél hozzám. - Tudom, tényleg más... - Nem szeretem az ilyen furcsa, értetlen érzéseket. Viszont ezek szerint igazolódott a gondolatom, miszerint Doris is furcsább lett azóta. Most pedig annyira kiad magából minden szót, hogy én csak a cigimet szívom mondatai közben és nagyokat pillogok rá. Én vagyok az, aki kevésbé fejezi ki a másik felé az érzelmeit és ez most sem lesz másként szerintem. Pillanatokig hallgatok és próbálom feldolgozni ezt. Mégis mit mondjak? Ez most elég érdekes helyzet: egy rossz szó vagy rossz lépés és minden összedől, ismét. - Tudod... igazából nem is ismersz. - Ennyi. Csak ennyi arra, amit mondott nekem. Ezt most nem azért közöltem vele, mert nem értékelem amit mondott. Csak túlságosan ítélkező velem és tudom, hogy azt hiszi rólam, hogy nem is akarok soha életemben megállapodni, csak kurvázni meg ribancokat összeszedni. Pedig abban száz százalékban biztos vagyok, ha megismerne már nem gondolna rólam ilyesmit. Valami mégis felkeltette az érdeklődésemet. - Hogy értetted, hogy valami megint rossz lesz?
Nem tudom, hogy miért kell ennek így lennie, azt sem tudom, hogy miért beszélek vele. El kellett volna mennem innen csók nélkül, akkor minden más lenne és minden sokkal jobb lenne. De hát köztünk a dolgok sose olyan könnyűek, mint mi hinnénk. Mi nálunk minden bonyolult és minden annyira zavarós, sosem gondoltam volna, hogy mi majd egyszer ide eljutunk, hogy egyszer majd elcsattan közöttünk csók. De nem bántam meg, nem akarom megbánni, mert őszinte szándékkal csókoltam meg őt, azonban.. talán ő is ugyanilyen szándékkal csókolt meg azon az estén. Nem, egyáltalán nem jutok előrébb a válaszával és talán nem is kellett volna beszélnem vele. Shane szinte semmilyen érdeklődést nem mutat a mondandóm iránt. - Igen.. - csak beleegyezni tudok és nézni. Nézem, ahogyan szívja a cigit és próbálok olvasni a szeméből, de szinte semmit sem látok benne.. Miért nem születtem legilimentori képességekkel? Most nem gondolkodnom kéne, hanem koncentrálnom és megtudhatnám, hogy mi is jár a fejében. Sose tudta megfejteni a gondolatait és azt sem tudtam, hogy mit miért tesz. Azt hittem, hogy már sosem fog megszólalni, mintha egy örökké valóságig lett volna csendben és.. nem is tudom. Annyira nem értem, hogy mi ez az egész köztünk. Szavain csak elmosolyodtam és szemeibe néztem, majd lépek egyet közelebb és még így is tisztes távolság van köztünk. - Hát Shane nem ismerjük egymást, csak egy-két dolgot ismertünk meg a másikról hat év alatt, de ez így van jól. - tisztában vagyok vele, hogy semmit sem tudok róla és nem is ismerem. Ő sem ismer engem, mert nem akartuk megismerni a másikat, de most változtak a dolgok, azonban én jobbnak látom, ha nem változnak a dolgok, ha minden ugyan úgy marad, mint eddig. Kérdése azonban meglep és oldalra billentem a fejemet.. - Emlékszel a napra, amikor belelöktelek a tóba? Na aznap este felkerestelek, mert beszélni szerettem volna veled, de megláttalak Dakotával. - kezdem el neki mesélni. Én tényleg este utána mentem és beszélni akartam volna vele, azonban ő mással töltötte az időt vagyis.. inkább azt kell hogy mondjam nem tudtam vele beszélni. Nem akarom, hogy félreértse a szavaimat, ezért folytatom, mielőtt bármit is mondhatna. - Nem féltékeny voltam, inkább rájöttem valamire.. Mi sosem jönnénk ki, annyira különbözik a világunk. - magyarázom meg a szavaimat és remélem, hogy megérti a szavaim lényegét. Mi nem ugyanabból a világból származunk..
Hosszabb ideig csak álldogálunk ott egymással szemben és nézzük a másikat. Próbálok közben egyszer- egyszer elpillantani másfelé, vagy éppen jó ötletnek tűnik a cigicikket is ledobni a földre, majd eltaposni és addig sem érzem magamon Doris pillantását. Nem mozdulok. Ő ugyan közelebb lép, de még úgy érzem, mindig jó a távolság. Valamiért nem érzem úgy, hogy most ez az a pillanat lenne amikor közelebb kell kerülnünk egymáshoz. - Akkor miért ítélkezel, ha ezt tudod? - Pillantottam fel szemeibe mondandója után. Azt hiszem most ez a legnagyobb problémám. Jó, mondjuk ki nem ítélkezik másokról ismeretlenül a hátuk mögött? Persze, de a mi helyzetünk ebben is más. Hiszen már hat éve... az idők kezdete óta ismerjük egymást és mégsem tudtunk meg sokat a másikról, csak azt, hogy mivel lehet leginkább felhúzni, azt hiszem. Megpróbálja megmagyarázni. Felvont szemöldökkel tekintek oda. - Én ebben nem hiszek. Mármint, ez baromság. - Őszintén, kifejezéstelen arccal pillogok a lány felé és folytatom. - Mert ezek szerint neked csak a külsőségek számítanak. De nekem megvan a baráti köröm, ahogy neked is gondolom a tiéd. A két ház is teljesen különbözik egymástól, mindenben és nem hasonlíthatod össze őket. Persze... mindketten a megszokott kis környezetünkbe szeretünk, de ennek nem kellene nagyban meghatározónak lennie. Tessék, Calibanról nem hasonlókat gondolsz? Hiszen ő is ugyan abban a világban él szinte mint én... - Tekintetem kíváncsi, és már nem is tudom, mit zagyváltam itt össze igazából. Csak egyszerűen nem bírom, ha ítélkeznek felettem úgy, hogy igazából nem is látják a lényeget. Mert nálam aztán tényleg ez van. Csak lehet, hogy a különbség az, hogy sosem fogom megmutatni az igazi énemet. Azzal mindig is úgy éreztem, sokat veszítenék.
Na én ezt most nem ismerem, mert.. most akkor mi is pontosan a baja? Addig eljutottam, hogy szerinte nem kellene ennyire rosszban lennünk és lehetünk barátok, de hát akkor is. Annyi éven át csak veszekedtünk és nem is akartunk kibékülni, legalábbis eddig nem tettünk lépéseket az úgy érdekében. - Nem tudom.. egyfajta védekezés? - na nem azért kérdezem ezt tőle, mert bizonytalan vagyok, hanem azért, mert nem biztos, hogy rájön mire gondolom. Annyi éven át nem akartam megismerni, mert féltem bizonyos dolgoktól, mint mondtam attól leginkább, hogy kiderül róla egy-két dolog. Nem rossz dolgot értek ez alatt, mert lehet, hogy valójában egy nagyon rendes és szerethető ember, de akkor abban, amiben eddig éltem valamilyen szinten hazugság lenne. Nem tudom, hogy miért kell neki erre így reagálnia.. Mi tényleg nem tartozunk ugyanabba a világba, annyira más körülöttünk minden? - De hát.. - motyogom nagyon-nagyon halkan, szerintem annyira halkan, hogy ő meg sem hallotta. Csak hallgatom a szavait és nem is tudom, hogy mit mondjak erre. Nekem nem csak a külsőségek számítanak és... nem tudom, nem tudom mit gondoljak. Nem áll szándékomban veszekedni vele és nem is akarom megbántani.. - Nem értelek.. miért szeretnéd ennyire, hogy változzanak a dolgok..? - beletúrok a hajamba és kicsit meg is vakarom a fejbőrömet, majd belenézek a szemeibe és egy nagy sóhaj közepette megrázom a fejemet.. ezzel azt akarom jelezni, hogy nem kell válaszolnia. - Caliban az elejétől kezdve kedves volt és elhívott a bálba, de nem is randi és nem is akar elvenni.. - mondom neki és sóhajtok még egyet, majd elhatározom magam, hogy felteszem azt a kérdést, ami foglalkoztat. - Azért vagy ilyen és akarsz megismerni jobban, mert.. tetszem neked? Vagyis érdekellek úgy? - kerek perec megkérdezem tőle és még magam is belepirulok kissé a kérdésbe, azonban nemleges választ várok, mert.. én tuti nem jövök be neki, csak szerintem megunta az állandó veszekedést és a harcokat, szimplán beakarja fejezni.
Csak a vállamat vonogatom kérdésére. Erre azt hiszem már nincs mit mondanom, hiszen neki kell tudnia a választ. Egyszerűen csak abbahagyom ezt a témát, már nem akarok többet hozzáfűzni. Kérdőn tekintek rá. Láthatóan ismét lesokkolja a kijelentésem, vagyis a diskurálásom ami az elkövetkező időt övezi be. Minden kijelentését próbálok nem túl feltűnően átforgatni, hiszen úgy veszem észre, hogy csak így tudom őt őszinteségre bírni. Miután befejezem, felvont szemöldökkel pillogok rá. - Egy pillanatig sem mondtam, hogy szeretném, ha megváltoznának... - Ha kéri ha nem akkor is válaszolok rá, hiszen pontosan ez van: félreérthette, pedig nem akarom, hogy megváltozzon semmi sem, egyszerűen csak nem tudom megérteni az ő eszméit. És ha ez kell ahhoz, hogy beszéljen velem, hát nem érdekel. Az viszont igen, hogy Calibannal hogy vannak. Kicsit sem feltűnően tapogatózok, már van tapasztalatom benne. Sandítva pillantok a lányra, miközben válaszol. Addig nem is tekintek újra rá, ameddig nem kérdez tőlem ismét. Az ég csillagos, kezd egyre hűvösebb lenni. Összefonom magam előtt a karjaim. - Én csak... - Habozok. Túl nagy a büszkeségem ahhoz, hogy kerek perec kimondjam amit ki kellene. Na és nem mellesleg lehet, hogy bizonytalanabb vagyok mint egy lány... - Meg akarom érteni a gondolkodásod. Mert nem értelek.
Nem tudom, hogy miért jutottunk el ide, de nagyon is örülök, hogy végre normális emberi stílusban képesek vagyunk beszélgetni. Tudjátok ki nem mondanám, de valahol mindig is reménykedtem benne, hogy talán egy szép napon majd képesek leszünk eljutni ide és lám, most itt vagyok. Legszívesebben mosolyogtam volna, de nem tehetem meg most, mert talán rosszul jönne ki. Nagyon reménykedem benne, hogy ez a nap egy mérföldkő lesz a mi kis fura kapcsolatunkban, azonban azt is tudom, hogy ő is valami ilyesmiben reménykedik. - Tudod, én néha szeretném, ha mi nem veszekednénk mindennap. Láthatod, hogy most is képesek vagyunk erre. - mondom neki egy halvány mosollyal az arcomon, mert tényleg így van, egyszerűen szerettem volna. Nem is értem, hogy miért kellett nekünk annyi éven át utálkoztunk és veszekedtünk, most meg összefogtunk és minden jól alakult.. Aztán feltettem azt a kérdés, amire nagyon is szerettem volna választ kapni, hisz érdekelt. Kalapált a szívem és akartam tudni, hogy mit mond. Nem tudom, miben reménykedek, mert tényleg mit akarhatna ő tőlem.. De a reménynek ott voltak a szikrái, mosolyogva -már őszintén mosolyogva- vártam a válaszát, azonban amikor meghallottam a választ a mosoly szép lassan lehervadt az arcomról. Azt hittem, legalábbis abban reménykedtem, hogy azt fogja mondani, hogy.. - Értem. - kezd egyre jobban sötét lenni és egyre hűvösebb a levegő és csalódott vagyok. Próbálok mosolyt erőltetni az arcomra és természetesnek tűnni. Nem tudom, hogy mit mondjak vagy tegyek.. de hát nem akarom, hogy elmenjen és itt hagyjon, azt szerettem volna, ha velem beszélget tovább. Nézem őt és sóhajtok egyet. Szégyellem magam, hogy megkérdeztem azt, amit nem kellett volna. Tudhattam volna, hogy ezt a választ fogom kapni. - Ne haragudj, nem tudom miért kérdeztem meg.. - nekem ez nem megy.. én nem tudom eljátszani, hogy minden rendben van velem, hogy boldog vagyok, mikor igazából könnyek mardossák a szemeimet.. Nem tudom, hogy miért érzem magamat ilyen szomorúnak és letörtnek, hisz nem történt semmi olyan, ami miatt annak kéne lennem..
Kicsit felkuncogok és végül is a vigyor(szerű) vonal kerül az ajkamra. Kijelentése már tudatosult bennem akkor is, amikor legutóbb említett ezt. Még ha nem is konkrétan. - Valljuk be, hogy sokkal nyugodtabb ez így. - Talán. Egy óriási talán. Amikor haragosak vagyunk egymásra, vitázunk és veszekedünk, kicsit lehet, hogy komolyabban gondoljuk a dolgokat. Így nem tudom, mi lesz ebből például holnapra. Kíváncsian tekintek a lányra. Valahogy gondoltam, hogy nem fogja olyan túl jól fogadni a válaszomat a kérdésére. Mindig mindent megteszek azért, hogy bizonyos érzéseket eltitkoljak másol elől. Nem érzem úgy, hogy még ebben teljesen biztos lennék, hogy ezt csak így kijelentsem. Megmosolyogtat ez a mosoly erőltetése. Tekintetem elkapom a távolba, ismét a csillagokat nézem. Eszembe jut, csak úgy, hogy mennyire szerettem is az asztronómiát régebben. Azért még képben vagyok természetesen. - És kérdem én... te mit szeretnél? - Felvont szemöldökkel pillantok rá, és most már le sem veszem róla a szemeimet. - Mert láthatóan nem ezt a választ vártad. Az erőltetett mosolyt sokat mutattad nekem amikor vitáztunk, szóval... ne tagadd.
Tetszik a mosolya vagyis tetszik az, hogy milyen arckifejezés kerül az arcára. Nem tudom, de valamiért boldogsággal tölt el, hogy ilyen jóba lettünk ilyen hirtelen. Nem is értem, hogy miért nem voltunk eddig ilyen jóban.. Annyi mindenről lemaradtunk, mert veszekedtünk és bántottuk egymást, de be kell látni, hogy köztünk a béke igen is nagyon törékeny dolog köztünk. - Ez is van olyan jó mint a veszekedés. - felelem majd kiöltöm a nyelvemet rá és figyelem őt.. Tudom, hogy nem kellene ilyeneket mondanom neki, de hát ha egyszer ez az igazság. Tényleg jó ez most így és jól érzem magam vele, sokkal jobban, mint eddig bármikor. Elkezdi a csillagokat bámulni és hát én is így teszek, csak figyelem a csillagokat. Imádom a asztróóónomiát, mindig is az volt a kedvenc tantárgyam, meg az egyetlen is, amit tanultam is valamennyire. Majd aztán hát ő átlát a szitán és rájön, hogy.. hogy nem estek jól a szavai, de hát magam sem tudom, hogy miért nem.. - Emlékszel, hogy vannak dolgok, amikről nem beszélünk? Ez is ilyen.. nem fogok magamból idiótát csinálni. - oldalra pillantok és nem is nézek rá. Nem akarok erről beszélni, nagyon nem, mert ezek szerint tényleg csak játszott velem és nem is mondott semmit sem komolyan. Legördül egy könnycsepp az arcomon, de nem adom meg az örömöt, hogy elkezdjek sírni. - Örülj neki, hogy sikerült nyerned.. elérted, amit akartál. - mondom dacosan majd letörlöm azt az egyetlen kósza cseppet és próbálom összeszedni magamat.
Kacsintok egyet, aztán fordítom el csak a tekintetemet. Őszintén, sok helyzetben olyan oldalát mutatja nekem, amit meg tudnék kedvelni, őszintén. Csak aztán mindig valami történik, ami miatt inkább elhessegetem a gondolatot a fejemből. Felvonom a szemöldökömet kijelentésére és elmosolyodom. Olyan "úgy tudtam" mosollyal. Azért persze megértem valamilyen szinten ezt a távolságtartást. Nem voltunk a legjobb barátok, most sem vagyunk, hogy mindent meg kelljen beszélnünk egymással. Úgyhogy csak ismét az ég felé emelem a tekintetemet és elmerengek. Így nem veszem észre azt sem, hogy mennyire küszködik azért, hogy erős maradjon. Mégis olyan szavak hagyják el a számat, ami teljesen értelmetlen számomra. Hirtelen tekintek felé. - Nyerni? Mit nyertem? - Rázom meg a fejemet és emelem fel a kezeimet kérdőn. Komolyan nem értem miről beszél. Ha rám néz, akkor ezt láthatja rajtam is. - Mit értem el? Miről beszélsz?
Nem kéne itt lennem, már rég el kellett volna innen mennem, nem kellett volna leállnom vele beszélgetni. Mit gondoltak? De most komolyan?! Mi sosem leszünk barátok, soha de soha, mert mi nem tudunk egymás mellett békességben élni. Nem is értem miért álltam le beszélgetni erről, mert sosem tudtunk egymással másmilyenek lenni, egyszerűen mintha mi képtelenek lennénk erre. Talán van benne valami és tényleg nem vagyunk biológiai szinte arra, hogy békességben éljünk. Meg hát minek megpróbálni? Egész eddig így éltünk és nem is volt olyan rossz, már kezdtem hozzászokni. Igaz néha átesett egy-két dologgal a ló túloldalára, de hát velem is megesett, például, amikor belelöktem a tóba, az talán túlzás volt. Miért is lepődöm meg azon, hogy játssza a hülyét, mintha nem tudná, hogy miről beszélek.. De lehet, hogy ez az egész nem is volt játék? Már azt sem tudom, hogy mi van és én sem értek semmit. Nem tudom, hogy hogyan tovább, hogy mi legyen, hogy válaszoljak e egyáltalán a kérdéseire. Akkora idiótát csinálok magamból.. - Már azt sem tudom mit gondoljak.. lehet a kedves szándékod egy fogadás miatt van az egész? - kérdezem tőle és ezerrel kattog az agyam, nem tudom, hogy mit kéne még mondanom. Nézem őt és gondolkodom és próbálok rájönni, hogy mi ez az egész most itt. - Tudod, tökre megkedveltelek, de szerintem.. nem mered belátni, ha valaki fontos neked, mert azt hiszed, hogyha valakivel megromlott a viszonyod, akkor másokkal is meg fog. - nem tudom, hogy miért ezt vágom a fejéhez, de most ezt érzem helyesnek.. Tudom, hogy nincs jóban az apjával és mindenki fél mások elvesztésétől, de nem az a megoldás, ha mindenkit ellök magától és nem enged senki sem közel magához. - Miért akarsz megismerni? Mond el komolyan, kérlek! - kapaszkodom az utolsó szalmaszálakba és nagyon remélem, hogy most valami olyan választ ad, ami igaz.. vagyis annak tűnik.
Tekintetem rá vándorol és most már le sem veszem róla. Nem értem meg ilyenkor. Hirtelen vált át és mintha az előző érdekes, jó pillanatok már meg sem történtek volna. Mégis: sikerül talán még rosszabbá tennem a helyzetet. Elröhögöm magamat amikor a fogadást emlegeti. - Hát, neked tényleg üldözési mániád van! - Forgatom meg a szemeimet és végül is abbahagyom rögtön a nevetést, csak egy hirtelen jött érdekes - meglepődött - reakció volt. Összefonott karokkal lépek hozzá egy lépéssel közelebb, és úgy figyelem őt, oldalra fordított tekintettel. Érdekel, mit fog még képzelegni. Mégis, amikor rám tereli a szót, kicsit dühösebben vágom odébb magam. Tudja, hogy ez érzékeny téma nálam. - Olyan vagyok, amilyen! Ezen nem tudsz változtatni. Ezen az sem tud változtatni, ami történik körülöttem! - Hirtelen felindulásból kicsit fel is emelem a hangom, de a végére már sikerül viszonylag visszavennem, hogy ne az legyen, már megint én kezdek bele a vitába. Levegő be- és ki. A kérdése csak ismét húzom az időt, talán már azt hiheti nem is mondok semmit... - Hat év után szerintem megérdemlünk annyit, hogy jobban megismerjük egymást. Meg igazából kicsit idegesít, hogy olyan rossz embernek gondolsz. És igazából az is, hogy sosem mutattad ki, hogy valaha is meg akarnál tudni rólam bármit is ami igaz.
Bárcsak másik kabinba ült volna be és nem kellett volna megismernem, annyira visszamennék az időben és megoldanám, hogy sose ismerjem meg, hogy szavakba sem lehet önteni. Mindig is olyan kettős érzésem volt vele kapcsolatban, egyszerre örültem, hogy látom és voltam mérges, mert mindig veszekedtünk. Komolyan mondom néha rosszabbak voltunk, mint az óvodások, akik összevesznek egy tányér levesen. Mondjuk az baromira nem tetszik, hogy kiröhög, de hát már ezt is kinézem belőle, nem tehetek róla, hogy ilyennek ismertem meg! - Nem tudom, lehet hogy igazad van. - mondom neki szemeimet megforgatva. Üldözési mánia? Persze, ki nem érezné magát üldözve mellette, ha hat évig csak sértett és beszólt, most meg hirtelen olyan lett, mint egy kis angyal. Szavaira nem is tudom, hogy mit mondjak és talán egy újabb kérdéssel tudnék csak elő rukkolni, de nem tudom.. Mi értelme van? Miért akarjam jobban megismerni, mikor tudom, hogy csak fájdalmat fog okozni?..- Ha mindig ilyen lennél, ilyen kedves, akkor.. nem is kéne megváltoznod. - motyogom halkan és ránézek, reménykedve, hogy nem fogja megint elnevetni magát, mert megfojtom. És igen, most nem akarok veszekedni, nem akarok kiabálni, nem akarom megutáltatni magamat vele. Nem, most nem is ismerek magamra, de hát ha egyszer most tényleg nem érdemli meg, hogy gonosz legyek és bántó? Megmutatta egy olyan oldalát, amilyet eddig még nem igen és.. annyira más, annyival jobb. Szavain elgondolkodom, majd oldalra pillantok, mert ezt nem fogom tudni úgy elmondani, hogy végig a szemébe nézzek. - Ha ezt a két énedet keverni tudnád.. ha tudnál kedves lenni többször, te lennél az első és egyetlen srác, aki az esetem lenne. - magam sem hiszem el, hogy mit mondtam.. de kimondtam és nem bántam meg.
Igazam van mosollyal tudom le a kijelentését és egyelőre úgy érzem, nincs már min vitáznunk tovább. Nem is nagyon értem magamat sem, hogy miért álltam most le itt vele, vagyis... igazából ő miért állt le velem. Eddig sosem jutunk el, mindig elrohan félúton, feladja a küzdelmet. Meglepett. Őszintén és sok mondandójával elgondolkodtatott, még ha jelenleg ez nem is tűnik fel igazán. Biztos vagyok benne, hogy lesz min morfondíroznom a következő találkozónkig. Túl sok mindenen... - Ha te is mindig ilyen normális volnál, akkor valószínűleg én sem viselkednék veled hülyén! - Vágom rá hirtelen, már sokkal nyugodtabb hangnemben, mint az imént. Sok olyan dolog van, amit nem tűrök el másoktól, az egyik például az, ha meg akarnak változtatni. Valójában ezért is nem vagyunk jóban a drága jó apámmal sem. Ha pedig Doris is erre készülne, akkor biztos, hogy rossz úton jár. Inkább megutálni fogom érte mint megkedvelni. Olyannyira meglepnek következő szavai, hogy tátogva és felvont szemöldökkel csak állok előtte, bambán, mint akinek még nem bókoltak sosem. Vagyis Doris Edwards még sosem mondott nekem ilyesmit. - Ehhez lehet, hogy kicsit bele kellene gondolnod abba, hogy ez kettőnkön múlik. Neked sem ártana csiszolnod magadon... és a hozzáállásodon. - Jelentem ki őszintén, nyugodt hangnemben, majd kifújon a fáradt gőzt. Hát ez egy érdekes nap, érdekes beszélgetéssel és témákkal. Nem gondoltam volna, hogy ez majd így fog végződni...
Kezdőlap
