Miért ilyen minden? Ilyen még sosem volt velem és azt tudom, hogy erről senkinek sem beszélhetek, mert nem akarom, hogy valaki megtudja. annyira nem is tudom, hogy hogyan alakult ki ez az egész. De most annyira más, most annyira jó fej és kedves, annyira olyan, amit szeretnék.. Veszekedünk, de nem úgy, ahogyan eddig és nevetünk, annyira jó vele nevetni és tudom, hogy ez most nem jó. Én nem akarok senkitől semmit, én nem akarok így érezni és nem is iránta, elakarom felejteni ezt az egészet, elakarom felejteni, hogy megcsókolt. Mintha az egész világ ellenünk és mégis velünk lenne, Tristannak nem kellett volna bekevernie és akkor most nem lenne ez az egész. Most nem lennék itt, most nem keresném a szavakat és nem akarnék komplett idiótának, mert már rég nem kéne itt lennem. Csak én beszélek és ő csak hallgatja vagy beszól.. Még mindig nem értem, hogy miért kell valakinek párkapcsolat, nekem bőven elég, hogy vele veszekedem és vannak barátaim.. - Hát.. mindketten ludasok vagyunk, lássuk be. - felelem neki és.. és ez valóban így van, mi mindketten kitettünk magunkért, hogy ne legyünk jóban. Talán előbb is megtehettük volna ezt, azonban úgy érzem, hogy lehet nem is baj, hogy így alakultak a dolgok. Az eddigi hat év hazugság lenne, mintha hazugságban éltem volna és minden hirtelen megváltozna.. nem lehet ilyen valójában, nem lehet ennyire más igazából. Nem is tudom mitől félek jobban.. hogy ő valójában jó ember vagy attól, hogy kedvelem őt?.. De ő Shane Zabini és azzal sem jutok előrébb, hogy komplett idiótát csinálok magamból, mert nem akarok ezt, nem akarom, hogy ilyen.. ilyen nyafka és törékeny legyek, én nem vagyok ilyen! Elindított bennem valamit és nem tudom, hogy én ezt mennyire akarom, de nem vagyok normális, nem hiszem, hogy kimondom azokat a szavakat, melyeket nem kéne.. de tényleg nem kellett volna kimondanom azokat a szavakat. Pislogok és én már tényleg feladom, én nem tudom, hogy mi van.. Meg miért kellett nekem ilyeneket mondanom neki? Válaszával sem tudok mit kezdeni, csak együtt értően bólogatni. Igaza van, mindenhez két ember kell, ehhez is. - Kezd hideg lenni, nincs kedved együtt visszasétálni? - nézek a szemeibe és reménykedem abban, hogy igent fog mondani, mert jó lenne, ha együtt sétálnánk vissza a suliba és tudnánk még beszélgetni. Valamiért nem akarom itt hagyni, nem akarom, hogy véget érjen a beszélgetés és ennyi legyen. Már ragaszkodom is hozzá, hát ez remek.. nem tudom, hogy hogyan lenne jobb, de mindenesetre megvárom a válaszát, mert ki tudja.. lehet nemet mond nekem.
El kell mondanom, őszintén, hogy nem számítottam erre. Sosem gondoltam volna. Sosem láttam még úgy értelmét ennek a dolognak, mint ahogy a mai nap után fogom majd. Ugyan kell egy kis idő, mire belerázódok és elgondolkodom az egész helyzeten, mert nem mindegy, túl sok minden történt és még ezt a Tristan gyereket is majd a figyelmem alá kell vennem... azért nem lenne jó megismételni a ma történteket. Kicsit kínos. De azt hiszem, valamilyen szinten mindketten előrébb jutottunk. Haloványan mosolyogva bólintok az egyetértésére, amiben kijelenti, hogy bizony mindketten ludasok vagyunk ebben a dologban. Már nincs mit hozzátenni. Ez volt a tény és az igazság is. Ugyan nem tudom, mennyire fogunk majd megváltozni a jövőben. Mármint az egymás közötti viszonyban. Kíváncsi leszek rá, komolyan. - Menjünk. - Indítványozom és összébb húzom magamon a kabátot. Lassan megindulok mellette, valószínűleg váltunk még pár szót útközben, hisz végig együtt megyünk vissza, ha nincs másfelé dolga. Aztán pedig mindenki megy a dolgára. Bár furcsa volt ez az elválás, az előzőekhez képest.
Kezdőlap
