Oldalköltözés
clementia.
Kedves Mindenki!

Oldalunk új formában nyitotta meg kapuit: clementia. néven. Sok szeretettel várunk benneteket, ahogy új discordunkon is! Ott találkozunk! : )

b & caelor & effy

Lépj beljebb
ki jár itt?
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
 Elfelejtettem a jelszavam!
Multiváltó
válts felhasználót!
Felhasználónév:


Jelszó:


Bagolyposta
az oldalon fecsegõk
Friss posztok
pergamentekercseink

Hírek
Alastor Moody

Rodney J. Lestrange EmptySzomb. 25 Dec. - 10:27
MARAUDDDERS
Alecto Carrow

Rodney J. Lestrange EmptyVas. 5 Dec. - 0:12
Practise makes perfect... really?
Alex R. Emerson

Rodney J. Lestrange EmptySzer. 21 Júl. - 14:54
Elkészültem!
Lucius Malfoy

Rodney J. Lestrange EmptyPént. 9 Júl. - 1:06
Marvel Universe
Vendég

Rodney J. Lestrange EmptyCsüt. 8 Júl. - 9:43
Lucius A. Malfoy
Lucius A. Malfoy

Rodney J. Lestrange EmptySzer. 7 Júl. - 16:18
arasznyit fölötte léptek
Yves McGonagall

Rodney J. Lestrange EmptySzer. 30 Jún. - 3:38
First Knight
Martin Nott

Rodney J. Lestrange EmptyKedd 29 Jún. - 2:33
en passant
Anathema Avery

Rodney J. Lestrange EmptyKedd 29 Jún. - 0:34
A hónap írói
a hónap posztolói
Erre kószálók
ki kóborol erre?

Nincs


Jelenleg 30 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 30 vendég :: 1 Bot
A legtöbb felhasználó (89 fő) Csüt. 10 Jún. - 19:03-kor volt itt.


Megosztás

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Rodney Lestrange

Rodney Lestrange

C’est la vie
Inaktív
Ki már nem játékos
▽ Reagok :
0
▽ Avatar :
Pedro Pascal

»
» Szomb. 21 Okt. - 13:39

Rodney Jeremy Lestrange

Family don't end with blood, boy.


Becenév:

Rody, RJ, Jer

Kor:

35 év

Származás:

Aranyvérűnek születtem

Lojalitás:

Dumbledore nézeteit vallom, de csakis messziről

Képesség:

Az számít, hogy tudok kézen állva futni?

Csoport:

Professzor

Play by:

Pedro Pascal

Karakter típus:

Saját





Meséljek a családomról? Rendben van, nem jelent gondot. De előtte tisztáznunk kell, hogy mi is az a család. Mert erről minden ember másképpen gondolkodik és senkinek sem jelenti ugyanazt. Vegyünk példának engem és az apámat. Neki a család nem jelentett sokat, pontosabban csakis egyetlen téren volt neki fontos, ez pedig a vértisztaság volt. Valószínűleg semmire sem lesz soha olyan büszke a családjával kapcsolatban, mint arra, hogy négy fiúgyermeket nemzett, akik majd mind továbbviszik a Lestrange-ek nagy és csodálatra méltó nevét és erősítik az aranyvérűek családját. Persze még ebben sem lett igaza, mert sajnos az elsőszülött fia, akitől a legtöbbet várta el, éppen hogy a legrosszabb lett a gyermekei közül. Neki fontos volt az, hogy a látszat meglegyen, a tökéletes családé, a tökéletes embereké, a tökéletes mindené, emellett pedig elvárta a körülötte élőktől, hogy kollektíven gyűlöljünk és vessünk meg mindent és mindenkit, aki nem felel meg a mi eszméinknek. Még a tettlegességig sem kár elmenni, ha azzal a saját státuszunkat védjük és gyengítjük a megvetendő embereket, amilyenek a muglik és a sárvérűek. De miért is beszélek én többes számban? Nagyon rosszul teszem, mert semmiben nem közösködöm már egy jó ideje velük és nem is szeretnék semmiben sem részt venni, amihez nekik közük van. Ellenszenves, elkorcsosult és szánalmas csőcselék ez, aminek soha nem lett volna szabad létrejönnie, mert semmi jót nem tudnak hozni senkinek, csak kártékonyak a világra. Nem nevezem őket a családomnak, semmit sem jelentenek számomra és én éppen úgy kiégettem őket az életemből, akár egy cigarettacsikket a hamutartóban. Vagy az én arcomat a családfáról.
De van egy másik családom is, amit most és mindig annak fogok tartani, és amelyik tökéletesen megtestesíti azt, amit én családnak tartok. Nincsen hatalmas kúriánk, szerteágazó családfánk és még csak nem is köt minket egymáshoz a vér, helyette viszont sokkal többünk van, mint amiről apám és a nevetséges csürhéje csak álmodni tudna, ha lenne hozzá lelkük. Otthon nincs az az érzés, hogy minek megyek haza, nem akarom, máshol akarok lenni, hanem egyenesen boldoggá tesz, hogy végre beléphetek az ajtón, érezhetem a száradó ruhák öblítőillatát vagy a ragasztóét, amit Flora használ a kedvenc kreatív elfoglaltságaihoz. Nyugodt vagyok, amikor a családommal lehetek, Richard mellett, akivel tökéletesen kiegészítjük egymást és Florával, aki új színt hozott az életünkbe. Esténként vidáman ülök le az asztalhoz vacsorázni, majd fektetem le a kislányt aludni. Otthon minden rendben van, semmi más nincsen, csak békesség és szeretet, aminek minden normális családban lennie kell. És akárhányszor ránézek Florára, mindig újult erővel tör rám a tudat, hogy néha egy kicsit jobbá teheti az ember a világot és legalább egy valakit sikerült megmenteni attól a végtől, amit az apámhoz hasonlók szántak neki. Ez pedig sokat segít abban, hogy soha ne akarjam feladni, a családom miatt nem. Richard és Flora miatt nem.
Nem hinném, hogy egy ember jól tudná jellemezni saját magát. Az ilyesmi nem megy elég objektíven, mindenki szereti magát kissé jobbnak feltűntetni annál, amilyen valójában. Én igyekszem nem így tenni, bár a leírásom magamról biztosan nem lesz tökéletes. Annál sokkal komplexebbek az emberi lelkek és személyiségek, hogy ilyen egyszerűen leírjuk őket, de tegyünk egy próbát rá.
A legfontosabbnak talán azt mondanám, hogy rettentően forrófejű és makacs vagyok, ami életem során eddig a legtöbb problémát okozta nekem, de mégis emiatt vagyok ott, ahol. Ha nem lennék ilyen, sosem szálltam volna szembe a családommal, ezzel rengeteg gyötrelmet okozva saját magamnak, ugyanakkkor apámnak is, és ha ezt nem tettem volna, akkor még most is ugyanebben a helyzetben lennék. Így pedig nem tartom ezt annyira rossz tulajdonságnak, még akkor sem, ha rettentően fel tudom mindezzel bosszantani a körülöttem élőket.
Elég nagy az igazságérzetem, szeretem azt tenni, amit én igazságosnak érzek, még akkor is, ha nekem az nem sok pozitívat hoz. Éppen emiatt hagytam ott az aurorparancsokságot, nem bírtam azt a korrupciót, amit néhány kollégám művelt ott.
Néha túl nagy a szívem, ezt pedig sokan ki tudják használni. Igyekszem megtartani magamnak az ilyet és felölteni a kemény férfiember látszatát, amilyennek alapvetően tűnök kívülről, de aki jól át tud látni az embereken, annak velem sincsen nehéz dolga. Ennek ellenére manipulálható nem igazán vagyok, ami pedig a makacsságomnak köszönhető, csak hogy megint visszatérjünk egy korábbi, remek tulajdonságomra.
Gond nélkül fejest ugrok bármibe, legyen az csupán csak egy merész vállalkozás vagy valami ostobaság, amit félrészegen találtunk ki Richarddal. Diákkoromban bármilyen hülyeségre vevő voltam, amiért rengeteg rivallót kaptam a szüleimtől, de én persze mindig csak nevettem ezeken. Akkor még nem voltam túl felelősségteljes, ez viszont azóta, amióta saját családom van, teljesen megváltozott. De ennek nem itt van a helye.


"Szánalmas vagy, fiam."
Nem is tudom már, mikor kezdődött nálam igazán az, amikor látványosan lázadni kezdtem a családom ellen. Nem emlékszem rá, túl régen volt ahhoz, mindenesetre vannak emlékeim már hétéves koromból is, amikor Mulciberéknél felrobbant az összes puncsostál... egyszerre. Igazából még meg is úszhattam volna a dolgot, mert a házigazda az egyik új manójára akarta fogni a történteket, ami be is vált volna, ha nem nevetek olyan harsányan azon a rengeteg, szemétbe kerülő öltönyön, az öregasszonyok undorodó, ráncos pofáján, a nők sipákolásán és a férfiak haragján. Apám azonnal tudta, hogy én voltam a ludas, amit természetesen meg óhajtott tartani magának. Csak onnan tudtam, hogy tisztában van vele, mit tettem, hogy a vállamra tette a kezét és a kelleténél kicsit erősebben megszorította. De azt nem tűrhette, hogy az elsőszülött fia ilyen szégyent hagyjon rajta, ami nagyobb mint a puncsfolt az öltönyén, így anélkül akart hazavinni engem és a tönkrement, már nem is olyan gyönyörűséges ruhája miatt zokogó anyámat, hogy azt egyáltalán jelezte volna a Mulciber családnak. Persze én ezt nem hagyhattam, hiszen szegény manó nem tett semmi rosszat, úgyhogy bevallottam, mit tettem. Természetesen senki sem akart hinni nekem, mert egy hétéves kölyök ugyan hogyan tudná így felrobbantani a puncsos tálakat? Apám viszont tudta. Mindig ilyen voltam. Semmiben sem emelkedtem ki a többi gyerek közül, lassan tanultam meg olvasni és írni, a helyesírásom még komótosabban alakult, táncolni sosem tanultam meg rendesen, a viselkedésem pedig bőségesen hagyott kivetnivalót maga után. Egy valamihez viszont nagyon értettem, az pedig a varázserőm bizonyos fokú kontrollálása volt, így már akkor is tudtam ilyen kisebb galibákat okozni, amikor nem voltam különösebben dühös. Ez később sokban a javamra vált. Aznap nem annyira, mert az én szórakozásom miatt kapott ki nagyon egy manó, engem pedig apám jól elveretett egy másikkal a viselkedésem miatt. Azt viszont megtanultam, hogy az élet nem mindig igazságos, bármennyire is örültem volna akkor egy jóval nagyobb verésnek, ha a manó cserébe nem kap büntetést egy olyan tettért, amit nem is ő követett el.

"Mélyen csalódtunk benned, Rodney."
Körbenéztem a körülöttem álló többi elsőévesen. Mindegyik feszengve ácsorgott, a háromlábú kis szék felé sandítva és azon görcsölve, hogy vajon hová fogja beosztani őt a Teszlek Süveg. Többeket pedig még a rengeteg felsőbbéves diák is nagyon zavarba hozott. Nem értettem, min idegeskednek ennyit, nem fog összedőlni a világ, amikor leül az egyik asztalhoz, nem fogják megenni őket a nagyok. Én egy pillanatig sem féltem, nem láttam értelmét, hogy ezen aggódjak, így majdhogynem az egyetlen gólya voltam, aki úgy ült le a székre, mintha mi sem lenne ennél természetesebb. A Teszlek Süveg alig csúszott a fejembe, máris elordította magát, hogy "Griffendél!". Nekem már ennyitől hatalmas vigyor terült el az arcomon és olyan büszkeséggel ültem le a hosszú asztal szélére, hogy szinte dagadt a mellem. Apám olyan bosszús lesz, ha megtudja, hogy nem kerültem a Mardekárba, hogy biztosan még az igazgatónak is levelet fog írni, hogy ez így nem helyes és valamit nagyon elrontott az az ócska kalap. Engem pedig ennek a gondolata is rettentően felvidított, mert tudtam, hogy csak saját magát fogja lejáratni vele. Még aznap este írtam neki egy alig kétsoros levelet, amiben kifejtettem neki, hogy mennyire boldog vagyok, amiért a Griffendélbe kerültem, mert ez a legjobb ház a Roxfortban, hogy már most milyen jó barátokra tettem szert és képzeld el, apa, az egyikük mugli születésű... Biztos voltam benne, hogy remegtek a kezei, mire elolvasta a levelet, de én persze éppen ezt akartam elérni. A válasza csupán egyetlen sorból állt, ami az öcséimet biztosan nagyon megríkatta volna, én viszont csak elégedetten mosolyogtam. Csodálatos hét év vár itt rám.

"RJ, te egy legenda vagy."
Harmadéves koromban bekerültem a kviddicscsapatba, miután a Griffendél egyik terelője elballagott. Úgy tűnt, egészen tehetséges vagyok és ha nem is lesz belőlem világhírű élsportoló, azért a Griffendél csapatát könnyedén a győzelem felé segíthetem. Apám most sem volt elragadtatva, pláne, hogy tudta, a mardekáros kisöcsémnek is minden vágya, hogy kviddicsezhessen majd a saját csapatában, ő pedig ugyebár remek fiú volt, amilyenre neki szüksége volt. Nem baj, nem is vártam tőle többet, biztosan az sem tetszett neki, hogy a széles baráti társaságomba olyanok is beletartoznak, akikhez még csak hozzá sem lenne szabad szólnom, ezek közül pedig többen is velem együtt kviddicseztek. Nem baj, hadd fortyogjon csak magában, úgysincsen jobb dolga. A következő évben, amikor a kedves öcsike bekerült a saját háza csapatába, mi viszont hatalmas pontkülönbséggel lemostuk őket a pályáról, életem egyik legvidámabb levelét küldtem el apámnak, amiben elújságoltam neki a hírt. Nem válaszolt semmit, de nem is volt rá szükség, anélkül is tudtam, mennyire dühös volt. Hatodévesen lettem csapatkapitány, habár akkor már nem a kviddics volt a kedvenc elfoglaltságom. Sokkal jobban érdekelt, hogy a lányok szoknya alól kilógó combját nézzem vagy az, hogy megdöntsem az előző évi rekordjaimat büntetések és figyelmeztetések terén. Természetesen sikerült, nem volt benne nagy nehézség, azonban a legjobbat mégis meg kellett tartanom az utolsó évig, amikor egyetlen éjszaka alatt az összes csillárt pukizó fenekekké változtattam. Csupán azért nem rúgtak ki akkor páros lábbal az iskolából, mert a diáktársaim nagyrésze rettentően szomorú lett volna, a lányok utánam sírtak volna, a kviddicscsapatnak kellett a kapitánya, a tanulmányi eredményeim pedig nagyon is jók voltak hozzá, hogy egy ilyen tréfa miatt kitegyenek. Apám persze ekkor már megfenyegetett vele, hogy ha még egyszer szégyent hozok rá, akkor repülök a családi házból is, de nem rémisztett vele. Úgysem tette volna meg, én pedig nem szándékoztam sokáig ott maradni abban az élhetetlen kúriában. Tudtam, hogy hamarosan megszabadulok a Roxforttól, utána pedig vár rám a világ minden szabadságával, apám pedig semmiben sem fog tudni megállítani.

"Te csak hallgass a kis karvalyorroddal..."
Kiléptem a Roxfort kapuján, ezúttal véglegesen. Arra számítottam, hogy ez nem fog igazán megérinteni, sőt, egyszerűen felüdülvd, vidáman megyek haza, hogy összeszedjem minden ingóságomat és egy életre eltűnjek abból a patkánylyukból. Ennek ellenére úgy éreztem, hogy a szabadság érzését elnyomnja az a valami, amit úgy hívnak, hogy felelősség. Eddig azt tettem, amit csak akartam, hiszen nem volt semmi dolgom azon kívül, hogy tanuljak, kviddicsezzek és élvezzem az életet, apámék meg etettek, ruháztattak és a tetőt adtak a fejem fölé. Most viszont egyedül maradtam és csakis saját magamra tudtam hagyatkozni, ez pedig egy kicsit megrémített. Ekkor döntöttem úgy, hogy még egy egészen rövid ideig élvezni fogom a családi fészek nem túl kellemes levegőjét, legalább addig, amíg az aurorképzőt befejezem. Addig úgysem tudtam volna eltartani magam, habár apám sokszor tett rá megjegyzést, hogy ő nem fogja a legszégyenteljesebb fiát a még inkább szégyenteljes munkájában támogatni. Ennek ellenére megtette, talán azt gondolta, hogy majd felhasználhat engem, hogy magát segítse vele, nem tudom, mindenesetre a lehetőséggel éltem. Utólag viszagondolva elég hálátlan egy kölyök voltam, de ezért a mai napig nem érzek semmiféle bűntudatot. Így kellett történnie. Tehát még a szüleimmel és az öcséimmel éltem, amikor elvégeztem az aurorképzőt és fiatal, kezdő aurorként dolgozni kezdtem. Szívem szerint azonnal elköltöztem volna otthonról, de a képzésem alatti időben apám olyannyira megkeserítette az életemet, hogy akkor sem lettem volna hajlandó elmenni még, ha kidob. Hadd rontsam ezt le még jobban, megérdemli, hogy megkapja. Úgyhogy sok év elteltével ismét elkezdtem bálokra járni, hogy apámat bosszantsam vele. Akkor még csak nem is gondoltam volna, hogy az életem az egyik ilyen bálon fog a feje tetejére fordulni.
Nem is emlékszem, hol voltunk vagy milyen oknál fogva, talán akkor sem tudtam, mert nem is érdekelt. Mindenesetre az ott történtek sokat számítottak nekem. Még tisztán látom magam előtt, ahogy a sarokban álltam egy pohárka whiskyvel, talán a sokadikkal és az egyik Rosier lányt szédítettem. Azt hiszem legalábbis, hogy Rosier volt, annyira nem is fontos, úgysem akartam többet tőle egy szép esténél, nem sokkal később pedig már annyit sem. A szemem sarkából egészen hamar észrevettem a kis törpét az asztal mellett. Pontosabban nem is észrevettem, először csak megéreztem, hogy valaki állandóan engem figyel. Bosszantott, persze, de ahogy az idő lassan eltelt, kezdtem inkább viccesnek találni. Pláne, ahogy úgy nézett ki végig, mint akinek éppen elvették a plüssmaciját. És ha már annyira nézett, akkor nézzük meg, mondani is tud-e valamit. Úgyhogy otthagytam a lányt, felkaptam még egy pohár whiskyt és a szokásos magabiztosságommal odamasíroztam a kölyökhöz. Széles vigyorral közöltem vele, hogy úgy néz ki mint egy szomorú kiskutya, mondjuk egy tacskó vagy egy mopsz, de az is lehet, hogy csivavát mondtam, nem tudom. Mindenesetre remekük elvoltam a cukkolásával, habár nem volt vele semmi rossz szándékom. Ő pedig nem vette magára a szavaimat, sőt, még vissza is szólt egy idő után, ha csak óvatosan is. Én pedig egyre jobban élveztem az együtt töltött perceket, már nem is foglalkoztam az otthagyott lánnyal. Csak az nem jutott még el a tudatomig, hogy ez mekkora változást fog hozni az életembe.

"Tűnj a szemem elől, te világ szégyene!"
Minden egyes roxmortsi hétvégét odalent töltöttem a faluban, ahelyett, hogy plusz munkát vállaltam volna a mihamarabbi költözés érdekében. Már egyre kevésbé akartam otthon maradni, mert teljesen más életre vágytam. Persze eleve nem állt szándékomban sokáig ott maradni még a szüleim nyakán, eddig is egy gyötrelem volt, de most minden megváltozott, még én is. Richard... Richard felforgatta az életemet, hangozzon ez bármilyen klisén is. Sosem tagadtam magam előtt, hogy nem csak a nők érdekelnek, számomra ez eddig is világos volt, csak az embereknek nem hangoztattam. Nem hiszem, hogy sokaknak tetszett volna, főleg nem a családomnak, azt pedig ezelőtt nem kockáztathattam meg, hogy kidobjanak otthonról és eltüntessék az arcomat a családfáról. Nem azért, mert megérintett volna, hanem mert eddig valamilyen szinten szükségem volt a támogatásukra - és ezzel együtt el kellett viselnem is őket. Lényegtelen.
Nem tudom, mennyi időt töltöttünk el együtt összességében, ahhoz túl sok volt az, sokszor reggeltől estig együtt voltunk, én pedig életem legjobb perceit éltem ilyenkor. Nem gondoltam volna, hogy ez meg fog történni egyhamar, de nem panaszkodtam, sőt, élveztem a helyetet és nem is tudom, mikor voltam utoljára ilyen boldog valaki mellett. Talán még sosem. Nyugodtnak éreztem magam és remekül szórakoztam Richard mellett, főleg, amikor az orrára kentem a vajsör habját vagy egyszerűen csak felbosszantottam a szokásos, néha valóban túlzásba vitt vicceimmel. De tudtam, hogy úgysem mérges rám, ahogy én sem tudtam volna az lenni rá. Merlinre, sosem gondoltam volna, hogy én valaha is így fogom érezni magam. Ezek mellett pedig nem csoda, hogy egy idő után már nem tudtam türtőztetni magam és miközben Roxmorts egyik üres területén haladtunk, Richard pedig végtelen lelkesedéssel mesélt nekem a mágiatörténetről valamit, nem éppen arra figyetlem és nem is hagytam, hogy befejezze, mert akkor rántottam oda magamhoz egy csókra. Ekkor állt minden a feje tetejére, de csakis a jó értelemben.
Hazamentem, minden ruhámat, a könyveimet, a seprűmet, gyakorlatilag a szobám egész tartalmát elpakoltam, mielőtt odamentem volna apámhoz, hogy elmondjam neki, mit fogok most tenni. Akkor emelt rám életében először kezet, de utoljára is, miközben én felrepedt szájjal, de töretlen büszkeséggel egy életre otthagytam a kúriát, ahol addig éltem. Ekkor már nem is értettem, hogy miért vártam eddig, nem kellett volna csak akkor tennem, amikor már megismertem Richardot, hiszen az csak mindent könnyebbé tett volna nekünk, ha már egy saját otthonba tudunk beköltözni ketten, ahogyan azt elterveztük. Nem érdekelt. Most már úgyis csak jobb lehet minden.

"Mindent megtettél, amit csak lehetett."
Nekem való az aurorok munkája. Nem is tudom, mennyi ideig hajtogattam ezt, miközben egyre nagyobb és nagyobb, ráadásul még egyre helytelenebb dolgokat is elnéztem a munkatársaimnak. Nem vallott ez rám, nem szerettem az ilyesmit és szinte mindig csak és kizárólag azt tettem, amit helyesnek és igazságosnak éreztem. Itt viszont a vállamon volt az a teher, hogy ha elveszítem a munkámat, akkor nagyon nagy gondban leszünk Richarddal. Ahogy hétévesen, úgy most is rá kellett jönnöm, hogy az élet a legkevésbé sem igazságos, hiába szeretném, ha az lenne. Aztán, sok évnyi állandó belső vívódás után megérkezett a kegyelemdöfés, kevesebb mint négy évvel ezelőtt. A mugli ház belülről egy kész romhalmaz volt, mindent vér borított, a halott emberek teste a felismerhetetlenségig roncsolva. Halálfalók játéka volt, undorító és embertelen. Miattuk halt meg egy mugli házaspár... és árvult el egy kislány. Utóbbira csak jóval később jöttünk rá a kis csapattal, akikkel együtt dolgoztam, amikor tüzetesen átvizsgáltuk a szobákat és én az egyik gardróbba benyitva egy félelemtől reszkető, alig nyolcéves kislányra bukkantam. Oda akartam menni hozzá, hogy segíthessek, amikor cipők egész garmadája támadt rám, én pedig a meglepetéstől alig bírtam mindet kivédeni. Szóval a kislány boszorkány, amilyenek mi is vagyunk. Nem baj, gondoltam én, mindent szépen rendbe teszünk, a lánynak pedig jó helye lesz a többi hozzá hasonló között. Nagyon naiv voltam akkor, hogy én ezt elhittem. Természetesen a kislányt minden igyekezetem ellenére sem tudtam megmenteni attól, hogy belökjék egy mugli árvaházba és hagyják, hogy ott rohadjon meg. Semmit sem tehettem, az egész egy hatalmas igazságtalanság volt, én pedig ott álltam, az indulattól remegő kezekkel, tehetetlenül. Aznap este még Richard sem tudott megnyugtatni, ahogy a mentatea sem, amit a kezembe nyomott, telenyomva cukorral és citromlével, ahogy én azt szerettem. Egyszerűen nem tudtam mit kezdeni a helyzettel, úgyhogy nem tudtam mást tenni, egyszerűen kiadtam magamból az egészet és mindent Richard nyakába zúdítottam, kezdve a problémáimmal, ami az aurorparancsnokságot illette, egészen szegény kislányig. Ő pedig végighallgatott, majd velem együtt kezdett el megoldást keresni a problémára. Ez viszont már sokkal könnyebben nyugtatott meg mint a tea.
Hosszú hónapok vártak ránk és minden létező kapcsolatom, amire a munkám során szert tettem, hogy a Flora nevű kislány egy sokkal jobb helyre kerüljön. Amikor otthagytam apámékat, én abban a hitben voltam, hogy soha többet egyetlen Lestrange-el sem lesz dolgom, most mégis az egyiküktől kaptam a legnagyobb segítséget, hogy minden tökéletesen menjen az örökbefogadást illetően. Rabastan (unokatestvér? másodunokatestvér? nem is tudom) nélkül valószínűleg még mindig menne a papírozgatás és alig haladtunk volna előre a bürokrácia útvesztőiben, úgyhogy nagyon is hálás lehetek neki azért, hogy mindezt ilyen gyorsan megoldotta nekünk. Mi pedig hazavittük Florát, aki az első néhány napban a saját kis szobájából sem volt hajlandó kimozdulni, annyira rettegett tőlünk és a helyzettől is. Ez aggasztó volt, én legalábbis nagyon féltem, hogy valamit rosszul csinálunk, de Richard hamar megnyugatott, hogy most már csak időre van szüksége és minden jobb lesz. Nekünk kell türelmesnek lennünk.

"Most már minden rendben lesz, Rody."
Még három évet végigcsináltam az auroroknál. Nem tudtam elmenni, bármennyire is szerettem volna, viszont a kezdeti lelkesedésem és szenvedélyem a munkát illetően már elmúlt, mégpedig véglegesen. Richard ötletére jelentkeztem a Roxfortba tanárnak, ahová a régi eredményeim, valamint a hosszú aurori munkám után meglepően könnyedén felvettek. A probléma csupán annyi volt, hogy eddig ha akartam sem tudtam volan elkezdeni, csak és kizárólag Flora miatt. Még mindig rettegett az emberektől - teljesen érthető módon -, csakis minket kettőnket tűrt meg maga mellett, így azt nem tehettük meg, hogy egyszerűen otthagyjuk egyedül kilenc hónapra, amíg mi dolgozunk. Idén együtt kezdjük el a Roxfortot, csatlakozva Richardhoz, ami talán mindkettőnknek új kapukat tár ki. Ki tudja. Majd minden kiderül idővel, most viszont már nem félek semmitől, mert nem egyedül kell szembenéznem a kihívásokkal.


Vissza az elejére Go down

I solemnly swear
I am up to no good

Marlene McKinnon

Marlene McKinnon

C’est la vie
Griffendél
Ha vakmerõ vagy s hõsi lelkû
▽ Reagok :
47
▽ Avatar :
Josephine Langford

»
» Hétf. 23 Okt. - 20:53


Gratulálunk, elfogadva!

Üdvözlünk köreinkben, reméljük jól érzed majd magad nálunk.


Szia! Üdvözöllek itt!
Wow, hát, be kell vallanom, nagyon vártam már ezt az előtörténetet. Abból amit láttam így első körben a karaktereitek történetéből, igazán kíváncsivá tett és nem is tudtam mit képzeljek el. Egy kitagadott Lestrange? Hm, naná, hogy izgis! És nem is egy egyszerű sztori a tiéd. Minden lépése tetszett, jól felépítetted, és időrendbe is totál rendben volt minden, nagyon élveztem! Különleges a kapcsolatotok, főleg, hogy még egy kislány is párosul hozzátok, na meg aztán a Griffendéles múlt, az aurorszakma még izgalmassabbá teszi a karakteredet és az iskolai karriered kezdetét. Biztosan jobb helyed lesz majd itt mint ebben a sötét világban aurorként. Szuper avit is választottál, totál bele tudom képzelni a kariba ezt az arcot, így hát menj, foglalózz, utána pedig irány a játéktér! Remélem jó sok játékot fogunk majd látni tőletek a közeljövőben ^^





Vissza az elejére Go down

Rodney J. Lestrange

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 1 oldal

Similar topics

-
» rabastan lestrange
» Rabastan & Rodney
» Rodolphus Lestrange
» Rabastan Lestrange
» Élodie Lestrange

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
The Age Of The Marauders :: Archívum :: Inaktív, és törölt karakterek-