Hosszú, hosszú ideje várjuk odalent azt a napot, amikor megünnepelhetjük, hogy a Hold végre megcsókolhatja a Napot, amiért az hajlandó minden éjszaka meghalni a kedvéért, hogy ragyogni láthassák. A szelkikkel ellentétben én azonban nem a vidám hangulatú készülődéssel töltöm a napot, nem is azzal, hogy a városban segítsek a Bölcseknek, hogy előkészítsenek mindent a szertartásokhoz, sőt, még csak nem is az elméletben jól bevett táncúszások gyakorlásával készülök fel az ünnepségre.
Amennyire vártam a nagy eseményt úgy egy héttel ezelőtt, amikor elkezdték a megrendezést, most éppen annyira menekülök tőle, és állhatatosan döntöm el, hogy nem leszek jelen. Aki esetleg azt képzelné, a víz alatt képtelenség sírni, az téved, még ha a mi zokogásunkkor nem is csordul könny a szemünkből. Szívemhez kapott kézzel, mintha az bármin segítene, úszok minél messzebb a várostól, zaklatottan félresöpörve a zavaros vizet magam körül. Elegem van. Egyedül akarok maradni. Hagyjanak békén. Nem értem, miért baj az, ha kicsit nagyobb vagyok és fehérebb, mint ők.
Messzire elkerülöm a tónak azon részeit, ahol a vadon élő kákalagok tanyáznak, és közel úszok a felszínhez. Ott legalább biztosan nem fognak keresni, még ha sokáig nem is térek vissza. Kedvenc menedékem olykor sokat segít, az emberek nagyon érdekesek, és nagyon barátságosak is, aztán pedig nem is beszéltem még mindarról az érdekességről és csodáról, amiről ők beszámolni képesek, és amiktől a szelkik népe annyira óva inteni próbál engem. Pedig csak félreértik őket. Azonban most ez az a pillanat, amikor nem vágyom még a kétlábúak társaságára sem. Csak homályosan veszem ki azt az embert, aki levegőbuborékkal a fején, és uszonnyal a lábán környékez meg, mely egészen hasonló az enyémhez. Kevesen vannak, akik olyan jól úsznak, mint ő, már egy emberhez képest, és még kevesebben, akik hajlandóak lemondani a lábukról a víz kedvéért.
- Nem értem, miért kérdezitek mindig ezt. Mondtam már, hogy a papír nem marad meg a vízben. – válaszolok neki, miután kibukunk a felszínre. Éppen csak nyaktól felfelé merészkedek ki, Evan tekintete helyett pedig a saját tükröződésemet figyelem a víz felszínében, mialatt egy kérdés fogalmazódik meg bennem.
- Mondd csak, Evan. Szerinted hogy tudnék világgá menni? – megemelem a fejem végül, és ránézve címzem felé kérdésem. A lehetőségeim eléggé korlátozottak, de talán minden jobb annál, mint az, ami most van.
- Te mindig mindent tudsz! Még a lábaidból is tudsz uszonyt csinálni! Ilyet senki mástól nem láttam. Akkor biztosan meg tudod mondani nekem, hogyan tudnék világgá menni. Tudod… Ki a tóból. El, valahová. – faggatom, hátha választ tud adni a kérdésemre. Nincs igazán más, aki választ adhatna rá.

Jól beszélem az emberek nyelvét, megértem szavaikat, ahogyan ők is értik, mit akarok kifejezni számukra, köszönhetően annak, hogy kevésbé különbözök tőlük, mint amennyire a szelkiktől is eltérő vagyok. Vannak azonban olyan mondataik, amik mindig zavarosak maradnak számomra, mintha moszatos, algás vízen kéne keresztülsuhannom, a kezeimmel hiába választanám őket ketté.
- Furán fordítgatjátok elfelé a szavaitokat. Nálunk mindenki egyszerűen beszél. – állapítom meg, hogy a hiba ismét nem nálam van. A fentiek úgy neveznék, kulturális összeférhetetlenség, bár én talán nem fogalmaznék ilyen durván.
Persze, tisztában vagyok azzal, hogy van egy folyó, mely kivezet a tóból. Úgy hírlik, valahová a tengerek és óceánok felé sodor, legalábbis nekem ezt mondták, s mily csodás is lehet! Tán útra kelhetnék, itt hagyhatnám ezt a világot, hiszen nem ide tartozom, idővel és szerencsével pedig megtalálhatnám azokat is, kik hozzám annyira hasonlóak. Nem egyszer eljátszom a gondolattal, milyen csodás is lenne, ha új életet kezdhetnék, új kalandokat élhetnék, s persze új barátokat, családot találhatnék, hátrahagyván mindent, mely ide, ebbe a számomra olyan apró tóba köt, és azokhoz az emberekhez és félemberekhez, kik azt hiszik, úgy gondolják, ismernek és mindent tudnak rólam, holott csak a felszínt zavargatják, a hullámok a mélyre nem jutnak el. Tudom viszont nagyon jól, hogy bármennyire is szeretném, ez nem marad több, mint fantáziálgatás, s rettenetesen félek meglépni egy ilyen lépést. Hiába csábító egy új és szabad élet reménye, ugyanannyi borzongással is tölt el, ha arra gondolok, mennyi magányt, veszélyt, és hideg éjszakát is jelentene. Még úgy is, ha a hideget különben jól is bírom. A magizoológusok szerint, akik csodámra jártak, a „vadonban” különben sem élnék meg, rövid úton elhaláloznék, vágyakozásom nem lesz más tehát, mint ábrándozás valamiről, amit soha nem kaphatok meg, mely soha nem lehet az enyém.
Hangos sóhajjal próbálok felülemelkedni zaklatottságomon, bár koponyámban még mindig ott motoszkál mindaz, ami a mai nap történt. Elvágyódom innen, kifele, elfele, az egész tó olyan, mintha megfojtana az ismert világommal.
- Biztos vagyok benne, hogy nem maradnál társaság nélkül. Kedves vagy velem, kedves lehetsz másokhoz is. És persze végtelenül türelmes, mint az éjjeli víztükör, mely felitatja a könnyeid, és nem mondja el titkaid senkinek. – sóhajtom Evan felé, így pedig talán érti majd, hogy értékelem a társaságát, és mindazt, amit tesz. Az emberek csodálatosak, ahogyan az egyén maga is, csak ezt mások nem mindig látják.
- Irigyellek, amiért isklába járhatsz, és amiért megválaszthatod, mit is tegyél. Szabad vagy, ne feledd, döntéseid pedig te választhatod. Például te magad döntöttél, amikor a vízbe merültél, és akkor is, amikor megkérdezted, milyen hírekkel szolgálhatok. Mások nem ilyen szerencsések. – beszélek nem csak magamról, hanem általában az emberekről, és az emberen túliakról. Sokakat meghallgattam már, sokak problémáit éreztem magaménak, de számomra ez sohasem volt teher.
- Hű… – nyújtom kezem az ajándék felé. Szemeim csillognak ugyan, de hiányzik belőlem az a fajta, igazán látványos lelkesedés, melyben mindeddig része volt, bármikor bármilyen apróságot hozhatott is nekem. Meséltek persze nekem ezekről a tollakról, amiket madarak hullajtottak, ám ők másként hasznosíthattak, és láttam is hasonlókat azok kezében, kik a parton döntöttek úgy, hogy megírják rémunalmasnak nevezett házi dolgozataikat. De én még sohasem fogtam egyet sem. Az úszóhártyák szinte megfeszülnek ujjaim között, ahogyan a penna felé nyúlok, a puha tapintása pedig egészen csiklandozza fehér pikkelyekkel borított bőröm.
- Köszönöm, Evan. Ezt is magammal viszem, ha rájövök arra, hogy is szökhetnék el. Azt hiszem, rengeteg kedvességet kell majd magammal vinnem. Nem tudom, nem tudom… – aggodalmaskodok egy sort, ahogyan a leendő, Fekete Tó, valamint gonoszkodó szelki mentes életemet tervezem. Nem gondolom komolyan, ez elég nyilvánvaló, mégis elvágyódom most azoktól, akik nem fogadnak be annyira, hogy velem akarjanak táncolni azon a nagy mulatságon.