Ha képes lenne a szívem kiszakadni a mellkasomból, most biztosan kiszakadna. Nem kifejezetten miattad, hiszen te semmiről sem tehetsz azon kívül, hogy megszülettél. Hibáztathatnálak-e azért amiért karcsú, nyúlánk lánnyá értél, amiért pillantásod szende szűzhöz hasonló, amiért a csípőd olyan élesen kitülemkedik a bőröd alól? Nem kedves, te sohasem lehetsz felelős mindezért, a hibás csakis én lehetek.
Rosszul érzem magamat, jóllehet az előbb még tökéletesen voltam, erőm teljében, vadul. Akkor nem gondoltam másra, nem kéredzkedett be gondolataim közé a feleség látványa, a hozzád hasonlatos női test finom érintése. Akkor még csak te voltál, alattam, felettem, körülöttem, és azokban a pillanatokban biztos voltam benne, hogyha lehetne, ha képes lennél rá akkor szétfolyhatnál körülöttem én pedig veled folynék szét.
De most nem vagyok biztos benned és magamban sem, csak a kínkeservesen maró érzésben ami kegyetlenül ostromozza minden gondolatomat, mérgezi minden emlékemet, habzsolja minden vágyamat.
De még nem megy felkelni mellőled, még szeretném megőrizni a vágyálmokat, az elmúlt pillanatokat, a lányt aki még vagy, s nem a nőt aki majd a pénz követeli.
Felsóhajtok, így próbálom bűntudatom szabadjára engedni, pedig tudom mindhiába. Nem szabadulhatok, feloldozást nem kaphatok.
- Maradhatunk még így? Csak egy kicsit még? Kifizetem. -
Mert akárhogy is áltatom magamat, akármennyire is szeretnélek másnak hinni, mint aki vagy, sosem leszel más, sosem leszel jobb. Kurva maradsz aki pénzért enyhít minden gondomon. De ezt hagyjuk magunk mögött egy pillanatra, hagyjunk magunk mögött minden.
Ments meg,ments meg magamtól és tőled és én ígérem nem esek újra bűnbe.

Maradhatunk még így? Egy kicsit. Felpillantok rá, a tekintetem, Elise tekintete, egyszerre tükröz pillanatnyi értetlenséget, és tökéletes belenyugvást, miért is akarnám elkergetni, miért is akarnám messzire űzni, ha egyszer már ilyen közel volt? Közel? Bennem. Azon a helyen, ahol a hús és a vér adta vágyak vezetnek, de a lelkemet még békésen elzárhatom előle, tudva, mennyire nem érdekli, hiszen nem azért van itt. Én pedig nem is kívánnám, hogy a közösen eltöltött, izgalmas pásztorórák, Elise órái Nora életében, korrodálódjanak az aggodalmaimmal, a bűntudatommal, a félelmeimmel.
- Ahogy szeretnéd - felelem, ujjaim fedetlen mellkasának izmain zongoráznak végig, egyszer, kétszer, olyan könnyen, olyan puhán, mintha ott sem lennék. Ez a vér fakaszt aranyat? Ezek az izmok építik a nagymúltú ősök csarnokát a jövőben? Nincs benne semmi különös, számomra nincs. Malfoy is csupán egy számos ügyfelem közül, amiben talán különbözik, hogy fiatal, életerős, nem megy el öt perc után, és esztétikailag is örömöt okoz a látványa, nem kell alatta nyögve a bájitaltan házi befejezésén görcsölnöm fejben.
Az oldalamról a hasamra fordulok, hozzá bújok, megcsókolnám az állát, de valami azt súgja, ne tegyem, én pedig nem szeretnék feleslegesen törleszkedni, ha a pénzt egyszer megkapom érte. Norát persze, az álmodozót, nem lehet teljesen kiszorítani, egy részem mindig azt reméli, hogy talán lesz köztük valaki, aki nem Elise-t öleli majd bennem, de ki tudja, ez a játék már így is éppen elég veszélyes. - Mire gondolsz?

Hát persze, hogy úgy lesz ahogyan én szeretném, hiszen én fizetek neked mindennemű szolgáltatásodért, de azért csak hagyom, hogy hidd te irányítasz. Vagy fogalmam sincsen, hogy te mire gondolsz, lehet hogy éppen más férfi arcát idézed föl, másról ábrándozol, ahogy én is teszem. Csak számomra az asszony látványa nem ábránd, inkább kínszenvedés, mellyel megsértettem őt, a házasságomat és saját magamat.
Foghatnám rád az egészet, minden bűvödre és bájadra, de mindketten tudnánk, hogy ez hazugság lenne, hiszen ezért csak is én lehetek a felelős, de az ötlet, hogy a gondot másra hárítsam, enged a bűntudatomon.
Akaratlanul remegek bele az érintésedbe, hiszen azt adod amire éppen annyira vágyom, kedvességet, szeretetet, apró érintéseket melyek lángra lobbantanak bennem valamit, és a tűz, az újonnan keletkezett, a bűntudat lángját unos-untalan táplálja.
Pillantásom rajtad időzik, és ahogy megfordulsz, ahogy a mellkasomat már nem csak az ujjaid cirógatják, hanem a hajszálaid is, képtelen vagyok cselekedni, képtelen vagyok téged magamhoz ölelni többé, kezeimet az arcom elé teszem, szemeimet erősen hunyom le, mert nem lehetséges, ez nem lehet igazi, nem lehet igaz, hogy megtettem.
- Az apámra, hogy olyan lettem, mint Ő. -

Nem mondhatom, hogy ismeretlen előttem a jelenség. Idősebb férfiak rendre érzelgős hangulatba kerülnek szex után, hogy mi lesz velük, ha ez volt életükben az utolsó, a feleségük rájuk se néz, vagy már ők nem kívánják az asszonyt abajgatni, de milyen jó, hogy én itt vagyok, milyen jó, mert így legalább részben tiszta maradhat a lelkiismeretük, mintha pszichológus lennék, aki azzal, hogy beengedi őket a testébe, leveszi a vállukról a terhet. Soha nem értettem meg ezeket a férfiakat. A picsogásuk kikészít, bár az elején még döbbent értetlenséggel és egy árnyalatnyi félelemmel néztem őket. Ha bárki megkérdezné, én mosom kezeimet, sosem találtam elfogadhatónak a házasságtörést. De nem is én török, azt az ügyfelek teszik, én csak megkeresem a magamét.
Groteszk öröm húzza egy pillanatra mosolyra a számat, mert mit tenne vajon apu, ha látna ebben a helyzetben? Mit tenne? Ettől fogva többet is pazarolna rám, mint azok a negédesen elégedett pillantások a karácsonyi vacsoránál, Norával minden rendben, Nora sosem csinál semmi rosszat, Nora a mintagyerek, csak éppen, hát szegényke sokadikként érkezett egy csapat mutatványos után, akik nem tudnak még percekre se visszavonulni. Hát, én is tudok ezt-azt.
– Az nem feltétlenül rossz. Hiszen édesapád felnevelt téged, te pedig jó ember lettél. – Enyhítő mosollyal simítom meg a karját, pedig eltakarja az arcát előlem, pedig most ez az ő pillanata – nem baj, ha az utóbbi hetek, hónapok megtanítottak valamire, akkor az ez: a férfiak, főleg miután megcsalnak valakit, akár a saját magasztos eszményeiket, akár az asszonyt ezen az ágyon, babusgatásra áhítoznak, és arra, hogy éppen én, a kurva, akit használnak majd eldobnak, mondja el nekik: nem a te hibád, te jó ember vagy, nyugodj meg, és perkálj.

A hangod végigzongorázik rajtam, előbb a fülemhez simul, majd le egészen a mellkasomhoz, be a szívemhez, hogy jól megszorongassa azt, és esküszöm, esküszöm neked Elise, hogy felnevetnék, ha képes lennék most rá, ha nem keserédes íz marná a torkomat, akkor nevetnék, nevetnék rajtad és nevetnénk magunkon. Hiszen mit tudhatsz te arról, hogy milyen is az én apám? Tudhatsz-e igazán bármit? Nyilván tanult lány vagy, nem valami buta fruska, de ez a lényegen nem változtat: kirekeszted magadat a társadalomból, mert ha egyszer lesz egy férjed, vagy egy barátod legalább, mit mondasz majd nekik ha a férfiak az utcán feléd fordulnak, rád villantják hiéna szemeiket, és a szemekben nem csak e hanem a párod is látja majd a megtörtént pillanatokat? Akkor mit fogsz mondani, mit fogsz tenni?
Olyanná váltam mint apám, ha bármikor megpillantlak majd, eszembe fogsz jutni ahogy a hátamat karmolod, eszembe fog jutni elfulladó nyögésed, az illatod, a selyem siklása a válladon, és eszembe fog jutni minden kis mozzanatod, a hiéna leszek te pedig a döghús.
- Ugyan Elise, nem kell ez nekem. Nem is ismersz. -
Mi lenne ha most megölnélek vagy megerőszakolnálak? Akkor biztosan nem ez lenne a véleményed, nem tartanál jó embernek. Csak azt mondod amit hallani szeretnék, ezzel ásva még mélyebbre engem a bűntudatban.
De keserédes érzés ez, jó volt ami köztünk történt, jó volt veled lennem, simogatott kitárulkozásod, és a pillanat bensőséges lett. De ennyi. Nem tarthatlak ki, nem szerethetlek sohasem, és megaláztalak. A női értékeid úgy úsztak el ahogy én elmentem.

Mit is mondhatnék? Nem vagyok pszichológus, és a férfiak nem azért keresnek fel, hogy a lelküket nyomó terheket nálam hagyják - mármint, ők azt hiszik, sosem teszik ezt, csakhogy nincs olyan, amiről egy kurva ne hallana. Ők maguk se hinnék, mennyi minden kicsúszik a szájukon, fel se fogják, mit adnak ezzel a kezembe - nyilván azért, mert ártalmatlannak tartanak. Nos, miattam valóban nem kell aggódniuk. Lucius Malfoynak se kell, én pedig nem kötöm az orrára, hogy akár emlékezhetne is rám a Roxfortból, hiszen csak pár évvel felettem végzett. Biztosan sosem nézett rám. Nem csoda, az ő szemének Nora átlagos lehetett, felejthető, figyelmet se érdemlő.
Elise bezzeg mindenkinél jobban ismeri őt, ebben biztos vagyok. Ismeri az elfelhősödő tekintetét, a lihegését a nyakamban, a teste súlyát, az ujjai érintését, ismerem, mire vágyik és azt is pontosan tudom, hogy meddig akarja. Ismerem mindazt, amit a feleségének se mer előadni, ismerem, és meg is teszem.
- Talán nem ismerlek - vonok vállat Elise hányaveti könnyedségével, föléd kerülök, a hajamat hátravetem, úgy nézek le rád, most egészen közelről, az orrunk szinte összeér. Ez az a szempár, amibe Narcissa Black belefulladna? - De azt pontosan tudom, mire vágysz. Nincs rajta semmi szégyellni való.

Fölém mászol, puha meztelenséged simogat, kedvesen cirógat, kíváncsiságot, vágyat kelt bennem. Olyannyira közel vagy, hogy érzem magamat rajtad, érzem ahogy testünk erőtől teljesen egymásnak feszül, összeér, és újra egymásba olvadhatna. Nagyon értesz ehhez Elise, az eltereléshez, és én csodállak ezért téged. Ha lehetne biztosan feleségül vennélek, ha másért nem is, legalább ezért. Többet tudsz nyújtani, mint amennyit elvárnék tőled, miközben a munkád kivesz belőled mindent. Babának képzeltelek, akit az ember maga alá gyűr, és pár sótlan lökés után itt hagy, de te gonoszan nevezve sem lehetnél játékbaba, szexrabszolga sem. Érzel és aszerint cselekszel, adsz és elveszel, én pedig a raboddá válok minden egyes mozdulatodnak. Keserédes íz vagy a számban, egy cukor amiből újra és újra vennék, de minden darabja méregként hat, kegyetlenül éget és mar, darabokat szaggat becsületemből.
Ujjaim csípődre fognak, közelebb húzlak, belemélyedek a tekintetedbe. Nem akarom, hogy elmenj, hogy itt hagyj, hogy vége legyen, mert ha vége lesz, nekem is végem lesz, elillan a varázs, a varázsod, s én visszareppenek a rideg valóságba. Megcsaltam a csalhatatlant, az asszonyt akit hűséggel kellene hazavárnom, szeretettel. De vajon válhat-e a lányból, a megtört lélekből olyan hűséges szerető, mint amilyen te vagy? Képes lesz-e arra amire te, olyat adni amit te adhatsz? A finomkodó érintések kora régen lejárt, s nekem mint férfinak rád van szükségem, a magabiztos nőre, az erős jellemre, aki nem nyikkan türelmetlenül ha az ember nem finomkodik vele.
- És te, te mire vágysz? Hátha adhatok neked valamit. -
A hátad cirógatom, a hajadat, és rád koncentrálok, mert míg rád gondolok, én nem létezem, a problémáim üresek, s csak háttérből sikítanak. Ha úgy teszek, mintha te lennél a legfontosabb, ha elég erősen akarom, akkor azzá válhatsz ugye? Így hát akarom, küzdök érte, érted, hogy adhassak neked valamit, hogy megint elvehessek, hogy kihasználhassam minden tehetséged.

- Hogy én...? - Hajolok közel hozzád, egy hajtincsemmel megcsiklandozom az orrodat, mintha évek óta ezt csinálnám, mintha jogom lenne hozzá, mintha Elise nem csupán egy kis kurva lenne, persze, elsőosztályú, olyan, aki ügyel a tisztaságra, aki nem hagy kupit maga után, és aki nem végzett, míg az ügyfél nincs készen. De akkor is csak egy kurva, akire néhány év múlva talán már én sem fogok emlékezni, aki a múltam egyetlen izgalmas, sötét foltja lesz, mert senki nem hitte, hogy Nora képes rá, ezért Nora megcsinálta.
- Lássuk csak - Elise hangja dorombolássá szelídül, ujjaim a hajadat simogatják, rövidebb, mint amikor utoljára itt voltál, de nem rossz, bár a hosszabb jobban tetszett. - Mire is vágyom én? A variáció: egy vörös kandúrra, ami éjjelente d-dúrban nyávog. B variáció: smaragd fülbevalókra, hozzájuk illő nyaklánccal. C variáció: arra, hogy sose kelj ki ebből az ágyból, mellőlem. Elise olyan, mint a legédesebb fantázia, olyan ellenállhatatlan, olyan gátlástalanul közvetlen, Nora sosem tenne ilyet, de ő képes még ezt az elkényeztetett, törődésért epedő úrifiút is lefegyverezni. - Melyiket adod nekem?

A hajad mellbevágón barna, köze sincsen a szőkéhez, a búzakalászhoz, vagy a napfény cirógatásához. Barna. Egyszerűen, méz illatúan barna. És csiklandoz. Az arcomat, az orromat, a mellkasomat cirógatja végig, és ha most lehunynám a szememet talán tudnék szőke tincseket képzelni a tieid helyett, kedveseket, szépen cirógatokat, de ha a szemem újra felnyitnám, te lennél itt velem. Te Elise, vékony testeddel, kiálló kulcscsontoddal, a melleid elé omló hajaddal.
Zavar is, hogy nem látlak eléggé, hogy nem szívhatom magamba azt a fajta vidámságot és elevenséget amit birtokolsz. Felnyúlok az oldalad mentén, végigzongorázva a bordáidon, a hátad kecses ívén, és kisöpröm a hajszálaidat a szememből, hátralököm a vállad fölött hagyva, hogy magaddal ragadj.
Fallak a tekintetemmel vadul, türelmetlenül, bármire készen.
Megsimogatlak egy érett férfi tapasztalt simogatásával, lágyan, élvezve a bőröd érintését a bőrömön, megugró szívveréssel és tele vággyal.
Mert ehhez értesz: feltüzelni majd saját magaddal oltani, elvarázsolni és rabul ejteni.
Felkuncogok, mélyről, őszintén, tele bűntudattal.
- Nagyra vágyó vagy.. -
De tetszik, mert mersz nő lenni, mersz kérni, és sohasem akarnál az én alárendelt tárgyam lenni, aki ugyan lélegzik, de önálló életre képtelen.
- A macskákat nem szeretem, és nem tudnál velem lenni örökre. -
Ez lehetne a te hibád, hiszen én maradhatnék, addig maradnék ameddig akarnék. Eltarthatnálak, mindketten tudjuk,van elég pénzem ahhoz, hogy feleségem mellett, te is ott legyél nekem lobogó életként, de te, te drága Elise te képtelen lennél megmaradni én mellettem.
- De jól állna neked a smaragd.. -
Bele egyezem, már akkor beleegyeztem mikor először megpillantottalak, hiszen te olyan édes vagy, akár a méz, végig csurogsz rajtam, s hozzám tapadsz.
Lehúzlak magamhoz és a nyakadba csókolok.
- Szeretnél smaragdokat Elise? -
Sutyorgok a füledbe vágyakozva de tele birtokló kíváncsisággal.

A csókod a nyakamban, a fülembe duruzsolt szavak, kezeid a testemen - mintha évek óta ezt csinálnánk, mintha én lennék az asszony, akihez esténként hazatérsz, aki mosollyal fogad, és könnyen eltereli a figyelmed arról, hogy sosem főz vacsorát. Azt mondjuk nem tagadom, milyen érdekes a helyzet, hiszen Lucius nem emlékszik Nora McGonagallra, mint azt a mellékelt ábra is mutatja, én viszont emlékszem rá, és ami még fontosabb: tudom, ki lett az asszony, akinek mind arra joga van, sőt, mind arra kötelezi az esküje, amiről én csak pár szenvedélyes fantáziában emlékszem meg. És csakis Malfoy karjai közt. Valószínűleg mindketten tudjuk, mi lenne Elise sorsa: titkos találkák, lopott pillanatok, drága ékszerek, Narcissa Malfoy pedig elfordítaná a fejét, ha elhaladnak egymás mellett. Elise-t talán nem zavarná, hogy Lucius Malfoy mocskos kis titka legyen.

De Nora mindig valami többre vágyott. Erre kell emlékeztetnem magam, miközben köréd fonódok, mint valami buzgó növény, csak Elise munkáját végzem, miközben ellen tartok, nehogy fölém kerülj, lábaimat a derekadra kulcsolom, ajkaim pedig éppen csak súrolják a tieidet, miközben rájuk suttogom a következőket: – Én mindent akarok. Vagy semmit.
Jelentőségteljes pillantással a szemedbe nézek, mielőtt futólag megcsókolnának, de nem, még most sem hagyom magam alulra kerülni, ellenállok, mert ha pár pillanatig is, de érezni akarom, hogy mindez, a szoba, az ágy, te – ez mind az enyém. Illetve Elise-é. - Nem félsz, hogy hiányozni fognak a smaragdjaid?

Felkuncogok nagyravágyásod hallatán, s közben el is képzellek. Macskával, smaragddal és örökké mellettem. Tulajdonképpen megtörténhetne, szépek lennénk együtt, a te kacérságod az én önuralmammal. El tudnám képzelni magunkat egymás mellett, folyton incselkedve, az ágyba menekülve a világ elől. Tökéletes lenne. Tökéletes lennél a világomban. Gazdag, gyönyörű feleség, s minden amit kiejtesz a szádon, a lábaid előtt heverne. Hát nem lenne tökéletes Elise? Te meg én együtt? Engem az sem érdekelne, hogy a hajad nem szőke, hogy a gyermekek akik belőlünk fakadnának, barna hajú lurkók lennének, mert te Elise, te minden rakoncátlanságoddal, minden kívánatosságoddal képes vagy ezt feledtetni.
A csókod éget, érzem a bűn ízét benne, a bűntudat keserűségét és a te édességedet. Úgy szeretnélek szeretni téged, folyton hozzád menekülni, mindég benned vigasztalódni, birtokolni, kisajátítani téged. De nem lehet, és ez, hogy nem lehetsz az enyém, nem enged teljesen a bűvkörödbe menekülni.
- Ha rajtad csodálhatnám, nem hiányozna nekem. Különben is, hogy néznék én ki smaragd ékszerekkel? -
A hajad megint rakoncátlanul előre hull, a kezem pedig ügyesen tűri a füled mögé.

Nem vagyok hülye - egy pillanatra a szemeid mélyére látok, oda, ahol valószínűleg minden férfi ugyanazokat a kedves, sikamlós álmokat dédelgeti, a gondtalan élet örömét, amit egy kurvától remélnek, mert azt gondolják, a kurva egy dologhoz ért igazán, ha pedig abban profi, kit érdekel a világ? Kit érdekel mindaz, ami az ajtón kívül van?
De nem, nem vagyok hülye - hagylak elmerülni mindabban, amit ködös tekinteted csak sejteni enged, hagyom, hogy átéld a gondolatot, hogy Elise, ez a rakoncátlan vadmacska, aki élvezi veled a szexet, élvez téged, élvezi, hogy neked adhatja magát, és nem csupán fekszik alattad a másnapi ebéden morfondírozva - hogy Elise a tiéd, hogy nem töröl le magáról, mint a port, mikor visszaveszi a blúzát, hogy az illúzió, amiért ennyit fizettél, örökké fog tartani. Elise nem tartaná rossznak. Ő szereti megkapni, ami jár neki. Halkan felnevet, akár egy ragadozó, mintha a gyomra mélyéből jönne a hang. És nem hülye - éppen ezért nem hozza szóba a feleségedet, akiért néhány perce még bűntudat rágott.
- Látom a szemeden, hogy van ott több is, nem csak a smaragdok - hajolok közel hozzád, pontosabban Elise, és mielőtt megállíthatnád, a fülcimpádba harap. - Adj nekem mindent, Lucius! - Erre az órára.

Csak kaján mosollyal nézek rád. Hát hogy ne lenne ott több dolog Kedves? Galleonok, smaragdok, rubintok és más drágakövek. Családi ereklyék, felbecsülhetetlen mértékű örökség. Elképzelni sem tudnád, s ha egyszer meg is mutatnám, az agyad képtelen lenne felfogni azt a vagyont, azt a fényűzést amiben élek. Hiszen tudod. Többet érsz nekem annál a pár érménél, mint amennyiért magadat árulod. Nem panaszkodhatsz, szépen megkapod majd a jussod. Kedves vagy, szórakoztatsz és úgy hajolsz énalattam ahogyan azt éppen kívánom. Hát nem ér meg ez a fáradozás többet? Nem ér meg a nő aki vagy többet? Kedvességet ami kijár neki?
- Sok mindent láthatsz a szememben.. -
Feléd suttogok majd elveszek a szembogaradban. Csodás, akár te magad. Varázslatos, akár a belőled áradó nőiesség.
Felsóhajtok. Jólesőn ahogy közelebb hajolva fogaid a cimpámba mélyednek.
Szeretnék feléd kerekedni, szeretnék most már én fölül lenni. A combod alá nyúlok, s erősen markolom, a csípőmet megemelem, hogyha nem ellenkezel pillanatok alatt kerüljek én fölülre.
Ha mégsem engeded, s olyan nagyon küzdenél, azt legalább igyekszem elérni, hogy mellém kerülj, hogy onnan leshesselek, hogy elveszhessek benned, a szemedben, a testedben.
Akárhogy is legyen, legyél akárhol: alattam, felettem vagy mellettem, én is akarok adni neked valamit.
A nyakadhoz érek, óvatosan cirógatom végig az ajkammal, a nyelvem forróságával, s kedvesen csókolom végig a kulcscsontod kiálló vonulatát, hogy aztán a melleid között elterülő völgyön húzhassam végig a nyelvemet, s onnan nevethessek fel rád pajkosan.

Hagyom, hogy fölém kerülj, engedem, de nem csupán azért, hogy meglegyen, amit akarsz. A játékszered vagyok, de valahol a társad is, mint ahogy a bújócskát sem lehet egyedül játszani, nem lehet elrejtőzni és várni, míg valaki át nem ugrik a szomszédból, míg valaki meg nem keres, nem, mi most ketten bújunk, egyre mélyebbre, egyre jobban. És egy pillanatra hagyom magam, elengedem a doromboló élvezettel átszőtt sóhajt, mikor a nyelved simítását megérzem. Úgy nézek fel rád, mintha tényleg bújócskázó gyerekek lennénk, cinkostársak, akik együtt rejtőztek el az asztal alatt, és lepisszegik egymást, nehogy a szülők észrevegyék. Boldog vagyok, hogy nem te voltál az első. Boldog vagyok, hogy az az arcpirítóan tapasztalatlan kuszaság, az nem neked jutott, és így, veled, egy darabig én is elfelejthetem Norát, lehetek Elise, nyöghetek fel az érintésed nyomán, mintha jogom lenne rá, mintha közöm lenne hozzád.
- Mi lenne, ha sosem lépnénk ki ebből a szobából? - suttogok, karjaimmal és mindkét lábammal átfonlak, közelebb vonlak, egészen közel, éhezve a csiklandós érzést, a majdnem-egyesülést, ami valahol szintén a játék része. - Mi lenne, ha nem azt adnád nekem, amit kérek, hanem amire igazán vágyom?

Egy pillanatra belenézek a szemedbe valahol két csók között amit a nyakadra hintek. Egy egészen borongós pillanatig szeretné elhinni a szavaidat, hogy te kifejezetten erre vársz, hogy rám vágysz, hogy örökké velem szeretnél maradni, belebújni ebbe a pillanatba, sőt elbújni ebben a pillanatban. És én tényleg szeretném ezt megadni neked, megadni magamnak a pillanatot, a veled töltött keserédes perceket, melyek olyan finomak, olyan lágyak és olyan édesek, mint a törökméz ami minden harapásnál egyre mélyebben ragad a fogadba, befészkeli magát a fogközedbe, az apró redőkbe, hogy az ízt még sokáig érezd, megkeseríti az elválás gondolatának bűze, s habár nagyon igyekszünk, igyekszel te is, látom a szemedben, egyszer úgy is megérkezik. Aztán ránk zúdítja a külvilágot: a következő kuncsaftod és a feleségem gondolatát.
- Igazán ezt szeretnéd? -
Itt maradni velem örökre? Mert lehetne, maradhatnánk itt, csak te kedves, te Kedves Elise, nem ismersz engem, nem ismered az életemet, nem ismered a kötelességeimet, és akármennyire is szeretnénk, akárhogyan is igyekeznénk vagy igyekeznél te, nem tudnál a világomba illeszkedni.
És ez fáj nekem, majdhogynem jobban fáj, mint a megcsalás gondolata, mert édes vagy, és kellesz nekem, mert meg akarlak tartani, és mégsem tehetem.
Hozzád érek, az egész testem úgy istenigazából feszül neked, végigcirógatja a bőrömet a te tested csupasz érintése,és forró vagy bizonyos pontokon, máshol meg jéghideg. De tetszik nekem, tetszik a forró, szinte hívogató puhaságod, és tetszik nekem a hűvösség amitől még jobban nekem simulsz.
- És mi az amit igazán szeretnél? -
Mert tőled akarom hallani. Tőled egymagadtól. Édesen a valóság keserével.

Annyi minden viharzik át az agyamon hirtelen, éppenséggel ezúttal nem Elise, hanem Nora agyán, mindaz, amire vágyom, mindaz, amit senki nem adhat meg nekem, ha én magam képtelen vagyok kivívni - a szüleim megbecsülését, a testvéreim elismerését, a szakmai sikereket, a biztonságot, ez mind, mind csupa földi érték, amire Nora hiába vágyik, sosem kaphatja meg. Talán ezért létezik Elise. Talán, mert egy részem többé nem akar elérhetetlen dolgokra vágyni, csupán egy gyöngysorra emlékül, vagy egy férfi ölelésére, a mélyről feltörő sóhajra, ami megmutatja, lehetek bármilyen mellőzött, vannak dolgok, amikben igen is jobb vagyok. Jobb, mint az asszony, aki hazavárja őket, még Narcissa Blacknél is jobb, akit mindig csodáltam titkon az érintetlennek tűnő, fátyolfelhő szépsége miatt. Biztosra vettem, hogy csodálatos kincseket rejt magában. De valószínűleg tévedtem, ha fiatal férje éppen az én ágyamban kötött ki.
A füledhez hajolok, miközben megemelem a csípőmet, mintha láthatatlan erő húzna hozzád, húzna veled, csak még utoljára, mielőtt vissza kell térnem Nora napjainak szürke egyhangúságába. - Hogy ne csak beszélj; tégy magadévá! - Úgy suttogok a füledbe, mintha bárki meghallhatná, és elrabolhatná tőlünk a pillanatot.

Úgy nézek bele a szemedbe, mintha képes lennék bármit kiolvasni belőle, mintha képes lennék egy egész világot máshogy látni, mintha te képes lennél az én egész világomat megváltoztatni.
A susogásod úgy cirógat végig, mint szerető kéz fáradt éjszakákon, s nekem szükségem van erre, a szerető kézre, a szerető asszonyra, s te itt vagy nekem, szeretsz, olyan szeretettel amire nekem van szükségem, vad mindet felperzselő vággyal, s pillanatokra elhiszem, tényleg én kellek neked, tényleg ez kell neked: a pompa, az ármány, a színdarab.
Halkan sóhajtva adom meg azt amire vágsz, amire mindketten vágyunk, s úgy merülök alá benned, mintha mindig is ezt tenném, bemásznék a forróságba, s hagynám magamat elragadtatni a belőled eredő lányos szorításból, a körém feszülő izmokból, a nedvességtől.
Újból sóhajtok, valahol a füled mellett, s csípőd vonalába markolok, erőszakosan, mintha lenne választásom, mintha mindenképpen meg akarnálak ragadni, s itt tartani, mintha attól félnék, hogy árny vagy, ami elillan.
Halkan nyögök, túl halkan, s túl fűtötten, túl kiélvezve minden mozdulatot ahogy benned csúszok, ahogy a testünk örömtáncot jár, ahogy összeér a hasfalunk, majd távolodik, ahogy cuppanósan forró, cuppanósan intim minden mozdulatunk.
De azt akarom, hogy élvezd, hogy úgy élvezd ahogyan még sohasem, s tudom ezt megkaphatom tőled, mindent megkaphatok tőled, s még kérnem sem kell. Ez habar beléd, ez a mindent megadó alázatosság.