Élodie Mirabelle Lestrange (née Betranche)

I was built on bricks of carelessness and crumbs

Ellie


28


aranyvér


semleges


---


Mágiahasználó


Grace Elizabeth


keresettx2

Mindig úgy érezte, elárulták, eladták. Idegen országba került, egy idegen családba, egy jól csengő név lett, vagy sosem volt több, csinos máz, gondosan beállított fényképek, az esküvői ruhája a legszebb volt az elmúlt öt évből, azt mondják, és azt is, milyen csodás pár.

Azért nem minden arany, ami fénylik.

A Betranche nevet, és Franciaországot hátrahagyva új családja lett.

Valószínűleg sosem szerette a férjét, ahogy a férje sem szerette őt. Olyan neki, mint ketrecének őrzője, minden kulcs birtokosa, pedig nincsenek kulcsok, és ő sincs bezárva. A legtöbb elrendezett házasság valószínűleg így néz ki. Sosem remegtek a lábai az izgatottságtól, ha hazavárta őt, sosem „bírta alig kivárni a pillanatot”, és bizonyára minden együtt töltött éjszakát is csak a csendes megvetés, néma gyűlölködés parazsa fűtött (netán az otthonról hozott borok), nem pedig a szerelmüké. Van, aki ezzel megtanul együtt élni, vannak, akik megszokják egymást, megnyugvást találnak a rutinban, szemet hunynak a félrelépések felett, megtanulnak máshol boldogságot keresni – számára inkább az utolsó szeg volt a koporsójába a házassága Cygnus Lestrange-dzsel.

Vagy ha nem ez, akkor a gyerekek.

Vannak az anyák, akik vigaszt lelnek a gyermeknevelésben, csakhogy ő sosem akart gyermekeket. Elnézi Isabellát, a hat évesek kényes öntudatával, Maxxie-t, az aranyos kis kusza hajával, és csakis arra gondol, micsoda képtelenség, hogy ő, ő életet tudott adni bárminek is, hogy ezek az élőlények az ő testéből bújtak ki, a gondolattól tulajdonképpen szinte a rosszullét kerülgeti, és ez azóta így van, hogy Isabellával terhes lett – talán ezért volt nehéz mindkét terhessége, talán csak soha nem viselte jól a stresszt, mindenesetre mindkétszer kilenc hónapját úgy élte meg, mint egyfajta pokoljárást, és nem érzett semmiféle boldogságot, semmiféle sikert, semmiféle elégtételt, amikor egy ártatlan, vöröslő kis pólyást nyomtak a kezébe. És elnézi őket még mindig, arra gondolva, micsoda feleslegesség, micsoda önzőség, világra hozni ezeket a szerencsétleneket, akik semmiről sem tehetnek, majd egyszer, tíz-tizenöt év múlva, odadobni őket a farkasoknak, pontosan úgy, ahogy őket is odadobta a családjuk a fenevadak elé… persze, attól még, hogy meglehetősen kevéssé viselkedik anyaként, még nem teheti le ennek felelősségét. Bűnlajstromán bizonyára ez állna az első helyen, és ez az, talán az egyetlen, ami miatt őt is igazi bűntudat tölti el. Nagyközönség előtt felszínes, rideg szeretet jár saját utódainak, majd a megkönnyebbült sóhaj, amikor a dadus átveszi őket.

Lestrange-ék hitvallása, és egyéb ingóságaik sohasem érdekelték. Kiválóan játssza (vagy legalábbis, sokáig kiválóan játszotta) a saját szerepét, a nőt, akinek nincs véleménye, nem is kell, hogy legyen, és csak asszisztál ahhoz, amit épp megkövetel a neve. Nem érdekli a Sötét Nagyúr, nem érdekli a Főnix Rendje, felőle fel is gyújthatják a világot, együtt, külön-külön, nem számít, voltaképpen neki tennének szívességet vele…

Ami leánykori családját illeti – legalább olyan ügyesen játssza a szerepét előttük, ahogy éveken át játszotta Lestrange-ék előtt. Rendszeresen leveleket küld haza, bizony, még a Mungóból is, megosztja velük azt a rengeteg mindent, amit a gyerekei fecsegéséből képes megjegyezni, pontosan azt szolgálja fel nekik, amit megrendeltek tőle – egy boldog, családi portrét.
A boldog, családi portrét, amit soha nem ismert igazán – nem, mióta tizennégy évesen a saját anyja dörgölte az orra alá, hogy az, akit az apjának hitt, nem is az apja, ezzel megfosztva őt mindentől, amit az életében valaha is várt.

Törékenységében határozott, depresszióra való hajlamosságában csodaszép, öntudatában bájosan ingatag, a nő, aki egyszerre képes annyi mindent érezni, mint ahány dolgot egyszerre tenni is tud. Mindig volt benne valami finom dekadencia, talán abból sarjadt, ahogy gyűlölni tudott, magát, a világot, hol ezt, hol azt, örökös szélmalomharcot vív kamaszkora óta azzal, aki, azzal, akinek lennie kellene, azzal, aki lenni akar, mely halmazoknak mintha egy egészen parányi keresztmetszete sem lenne.

Igazi francia finomságú nő, aki ásítást színlelve kimenti magát gátlástalanul, alkalomban nem válogatva, ha ahhoz támad kedve; az elkényeztetett aranyvérű, akinek csak akkor fáj a feje, ha túl unalmas a társaság, és senki sem meri felelősségre vonni, amiért előbb távozik, semmint illene; a férjezett asszony, aki bárki karjába kapaszkodva lehetne igazi ékkő, és mégis megvédeni való hercegkisasszony, hiszen tudjátok, az elmúlt években is milyen beteg volt!
Élete legnagyobb fricskája, hogy fizikailag makk egészséges (hogyan máshogy hozott volna világra két tökéletesen egészséges gyereket?), még a leggyengébb fejfájása is nagy valószínűség szerint mérgező gondolataiban ver gyökeret. Szeszélyes, betegeskedő – ezekkel a szavakkal nőtt fel, mintha a bőrébe ivódtak volna a jelzők, hiszen a szorongás, vagy a depresszió szavakat odahaza bizonyára egy lapon emlegették volna a káromkodással.

Tagadásban mesteri, kifogásokból kifogyhatatlan, önámításból mindig kiváló. Ügyesen bújik saját maga, vagy a felé irányuló elvárásokból testet öltő szerepekbe, az alakítás hibátlan, de csak egyszer felejtse el egy sorát, és minden darabokra hullik, ahogy ő maga, éles szilánkok közt kutatva azután, ami lenni akart, vagy amit el akart érni.

Sosem találta igazán a helyét az aranyvérűek világában, mindig kicsit megközelíthetetlennek tűnt, érzéketlennek, pedig éppen az ellenkezője volt, csupa lázas érzés, lázongás, fulladás, szabadság után kutatás, de sosem volt elég kitartó, sosem volt elég erős, hogy kitapossa magának a saját útját, hát mártírom megadással hajtotta igába a fejét, és hagyta, hogy megtörjék, betörjék, elvegyék a reményeit, az álmait, örökké másodikká tegyék mások boldogságának érdekében. Hiszen ő csak egy nő, még csak nem is egészen az, akinek lennie kellene, és elég könnyű félreállítani.

Méregdrága biodíszlet.

Nem maradt benne más – legalábbis szeretné így hinni, hogy azóta az este óta tényleg nem maradt már benne más – mint megvetés, gyűlölet, unalom, sajnálat, a világ megveti őt, ő megveti a világot, miközben két év alatt bebizonyítja, magának, és mindenkinek, hogy meg tud még állni a saját lábán, fel tud újra húzni egy szép ruhát, ki tud egyenesedni benne, tehet úgy, mintha mi sem történt volna, de örökkön éles alabárdként forgassa annak tényét, hogy ha rajta múlott volna, ott, és akkor, azon az estén, elvágta volna saját sorsának fonalát.

A hideg rázott tőle. Mintha valami belém csimpaszkodott, marokra fogott, megszorított volna. Minden pillanattal elvett tőlem valamit. Mintha bántani akart volna. Mintha ellenség lett volna. Mintha parazita lett volna, aki apró falatonként, kínzó lassúsággal falt volna fel, hogy még lassabban megemésszen…
A pillanat néma sikolyba, jeges borzalomba dermedt.
Még nem láthatta senki, de a jelek ott voltak, ismertem őket mind, és a jelekkel együtt torkon ragadott az iszonyat. Valamelyik gyerek a hálóban ordibált utánam – a dada, a hétvégi, leszidta, amiért kiabál, és hallottam, ahogy csukódott mögöttük az ajtó. Gondolataim szétgurult üveggolyói darabokra törve vágták fel a talpamat…

Hideg és sötét, borzasztó és kilátástalan, rideg, rideg, rideg reménytelenség, fojtogató valóság, sötétből kinyúló, kéregető karok, de hát mit adhatok én nektek, mit adhatok én bárkinek is, mit tudnátok még elvenni, mit, mit, mit, az ujjaim húsba vájnak, nem fáj, kicsit sem, halkan nevetek, mert nem érzem, átlátszó vagyok, láthatatlan vagyok, gyenge vagyok, kicsi vagyok, még elfutni sem tudok, még tisztán gondolkodni sem tudok, olyan karikás a szemem, olyan elviselhetetlen tükörbe nézni, a törött üveg felvágja a tenyerem, és vérfolt maszatot hagyok a fehér porcelánon, és még mindig nem érzem, és én nem akartam, én tényleg, én nem akartam, de kopognak mind, a falakon, a fejemben, a szemhéjam mögött, kopp és kipi-kopp, ciripp, cip-ciripp, ő pedig fel fog falni, felfal mindent, ami megmaradt, nőni fog és cseperedni, és egyszer, egy napon már belőle sem marad semmi, ahogy nem marad semmi belőlünk sem, nevetek, és sírok, és folyik a kádba a víz, zubogása olyan erős visszhangot vet, de a sikolyok odabenn túlharsogják.
Én csak le akarom mosni a vért, de mindent összekenek, vörös remegéssé változik a világ, elnyel és kiköp, megszédülök, a tükördarabra szorítok, és még mindig nem érzem, nem akarom, hogy éljen, nem akarok élni, nem akarok gondolkodni, nem akarok döntéseket hozni, nem akarok, nem akarok, nem akarok, nem akarok, valaki engedjen már ki…!!
Dobog, amíg vérzik.
Fojtogat, amíg lélegzik.
Fullad, amikor feljön.

Ha időben elzártam volna a csapot, talán minden másképp alakul.
Nem zártam el a csapot.

Nem olyan volt, mint álomból ébredni. Ráébredni, hogy létezésed lángja még nem hunyt ki nem olyan, mintha valaki akaratod ellenére fel akarna rázni legédesebb álmodból. A valóság csendesen, alattomosan kúszott vissza belém, vasmarokkal megint horgonyt vert bennem, ha lettek volna még könnyeim, bizonyára elsírtam volna őket mind, de a fájdalom fehérre, üresre, szárazra törölt mindent.
Mr. Lestrange, micsoda égi szerencse, hogy hazaért. Ha akár csak egy perccel később találja meg… talán már semmit sem tehettünk volna.
Nem volt öröm, nem volt elégedettség, nem voltak fanfárok, és talán nem örült senki. Csak egy mondat volt, aztán még egy, melyet talán vigasztalónak szántak, talán csak tényszerűnek. Hasamra szorított tenyérrel kerestem őt, és tudtam, már nem volt ott, már nem lehetett ott, mert csodák nem léteznek, nem lehet egyszerre mindenkit megmenteni, egy életért élettel kell fizetni, és a fakuló vörös ködön túl, a fehéren villanó kínon túl, a vörösen izzó megvetéseden túl, én még így is tudtam, hogy legalább egy valamit el tudtam venni tőletek, ahelyett, hogy ti vettétek volna el tőlem.

Soha többé nem akarok újabb szenvedést hozni erre a világra.