Mintha évek teltek volna el azóta, hogy utoljára Londonban jártam. A mugli világ teljesen más volt, mint az eldugott Roxfort és környéke: az utcákon járva nem hallottam a cipőm sarkának kopogását, az emberek csak a saját dolgukkal törődtek és nem éreztem, hogy tekintetek követnék merre megyek: elvegyülhettem, körbeölelhetett az ismeretlenség leple és a hirtelen rám zúduló szabadság érzete miatt egy pillanatra majdnem elfelejtettem, miért hagytam magam mögött a friss levegő és az ódon falak rabságát. Nem lett volna szabad az év közepén bármilyen igazán helytálló indok nélkül eljönnöm az iskolából, de szerencsére nem is kellett megkockáztatnom a kirúgásomat: csak holnap kell visszamennem a Roxfortba órát tartani, ezért szinte az utolsó utáni pillanatig elhúztam, amit már egy jó ideje tervezgettem. Tudtam, hogy itt lesz, mégsem voltam felkészülve arra, mi lesz, ha megpillantom. Hosszú évekig arra is ügyeltem, nehogy véletlenül egy városban tartózkodjunk... nem akartam, hogy baja essen. Nem kockáztathattam meg, hogy a szüleim rájöjjenek, hogy nem engedtem el. Megölték volna. Aztán engem. És Sylvester-t is. Egyikük életét sem kockáztathattam, de a sors kegyetlen játékot űzött velem és pár évvel ezelőtt elintézte, hogy összefussunk ebben az esős, ködös, ám mindenekelőtt milliók lakta, hatalmas városban. Éppen, mire elhittem volna, hogy végre megérdemeltem a viszonylag normális életet, megpillantottam őt a metrón. Attól a perctől kezdve semmissé vált az összes addigi próbálkozásom eredményességének hatása és bele kellett nyugodnom, hogy soha nem leszek képes teljesen elengedni a múltamnak azt a részét, amiben ő játssza az egyik főszerepet. És jobban belegondolva, nem is akartam. Elvégre most is itt vagyok, kézen fogva az ötlettel, miszerint megismertetem magam a fiammal, ám ehhez... szükségem van arra, hogy ismét érezzem, mennyit jelentett nekem az apja.
- Szabad? - Szolid, mégis szinte ellentmondást nem tűrő félmosolyt varázsoltam az ajkaimra, mikor odaléptem hozzá a kis kávézóban. A mellkason annyira dübörgött, hogy csoda, hogy nem ájultam el. Önjelölt kémmé változva egyszerű volt rájönni, hogy mostanában is itt kezdi minden reggelét: párszor én is megfordultam itt. Először véletlenül, aztán direkt. De csak most gyűjtöttem magamban erőt ahhoz, hogy le akarjak ülni vele szembe.

Elhatároztam, hogy nem megyek el innen, míg nem beszélek vele. Az már más téma volt, hogy egyszerre volt gyomorgörcsöm és hányingerem, valamint olyan hevesen vert a szívem, mintha ismét tinédzser lennék. Nagyon hosszú ideje nem hallottam a hangját és felsejlett bennem annak az estének az emléke, mikor megismerkedtünk. A barcelonai bárhoz képest a londoni kávézó konszolidált hely volt és teljesen más témákról beszélgethettünk volna, mint akkor. Egyetlen, hatalmas probléma volt: a velem szemben ülő férfinak fogalma sem volt arról, hogy ki vagyok és mennyi mesélni valóm van neki. Talán elhamarkodott döntés volt a megkeresése, hiszen fogalmam sem volt arról, mi csúszhatna ki a számon, hogyan kezdeményezhetnék beszélgetést. Ha rajta múlna, annyival is megelégednék, hogy bámulom őt. Figyelném az arcának rezdüléseit, töprengenék azon, hogy mitől alakulhattak ki a szemöldökei között mélyedő barázdák és latolgatnám a lehetőséget, hogy akár én is hordhatnám az ujján pihenő jegygyűrűt. Megannyi kérdés, kimondatlan szó és vágy, amelyekkel legszívesebben berúgtam volna a kettőnk közötti, varázslat által megalkotott ajtót. Nem tartana tovább fél percél megtörnöm az átkot, mégis lavinát indítanék el vele... nem lehetek annyira gonosz, hogy jól irányzott csapásként szétromboljam az eddig élt életét csak azért, mert nekem könnyebb lenne.
- Tudom. Tényleg csodás. - Bólintottam. Túl sok helyen túl sok kapucsínót kóstoltam és örültem volna, ha elértem volna a szintet, amikor már törzshelyemnek nevezhetek egy kávézót, pékséget vagy éttermet. Sokáig próbáltam mugliként élni, most mégis visszataláltam a varázsvilághoz: aki varázslónak születik, az is marad, ez volt az egyetlen állandósság az életemben. És ennek köszönhetően holnap ismét el kell tűnnöm a városból.
- Tanár vagyok. - Pont, mint ő, majdnem el is mosolyodtam az együttjáráson. Soha nem hittem volna, hogy egyszer magamra fogom ölteni a talárt, életem majdnem első két évtizede alapján eléggé pályát tévesztettem a mostani foglalkozásommal. - De nem ez a lényeg. - Böktem ki viszonylag határozottan. Talán túl keményen, de ha hagytam volna, hogy kedvessége túlságosan megmelengesse a szívemet, azon nyomban elbőgtem volna magam. Mennyivel könnyebb dolgom lenne, ha egyszerű, emberi amnéziában szenvedne! A hangom, a vonásaim, a stílsom emlékeztethetné arra, ki vagyok, de így erre semmi esélyem. - Kíváncsi vagyok magára. Ne aggódjon, nincsenek hátsó szándékaim. - A gyűrűjére pillantottam. Hazudni...mindig is jól tudtam, még ha nehezemre esik is vele szemben. - Maga minden reggelét itt kezdi. Miért? Többször láttam már és mindig olyan, mint aki néz, de nem lát... túl érdekes ahhoz, hogy csak úgy elsétáljanak maga mellett az emberek. - Jegyeztem meg. Ha szerencsém van, beszélni kezd. Ha nincs, újratervezés szükséges.

Nem válaszoltam a kérdésére, miszerint mit tanítok, de kedves mosollyal reagáltam le, hogy ő két helyen is tanít. Ugyanakkor gesztusom nem volt feltétlenül boldog: nem sokkal a megismerkedésünk után beavatott a titkába, miszerint ha nem teljesen elégedett az életével, a munkájába temetkezik. Mi mutatná jobban a temetkezési tendenciát, mint két munkahely? Főleg egy tanárnál... nem a legjobb ötlet magamból kiindulni, hiszen nem tanár-alapanyagként születtem, de nekem bőven elég egyetlen hely, ahol a fejemet a jövendő nemzedék oktatására adhatom. Megpróbáltam észrevétlenül mély levegőt venni, amivel visszafogtam a belőlem majdnem kitörő kérdések áradatát. Most az egyszer nem hallgathattam az ösztöneimre és a bennem vulkánként fortyogó indulatokra. Nyugodtan kellett ücsörögnöm előtte, vigyázni rá és elkapni benne egy fonalat, ami lehet, hogy nem is létezik.
- Író? Talán. - Sejtelmes mosolyt engedtem meg magamnak, miközben kissé előre dőltem az asztal felett. Ez a "nem rontok ajtóstul a házba" formám. Éveken keresztül dolgoztam rajta és mégis, csupán ennyi az eredménye a hosszú ideje tartó, önmagam visszafogását célzó tréningnek. - De az is lehet, hogy csak hobbiból ülök oda ismeretlen emberekhez, hogy meghallgassam a történetüket. Ha zavarja, nyugodtan elmehet. - A szemeibe nézve ajánlottam fel a lehetőséget, amellyel biztosan nem fog élni. Ha pislákol benne valami abból a férfiból, akibe annak idején beleszerettem, ülve marad, sőt, talán a munkából is elkésik miattam. Talán gonoszság kihasználni az emlékek adta előnyömet, ám jobb verziónak tűnt, mint holmi zsigeri önzőségből belerángatni egy világba, egy teljesen másik valóságba, amiről fogalma sincsen, hogy létezik.
- Maga pedig túlságosan kedves. Kevesen illettek eddig a bájos jelzővel. - Sokkal gyakrabban voltam lelketlen, ha már erről van szó. Azt hiszem, harminckét évem alatt egyedül ő volt képes belém látni azt a jót is, amit egyáltalán nem biztos, hogy magaménak mondhattam.
- A felesége gyerekei? Emögött is egy hosszú sztori rejlik? - Volt neki felesége és gyerekei is, de azok a gyerekek a sajátjai voltak. Amikor eldöntöttem, hogy nem kontárkodok bele az életébe, komolyan gondoltam, ezért számomra is újdonságként hatott a megfogalmazása. Ha most nem hagy itt azzal a felkiáltással, hogy mi közöm van nekem az életéhez és miért faggatózok, akkor soha...
- Érzékem van ahhoz, hogy kiszúrjam azokat az embereket, akik érdekesek. Vagy érdekesek voltak, valamikor régen. Magam beletartozik valamelyik csoportba, de még nem tudom eldönteni, melyikbe. - Az emberekből nem párologhat el csak úgy a régi tűz... benne is ott lappang valahol. Meg kellett tudnom, hogy létezik-e a férfi, akiért mindent eldobtam volna vagy csupán árnyéka önmagának?

- Furcsa nő vagyok. Világéletemben az voltam. - Kicsit megvontam a vállam, hiszen tisztában voltam azzal, hogyha most mindent kitálalnék neki, a furcsa lenne a legenyhébb kifejezés, amit használhatna rám. Hazudtam neki, hiszen eszem ágában sem volt különösebb indíttatás nélkül megismerkedni bárkivel ezen a világon: nagyon sok mindent megadnék azét, ha tisztában lenne azzal, miért beszélgetünk most. Az ujjaim néhány pillanatra be-begörcsöltek, a gyomrom a felére szűkült és csak azért tudtam a hangom elcsukása nélkül kiejteni a szavakat a számon, mert a mögöttem álló évek alatt megtanultam úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Háromszor meggondolni, amit mondasz és közben azon töprengeni, mi lenne, ha tényleg kimondanád, ami benned fortyog, nem is annyira nehéz... hozzá lehet szokni.
- Tehát, magának is jó érzéke van az emberekhez? - Tettem fel halvány mosollyal a kérdésemet. - Mert, bár talán azt hiszi, hogy rossz helyen kopogtatok az érdekességért, én mégis kiállnék amellett, hogy nem csalt meg a szimatom. - Jó érzés volt az ő szavait használni, legszívesebben kifújtam volna az összes, tüdőmben ragadt levegőt, hogy átadhassam magam a megkönnyebbülésnek. Majdnem elfelejtettem miért vagyok itt. Erőnek erejével kellett visszatartanom magam a társasága varázsban rejlő veszélyektől: elég egyetlen óvatlan másodperc és belezuhanok a saját magam kereste szakadékba, ami az ő személyiségével és a múltbeli hibáimmal van kibélelve. Ha akartam volna se lennék képes még egy korty kávét sem inni, nem akartam elterelni a saját figyelmemet és túlságosan jól érezni magam. Ám, sajnos... ez a tervem abban a pillanatban meghiúsult, hogy megpillantottam őt. Egy asztalnál ülni és beszélni vele messze a legszebb élményem volt az ég tudja, mióta. - Hogy fogalmazhatnám meg, hogy mi az érdekes? Ezt egyszerűen megérzi az ember. Ne mondja, hogy magával nem így van és képes mindent szavakba önteni. - Ha valaki megkérdezné, mit jelent ő nekem, nem tudnám megmondani. Néha tényleg kevesek a szavak. Ezt remekül példázza, hogy a mai napig kevés voltam ahhoz, hogy elmagyarázzam bárkinek is, mi fogott meg benne: miképpen volt lehetséges, hogy én, a romlott lelkű, halálfalónak szánt, számító, rossz lány belehabarodjak egy olyan kedves és tiszta jelenségbe, mint ő? Bár megfizettem az érzelmeim árát, még mindig magaménak akartam őket, mert túlságosan önző vagyok. Van, ami sohasem változik.
- Erin vagyok. Erin Rookwood. - Elfogadtam a felém nyújtott kezét, akkor is, ha először nem tűnt túlságosan jó ötletnek: és igazam volt, az érintése csupán arra volt jó, hogy gondosan elnyomott érzéseim utat törjenek maguknak, a kezem megremegjen és összeszorítsam az ajkaimat. - Mondja csak, Mark... mennyi ideje van még rám? - Kérdeztem aztán nagy nehezen, de közel sem összekaparva magam. Sőt, egyre inkább az az ötlet körvonalazódott a fejemben, ami után még nem akartam nyúlni egy darabig.

- Ne legyen kishitű. Bízzon a különcökben. - Szokásomhoz nem híven kedves félmosolyt villantottam felé. Nem tudtam rá máshogy nézni. Egyik pillanatban felfaltam volna a szemeimmel, míg a másikban csak azt kívántam, hagy ölelhessen magamhoz és ne kelljen elengednem sehová. Hatalmas kérés, tisztában vagyok vele. Ha engednék is a vágyaimnak, mi lenne a jutalmam? A magyarázkodás? A bűntudat, amiért egy normális életet élő férfit belehúztam egy furcsaságokkal, varázslattal teli világba, ami veszélyeket tartogathat számára? Esetleg azért érezném magam rosszul, mert esélyes, hogy megbontanám a családi békéjét? Esélyes lenne? Ennyire sokra tartom magam? Ezernyi kérdés cikázott a fejemben és ügyelnem kellett rá, hogy a nagy részük ne üljön ki az arcomra, ne áruljanak el túl sokat: éppen csak annyit szerettem volna megmutatni magamból, ami szükséges ahhoz, hogy háborgó lelkem kissé békére leljen és talán… arra az elhatározásra jussak, hogy egyszer beavatom az elmúlt tizenhat év történéseibe. Nehéz lesz. Neki még inkább. Ezért most csak ismét vettem egy mély levegőt és megkerestem a tekintetét. - A virágot hagyjuk. Gyűlölöm őket. - Mégis milyen defektes ember utálja a virágokat? Azóta nem akarok látni egyet sem, mióta kaptam tőle egy csokrot, amely hatalmas boldogságot okozott. A történet folytatásának fényében talán nem meglepő, hogy számomra felettébb fájó emlék rápillantani bármilyen virágcsokorra. Ezt természetesen nem fejthettem ki neki.
- Az író és az olvasó. Kiegészítenénk egymást. - Talán tényleg írásra kellene adnom a fejem. A hazugságok gyártásában magas színvonalat képviseltem, és ha megpróbálnám összegyűjteni, mennyi mindent éltem meg az évek alatt, talán el is veszteném a türelmemet. Sok minden voltam: évfolyamelső, potenciális halálfaló, fiúmágnes, megszelídíthetetlennek tűnő lázadó, szerelmes lány, anyajelölt, kitagadott, a saját gyermekét eláruló, gyáva, hazug, kívülálló, bujdosó, velejéig romlott kígyó, professzor. Míg az utóbbit nekem még szoknom kellett, Mark magabiztosan uralta a kijavítandó dolgozatokat. - Ahogy a tanári hivatással kapcsolatban is adhatna néhány tanácsot. Én nem igazán szeretem…- Vallottam be őszintén. Miért hazudjak, ha egyszerűen így van? Nem irtózok tőle, de jelenleg nem jelenthettem ki, hogy megtaláltam a életcélomat, főleg, hogy az a fiam visszaszerzése volt. Sylvester mindennél fontosabb volt. - Viszont van egy diák, akiért megéri minden nap kiállni a pódiumra. - Szeretetteljes, de félelemmel, tartással, fájdalommal vegyült halvány, felfelé mutató görbület kúszott az ajkaimra. Nincs annál furcsább érzés, mint úgy beszélni a gyermekedről a róla nem tudó apjának, hogy az nem ismer egyikőtöket sem. - A vele való hozzáállásomban is megmutatkozik, hogy a végletek embere vagyok, szóval Ön sem lesz kivétel… az összes időt szeretném, amit rám tud fordítani. - Jelentettem ki, miközben az asztal lapján összekulcsoltam a kezeimet, ezzel is jelezve, hogy ha ő nem, akkor én sem fogok egyhamar távozni. Hatalmas szükségem volt most rá.

- Majd meglátjuk. – Halvány mosollyal az ajkaimon dőltem hátra. – Először nyernem kell, ne akarjon rögtön megjutalmazni. Ki tudja, talán ha elmesélném, miért nem szeretem a virágokat, már nem is lenne ilyen kedves velem. – Mondanám a szemébe, hogy miatta van? Úgy, hogy egyébként nem is ő a hibás? Semmiről sem tehet. A varázslat az varázslat, egy mugli képtelen kezdeni ellene és ahogy a mellékelt ábra mutatja, a varázsló is: nem tehettem semmit, hogy ne sújtsák a felejtés átkával. Elfogadtam, hogy inkább így legyen, mint a temetésére kelljen kiöltöznöm. Azt, hogy életben van, minden nap felkel, dolgozni megy és jól érzi magát a családjával, egyszerre töltött el szomorúsággal és megelégedettséggel, de mindent egybevéve győzött az öröm, miszerint kapott egy második esélyt azután, hogy volt balszerencséje összeakadni velem.
- És mi van akkor, ha egyszerűen nem vagyok tanárnak való? Magának is biztosan voltak olyan tanítói, akiket a pokolra kívánt, nem pedig emberek közé. – Felvontam a szemöldökömet. Talán tényleg csak adnom kellene magamnak időt a kibontakozásra és megnyitni az elmémet a többi diák és az általam egyébként imádott tantárgy részére. A gondolataim Sylvester-re korlátozódtak és ebbe a szűk körbe egyedül még Mark fért bele, más senki. Élt bennem egy álomkép, miszerint ha sikerül rendeznem az el sem kezdődött kapcsolatomat a fiammal, akkor valamilyen módon az apját is bevonom a történetbe és aztán elkezdődhet az igazi életem. Lázálom volt ez, rengeteg kérdőjellel, talánnal és akkoral, ami jelenleg nem a számtalan lehetőség tárházát, hanem a lehetséges hibafaktorokat vetítette elém.
- Hm, vannak kedvencei? Pedig Önből azt néztem ki, hogy mindenkit szeret, feltétel nélkül. Mivel vívták ki azok a diákok a rokonszenvét? – Szerettem volna minél többet megtudni róla és ha rajtam múlt, akkor az egész napot itt fogjuk tölteni. Így aprót, mégis szinte színpadiasat sóhajtva megadtam magam a kérésének és rendeltem magamnak egy kávét. Egy kis koffein sohasem árthat: általában teát iszom, ám ez egy különleges alkalom.
- Nem a diákom miatt hiszem magamról, hogy a végletek embere vagyok. – Mély levegőt vettem és összekulcsoltam a kezeimet az asztal lapján. – Már gyerekkoromban elkezdődött és végigkísérte minden egyes döntésemet. Megyek, nem megyek. Élek vagy halok. Engedek-e másnak vagy nem. Képtelen vagyok megtalálni az arany középutat. – Teljes természetességgel beszéltem, mert tisztában voltam a tulajdonságaimmal, ami nem azt jelentette, hogy büszkén hordozom őket magamban. Csakhogy van, amin nem lehet változtatni. – Az a diák a fiam, ezért is figyelek rá. – Válaszoltam direkten a kérdésére és a nyelvemre kellett harapnom, hogy ne szóljam el magam, miszerint az övé is.

- Kezdem azt hinni, hogy a maga személyisége túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Vannak egyáltalán hibái? – Kérdeztem szelíd félmosollyal. Persze, hogy vannak, én voltam az egyik legnagyobb. Az már más lapra tartozik, hogy nem emlékszik rám. Ő megkapta a második esélyét: a tudatlanság átkával, bár esetében lehet, hogy inkább ajándékával folytathatta a régi életet, majd kezdhetett egy újat. Nekem az összes emlékünkkel, érzéseimmel, a történések teljes palettájával kellett végigcsinálni a napokat és nagyon sokszor kívántam azt, hogy bárcsak engem is az Exmemoriam-mal sújtottak volna, de az én büntetésem lényege éppen az volt, hogy szenvedjek. Sikerült, mondhatom, hogy a családom és saját magam szép sorsot kerekítettem magamnak.
- Magától adódik a kérdés, hogy Ön milyen tanár? Aki a hagyományos módszereket részesíti előnyben vagy minden órájában van valami különlegesség? Túl szépen beszél ahhoz a tanári léttől, hogy ne hivatásként tekintsen rá. – Az időközben megérkező kávémba kortyoltam. Örültem, hogy a munkában megtalálta a számításait. Az oktatás iránti szenvedélye már akkor megmutatkozott, amikor megismerkedtünk és jó volt hallani, hogy ebben semmit sem változott. Volt valami, ami állandónak mutatkozott az életében, amibe beleadhat apait-anyait és ez bennem is jóleső érzéseket keltett. Mindig is reménykedtem benne, hogy legalább egy aspektusa legyen a mindennapjainak, amelyben megtalálhatja önmagát. Megérdemli. Mark egy jó ember, az egyik legjobb, akit ismerek.
- Szereti a lázadókat? – Mosolyom kiszélesedett, egy röpke pillanatra elszakadtam a tekintetétől és lehajtottam a fejemet. Eszembe jutott az első találkozásunk és az, hogy én aztán tényleg besorolható voltam a lázadó típusba… legalábbis egy átlagember szemével nézve. Azután pláne, hogy kiderült a viszonyunk és a terhességem. Őszintén? Akkor nem csináltam volna vissza egyiket sem, ahogy ma is azon az állásponton vagyok, hogy szegényebb lennék, ha ezek a dolgok nem történtek volna meg velem. Lehet, hogy normális családom és tekintélyem lenne, azt az utat járnám, amire születtem és sokkal könnyebbek lennének a mindennapjaim, ám… nem lenne közöm Mark-hoz és nem egy olyan különleges teremtmény lenne a fiam, mint Sylvester. – Bánja, hogy a középúton maradt? Pedig annak általában örülni szoktak az emberek. Az arany középút legalább nem veszélyes. – Vajon mennyi kilengés lehetett az életében rajtam kívül? Csak annyit tudtam róla, amennyi éppen, hogy kielégítette a kíváncsiságomat… nem akartam nyomozni utána, az emlékén rágódni, ragaszkodni hozzá, de néha túlságosan elöntött a nosztalgia és hogy szükségem van rá. És ahogy itt beszélgettünk, erősödött bennem ez az érzés. Fojtogató volt és szabadulni szerettem volna, ám erre csak egyetlen lehetőségem volt, amit nem biztos, hogy meg kellene lépnem.
- Bonyolult a kapcsolatunk… ő még nem tudja, hogy én vagyok az anyja. – Kimondani még furcsább és nehezebb volt, mint hagyni, hogy a gondolataim között kavarogjon ez a tény. – Mondja, Mark… mi a véleménye az önző emberekről? – Kérdeztem rá hirtelen, összevonva a szemöldökeimet.

- Imádom a különcöket, nélkülük unalmas lenne a világ. - Őszinte voltam. - Lefogadom, hogy míg én különcnek tűnök magának, addig Ön is nekem. Máris szebb a nap. - Beugrott, mikor először megláttam őt és beszélgetni kezdtünk. Addig a percig nem hittem, hogy léteznek hozzá hasonlóan tiszta lelkű, egyenes, humoros, intelligens emberek, akiknek a szívét nem a rosszindulat és a nyereségvágy, hanem az élet szeretete öleli körbe. Ő volt az én különcöm. A mai napig az.
- Nekem nem volt felajánlva a középutas megoldás. - Mondtam tömören. Harcolni a szüleimmel egyenlő lett volna a halállal. Az enyémmel, a fiaméval, és a férfiéval, akit szeretek, ennyit pedig nem ért meg a próbálkozás. Szerettem volna szembemenni velük, én lettem volna a legboldogabb, ha sikerül és megalapíthatom a saját családomat, de az anyám és apám, mint felsőbb hatalom keresztülhúzták a számításaimat. Egyedül kevés voltam ellenük... őszintén, velük voltam valaki, miután megfosztottak a támogatásuktól, senkivé váltam. Természetes, hogy azt  hittem, a fiamnak és Mark-nak is jobb lesz nélkülem. Legalábbis, azzal nyugtattam magam, hogy más is ezt tette volna a helyemben. - Sokan vitatkoznának azzal, hogy utólag sem lehet bölcsebben nézni a dolgokat... de szerintem igaza van és tetszik a gondolatmenete. - Halvány félmosolyt engedtem meg magamnak, ennek egyik oka némileg gonosz volt, hiszen az, hogy elvált a feleségétől már akkor melengette a lelkemet, mikor először tudomásomra jutott a hír. Megváltoztak a mindennapjai, új kihívásokkal kellett szembenéznie és a gyermekei félig-medig elveszítették az apjukat, de nem tudott nyugodni hagyni a gondolat, miszerint talán az én tudattalan befolyásom is közrejátszhatott a dologban. Szép is lenne.
- Persze, hogy félek. - Automatikus reakcióként halkan, aprót, szinte gunyorosat nevettem. Ki az az őrült, aki ha elhatározza magában, hogy felkeresi a gyerekét, akit nem ő nevelt fel, akkor ne félne? Rettegtem. Minden egyes alkalommal, amikor megláttam Sylvester-t, a gyomrom liftezni kezdett az idegesség és a szólni akarás egyvelegétől, végül mégis csendben maradtam. Soha nem voltam az a típus, aki visszanyeli a szavait, de a fiamra nem ronthattam rá... és nem is lettem volna képes rá rontani, kevés volt hozzá az összegyűjtött vagy csak annak hitt lelki erőm. Az apjával beszélgetni teljesen más volt: Mark-ot ismertem és ő mindig is pozitív hatással volt rám. Maga a jelenléte is megnyugtatott, egyetlen mosolyával elhitette velem, hogy több vagyok, mint amire szántak és amit érdemlek és kizárólag ítélkezésmentes szavak hagyták el a száját. Tinédzserként megbabonázott, felnőttként elérte, hogy alapvető szükségletként tekintsek rá, amit hosszú évek óta meg kellett vonnom magamtól. - Maga talán nem tenné? Tizenhét évet kihagytam az életéből és éppen ennyi ideje fogalmam sincs arról, hogyan kaphatnám őt vissza. - Némi elkeseredettség utat tört magának, ám nem bántam, egyáltalán nem éreztem rosszul magam amiatt, hogy megmutatom neki az érző felemet; a magányos pillanataim mellett egyedül ő volt képes előcsalogatni belőlem. Na és Sylvester. Ám jelenleg Mark ült velem szemben, őt figyeltem, le sem vettem róla a szemem, mert az arcának minden rezdülését látni szerettem volna... ahogy a szavakat formálta, ahogy megrándult a szája, ha szünetet tartott beszéd közben vagy éppen elmerengett egy gondolaton. Bámulásom közepette a még az anyámtól kapott, régi családi ereklyeként számon tartott gyűrűmet forgatta az ujjamon, mély levegőt vettem és hagytam, hadd hagyja el a számat az első mondat, amit ki akartam mondani és amit lehetséges, hogy a jövőben számtalanszor meg fogok bánni. - Szavakkal képtelenség kifejezni, mit értek az önzőségem alatt. De ha velem jön, megmutathatom. - Titokzatosan hangoztam és ha van egy cseppnyi esze, valamint engedi, hogy a racionalitása vezérelje, nemet fog mondani... viszont ha tényleg van köztünk egy kötelék, amit az Exmemoriam sem volt képes eltörölni, akkor éppen olyan elánnal fogja kitolni maga alól a széket, ahogyan én tettem és követ, kifelé a kávézóból. Magabiztosságom kissé alább hagyott, kezem megremegett és egy röpke pillanatra lehunytam a szemeimet, csak az utca zajára figyeltem és azt kérdeztem magamtól, hogy lehetek ennyire őrült? Képes lennék tőle elvenni mindent, amit felépített? Összezavarni az életét, az érzéseit, a gondolatait?

Ahogy kiléptem a kávézóból, körülvett a londoni nyüzsgés minden érzékszervre kiható pörgése. Emberek, járművek, zajok, de valami még hangosabb volt: a gondolataim, amelyek egyszerre voltak dorgálóak és biztatóak. Egyik pillanatban legszívesebben elszaladtam volna, amiért felhívást tettem keringőre és kicsalogattam a férfit a nyugalom szigetéből. Mi lesz vele, ha véghezviszem az agyamba magát egyre jobban befészkelő tervet? Emlékezni fog rám, na és? Ki vagyok én neki? Majdnem húsz év telt el a kalandom óta és ő az átoknak köszönhetően egyszer sem gondolt rám, hanem élte az életét, amelyből kirángatni a szótári meghatározása lenne az önzés szónak. Egyáltalán, miért vagyok annyira magabiztos, hogy úgy gondoljam, bármilyen változást képes vagyok előidézni benne? Lehetséges, hogy csupán megrántja a vállát és továbbmegy, mintha mi sem történt volna… nem, mégsem. Mark nem ilyen. Törődő, érzelmes és a lelkére veszi a dolgokat. Ugyanakkor temérdeknyi másik kérdés is adódott, hiszen egy mugli előtt felfedni a varázslóvilágot komoly bűn a Minisztérium szemében. Tegyem ki ismét annak a veszélynek, amiről bár nem tudott, de tizenhét éve is a feje fölött lebegett? Ha csupán egyszereplős lett volna a történet, szívesen vállalnám a lázadó szerepét, ám kettőnk közül neki van több veszítenivalója. Mégis, a károgó gondolataimat egyre sűrűbben fonták körül a támogatóak, amelyek biztattak, hogy tegyem meg, amit hosszú ideje meg kellett volna tennem: adjam vissza az emlékeit a gyermekem apjának. Intézze el, hogy visszakapja, amit elvettek tőle és ezzel adjam meg neki a jogot és a lehetőséget a választásra, amelyet évekkel ezelőtt megtagadtak tőle. Az indokok és lehetőségek csatározásából Mark hangja ragadott ki. Végül úgy döntött, hogy csatlakozik hozzám és ez negédes mosolyt varázsolt az ajkaimra.
- Ön olyan embernek tűnik, aki csak akkor engedné magát elrabolni a feleségétől, ha igazán akarná, tehát egyedül kevés lennék ahhoz, hogy bármire kényszerítsem. – Elindultam a járdán, mellette sétálva vártam, hogy megtaláljam azt a helyet, ahol pár pillanatot fogunk eltölteni, de kevésbé feltűnő, mint az utca közepe. – Kedves, hogy azt mondja, nem önzőség velem töltenie a napját. Remélem, később is így fogja gondolni. – Nem akartam utat engedni a bizonytalanságomnak, láthatóvá tenni pedig még kevésbé, ezért visszafojtottam a feltörni kívánkozó sóhajomat. Az ajkaimat összeszorítottam, amikor befordultam az egyik sikátorba és gyengéden a férfi keze után nyúltam. - Tudom, hogy nagy kérés, de… bízzon bennem. És kapaszkodjon. Könnyen lehet, hogy nem fog jólesni a következő pár másodperc. – Mielőtt bármit szólhatott volna lehunytam a szemeimet és az első londoni lakásomra koncentráltam. Oda akartam jutni a lehető leghamarabb, ezért folyamodtam a hoppanáláshoz. Egyszerre temérdeknyi szabály szegtem meg, ám egyáltalán nem érdekelt; ez a Rookwood-virtus, talán Owen-en kívül egyikünket sem zavarta, ha szembemegy a törvénnyel. Jelenleg az volt a fontos, hogy Mark és én az apró lakás közepén álltunk és fel voltam készülve a temérdeknyi kérdésre, ami megfogalmazódhatott benne.

Apró, pár tizedmásodpercig tartó kacaj tört elő belőlem, ami nem Mark-nak, sokkal inkább a reakciójának és az én lépéseimnek szólt. Az elmúlt években csak sunyiban figyeltem a férfit: érdekelt a sorsa, de néha annyira fájt, hogy én nem vagyok a mindennapjai részese, hogy muszáj volt felhagynom a kíváncsiság által ösztökélt leskelődéssel. Alig akartam elhinni, hogy most itt állt előttem, foghattam a kezét és belenézhettem a zavarodottság és érdeklődés egyvelegében úszó tekintetébe. Ismét meg kellett állapítanom, hogy szinte semmit sem változott és ez volt az egyetlen reményem: ha visszaadom az emlékeit, talán az irántam táplált érzései megóvják a teljes megőröléstől és elhiszi majd, hogy bőven volt okom hagyni őt a sötétben tapogatózni tizenhét évig. Sajnáltam, amiért kiesett az életének egy része, ugyanakkor örültem annak, hogy nem kellett állandóan a háta mögé néznie, hiszen nem őrzött olyan titkot, amely veszéllyel fenyegette volna. Ha megnyitom előtte az eddig elzárt világ kapuit és fenekestül felfordítom az életét, talán egy újabb sors tönkretételéért leszek felelős. Viszont a meg sem próbálom, sohasem fog nyugodni hagyni a tudat, hogy mi lenne, ha… Mark-nak is jogában áll megismerni a fiát, rájönni, mi történt vele, mi folyik körülötte és aztán dönteni, mit szeretne megtartani a rá zúdított halmazból. Talán azt fogja kérni, hogy ismét vegyem el az emlékeit, de akkor legalább én is tisztában leszek azzal, hogy nem szeretné a vállára venni a súlyt, amit szolgáltatok neki.
- Nagyon is ébren vagy. – Észrevétlenül váltottam át az egyébként megszokottabb tegeződésre, a másik kezemet az ő, arcát tapogató kezére csúsztattam és összepréseltem az ajkaimat. Naphosszat képes lettem volna így álldogálni, leginkább azért, mert hiányzott és mert még mindig bizonytalan voltam. Kellett pár pillanat, hogy erőt vegyek magamon és meggyőződjek arról, hogy tényleg muszáj meglépnem azt, amire készülök. Sőt, mi több, meg szerettem volna tenni.
- Igen, nevezhetjük teleportálásnak is. – Elengedtem őt és a bőrkabátom belső zsebében tartott pálcám után nyúltam. Kívántam, hogy ne legyen szükség arra a felemlegetett taxira. – Remélem, nem fogsz utálni ezért. - Lassan felemelve a pálcámat Mark tekintetébe mélyesztettem a sajátomat és halkan mormoltam azt a bizonyos szót, ami visszafordítja az Exmemoriam-ot és átadja a férfinak az őt megillető emlékeket. Ha rám emlékezi fog, akkor egy lépéssel közelebb kerülök a célhoz, miszerint beavassam a történések teljes tárházába, ám jelenleg kimaradó, majd felgyorsuló szívveréssel kémleltem a férfit, el nem mozdulva előle.

Egyre jobban féltem, izgultam, miközben várakoztam és a gondolataim egyáltalán nem csendesedtek el, sőt, sokkal hangosabbá váltak. Jól döntöttem? Szép élete volt eddig nélkülem, most pedig beletoppanok a közepébe és felforgatom azt… jogom van hozzá? Ki vagyok én, hogy döntsek a mindennapjai felett? Nem lettem volna képes még némi erőt venni magamon, úgy, mint eddig? Hosszú évekig képes voltam minden nap felkelni azzal a tudattal, hogy számára jó z édes tudatlanság, vigasztalt, hogy lélegzik és nincsen semmi baja, de mostanra elgyengültem és egyre nagyobb szükségét éreztem annak, hogy mellettem legyen. Szerettem volna a közelében lenni, megosztani vele, hogy van egy fiúnk, akinek végre valahára elmondhatjuk, hogy mi vagyunk a szülei. Apám és anyám haragjától és bosszújától már kevésbé tartottam… az a két ember annyit ártott nekem, mint senki a világon, így ha ismét megpróbálnának elszakítani a nekem fontosaktól, nyugodt szívvel szórnék rájuk halálos átkot. De Mark hogyan fogja túlvészelni az időszakot, ami az újdonságok megemésztésével fog telni? Nem fogja azt kérni, hogy vegyem el ismét az emlékeit? Gyűlölni fog, azért amit tettem, akár most, akár tizenhét éve?
Mély levegőt vettem és a zavart tekintetét fürkésztem, miután zsebre vágtam a pálcámat. Szólásra nyitottam a számat, ám első nekifutásra nem jött ki hang a torkomon. Nyeltem egyet és egy félmosolyt is kipréseltem magamból. – Helló, idegen. – Nyögtem ki végül, várva, hogy vajon közbe kell-e lépnem, rosszul lesz-e, mert nagyon úgy tűnt, mintha forgott volna vele a világ. Ezen egyáltalán nem csodálkoztam, én valószínűleg elájultam volna, ha valaki rám zúdítaná az életem eddig kiesett darabkáit… és pontosan ezt tettem vele, ezért finoman megfogtam a kezét és a fotel felé vezetgettem. – Ülj le, túl sok minden van most a fejedben… - A férfira nézve a szívemet átjárta az a szeretet, ami minden egyes pillanatban átvette felettem az uralmat, amikor megpillantottam őt. Legszívesebben megsimítottam volna az arcát és megengedtem volna magamnak egy megkönnyebbült mosolyt, de az aggodalom keményebben harcolt a pozitív érzések ellen és nem engedte győzedelmeskedni őket.
- Nem a te hibád, hogy nem emlékeztél. – Jelentettem ki, mert nem szerettem volna, ha azt hiszi, neki bármi felelőssége volt ebben a történetben. Tőle nagyobb hatalmak, voltaképpen a szüleim döntöttek úgy, hogy az életben maradásának ára egy hatalmas fekete lyuk. – Sokáig vártam, tudom… viszont talán már megérted, miért vagyok meggyőződve arról, hogy önzőnek fogsz tartani. Sajnálom, de képtelen voltam tovább csinálni egyedül ezt az egészet. – Sóhajtottam egyet. Az arcát vizslattam, úgy éreztem, hogyha leveszem róla a tekintetemet, akkor lemaradok valamiről. Még nem akartam sokkolni azzal, hogy nem csupán rólam feledkezett el, a végén tényleg elájulna. – Kérsz egy kis vizet? Vagy valami erősebbet? – Kérdeztem rá. Egy üvegnyi alkohol nem lenne elég a helyzet megemésztéséhez és még bele sem mentünk a részletekbe.

Elképzelésem sem volt, mit élhetett át Mark ezekben a zavaros pillanatokban, sőt, ha akartam volna se lennék képes belegondolni. Elé tárult számtalan olyan emlék, amely új megvilágításba helyezi élete elmúlt tizenhét évét és amelyek elvesztésének megmagyarázása az én dolgom lesz. Nem voltam biztos, hogy fel vagyok erre készülve, abban pedig még inkább nem, hogy ő készen áll, de az önzőségem eluralkodott rajtam és a vállamon ülve suttogta a fülembe, hogy éppen itt az ideje a színvallásnak, úgysem leszek képes tovább magamban tartani a titkomat és mindenkinek jobb lesz, ha dalolok, mint egy kismadár. Mark fejében temérdeknyi verzió keringhetett, a tekintetét keresve rájöttem, hogy egyszer láttam őt igazán őrlődőnek, amikor el akarta hagyni értem a felségét: a mostani állapota sokkal, de sokkal mélyebb és komolyabb volt annál, pedig azok a napok sem a piskóta-kategóriába tartoztak.
- És tényleg nem a te hibád! - Nyomatékosítottam még egyszer, miután leült. Nem engedtem el a kezeit és nem azért, mert féltettem, hanem mert egyszerűen jó volt megérinteni ilyen hosszú idő után. Szinte már én is elfelejtettem milyen volt... legszívesebben a nyakába ugorva engedtem volna az engem fojtogató sírógörcsnek, de tartottam magam és nyeltem egyet. Nem tudtam, hogyan kezdjek neki és gyűlöltem, hogy hosszú másopercekig csak kerestem a szavakat és semmi érdemi nem hagyta el a számat. - Azért hagytam, hogy elvegyék az emlékeidet, mert nem volt más módja az életben maradásodnak. Talán felrémlett előtted, hogy a családom nem igazán szívlelte, hogy mi ketten... - Furcsának tűnt kimondani, hogy "együtt voltunk", ezért elharaptam a mondat végét. - Velem sajnos nem voltak olyan kegyesek, hogy elfeledtessék, ami történt. - Reméltem, hogy nem veszi zokon, hiszen a szavaim nem ellene szóltak, hanem a fájdalmamnak, ami a társam volt az elmúlt majdnem két évtizedben és az táplálta, hogy pontosan tudtam, ki ő, élesen éltek bennem a együtt eltöltött idő emlékei, mindez úgy, hogy neki fogalma sem volt a létezésemről. Könnyebb lett volna, ha én is elfelejtem őt és praktikusabb is, hiszen fel sem merülhetett volna annak az esélye, hogy ő bármikor visszakapja az elvett pillanatokat. Ám a szüleim igazi szadisták, akik élvezték, hogy a lányuknak rossz.
- Én... - Jogos volt a kérdés, hogy miért nem hoztam őt vissza hamarabb. Én is ezt kérdeztem volna meg legelőször, mégis nehezemre esett összefoglalni a gondolataimat és az indokaimat. Vajon haragudni fog rám vagy megérti, miért vártam ennyi ideig? Ostobának fog nézni vagy a helyembe képzeli magát? Talán soha nem volt ennyire fontos a véleménye, mint most. Hogy nyerjek magamnak egy kis időt, felálltam és az egyik komódhoz léptem. Úgy döntöttem, nem porciózgatok, megragadtam az üveget, majd visszalépve hozzá a kezébe nyomtam. - Szép életed volt, Mark. - Nyögtem ki végül. - Feleség, gyerekek... megismerkednünk sem lett volna szabad, nemhogy ismét belerondítanom abba, amit volt lehetőséged rendbe tenni. Vártam, vártam és vártam, azt hittem, hogy jobb lesz, hogy... képes vagyok magamtól is elfelejteni téged, de nem ment. Amennyire örültem, hogy ismét egyenesbe kerültél, annyira szomorú is voltam. - Halvány, szívfájdalommal átitatott félmosoly suhant át az arcomon. Látni, hogy jól van nekem elég boldogság volt, de hogy nem mellettem volt az, felért egy emberkínzással. - Nem bírtam tovább várni. Ha csak rólam lenne szó, akkor menne, de...  sok minden van, amiről beszélnünk kellene. -Egyre nehezebb volt, pedig reméltem, hogy könnyű dolgom lesz. Miért is hittem ezt?