Az egész olyan, mint egy soha végetnemérő acid trip. Vagy tudja a franc, talán pontosan az. Vegyük csak azokat a mindenre elszánt vélafiúkat, akik pár mágikus tablettáért egész éjszakára odaadó kiskutyák lesznek. Mármint tényleg. Folyton az arcodat nyalogatják, alig bírod őket levakarni magadról, aztán azon kapod magad, hogy nem csak az arcodat nyalogatják, és te már nem is akarod levakarni őket magadról. Éjfélkor megjön az utolsó pizzarendelés, kifacsarod a lelket is a barbecue szószból és az édes kesernyés íz elsorvasztja a nyelvedet, a fények táncolnak körülötted, valaki bevágtat szivárványszínű unikornison, teljesen pucéran és még csak eszedbe sem jut megkérdezni, hogy mi a faszt keres ott. Aztán jön egy újabb tabi, stílusosan a nyelv alá, egy pohár víz, majd mégegy, aztán arccal a wc csészében találod magad, üresen kongó fejjel. Valaki a sarokban végzi a dolgát, orrodat megcsapja a fanyar húgyszag, a görbe, valószerűtlen sziluettek kiegyenesednek, valaki nyitva hagyta a kurva ablakot és tudod, hogy csak fel kéne állni, összeszedni a ruháidat és hátra sem nézni, és nem venni tudomást arról, hogy a laza erkölcsű vélafiúk tulajdonképpen egytől egyig hatvanas családapák, akik félálomban horkolnak a padlón. Hányni akarsz, de már nem jön vissza semmi, és csak futólag öklendezést mímelsz, ahogy kisurransz az ajtón.
A jó kurva életbe, ha Wagtailnek elmesélem, biztos elküld a zártosztályra, de csak miután lelejmolt a maradék készlettel. A kurva életbe.
Sietve szeded a lábad a kurva hidegben, hiába húzod össze kabátot, a lyukakon befütyül a szél és hiába kiabálsz, a félkegyelmű pincer csak azután vezet be a backstage miután lehúzott a maradék galleonjaiddal, de persze ragaszkodsz hozzá, hogy mindez megéri, mert legalább a Weird Sisters fog zenélni, és a te kábszereidre őrülnek majd meg a színpadon, vagy ki tudja, azt sem tudom, hogy Wagtail mit is értett pontosan szállítmány alatt, így az összes szart elhoztam magammal, amim volt, takarosan elrendezve egy leltár után a budin ülve a tértágító bűbájjal ellátott zsebeimben.
Nem tudom, hogy hol lehet mindenki, és hogy miért néz ki úgy ez a csehó fényes nappal is, mintha varázslénypornó forgatás kellős közepére csöppentem volna. Talán a színes faszom girlandok teszik, vagy az a pincer, aki történetesen kentaur, de lehet, hogy ez még mindig a tabletták hatása.
- Bazd meg, Wagtail, téged aztán nehezebb megtalálni, mintha a kibaszott pápával akarnék találkozni. Mégis mi a francot csinálsz éppen és miért nézel ki úgy, mintha átment volna rajtad egy növendék vérfarkasfalka? – hunyorítanom kell, hogy a félhomályban ki tudjam venni az alakját, és minden nehézség nélkül ne basszam le az egész dobfelszerelést a picsába, amikor próbálom megközelíteni. – Csak azt nem mond, hogy rám vársz itt, mint egy ájtatatos szűz elsőáldozás előtt? – összeszedem minden maradék józanságomat, és leguggolok elé, de biztonság esetére belekapaszkodok a bőrdzsekijébe. – Te is láttad, hogy a pincér egy kibaszott kentaur? Most komolyan? Mennyire lehet szar a helyzet, ha még ők is bekeverednek közénk? – hangomat lehalkítom, amennyire csak a helyzet megkívánja, nem mintha egyébként nem szarnék a PC minden egyes megnyivánulási formájára, de ha az a csávó egyszer elkap a bazi nagy patáival... Nem kösz, nem kísérteném a sorsot. Inkább csak erőltetetten belevigyorgok Wagtail mélabús ábrázatába és igyekszem úgy tenni, mintha a májam nem most próbálná felmondani a szolgálatot.

Úgy érzem magam, mint egy kibaszott élőhalott. Talán már rég az is vagyok, de azért még jól hallok és általában csak akkor nem hallom meg Wagtail basztatásait, ha szándékosan nem akarom. Most mégis erőt veszek magamon, és egy ellenállhatatlanul csábosnak szánt vicsor terül el az arcomon, ahogy végignézek rajta.
- Már megint? Lassan kezdesz unalmas lenni, Wagtail. Tudod, hogy közöttünk soha nem működne. Nem tehetek róla, egyszerűen nem bírom a rinyáló srácokat.
Még a szemeimet is forgatom a hatás kedvéért, hogy lássa, mennyire is unalmas, hogy alkalomról alkalomra szerelmet vall nekem és a szegény ártatlan lelkem már nem bírná az ostromot. – Meglepődnél egyébként, de elég sokan és sokat képesek rám várni az emberek úgy általában. Ne kérdezd. Én sem értem. Biztos része a személyes vonzerőmnek – még az is fizikai kínnal jár, hogy tisztességesen megemeljem a szemöldökömet, amikor már ott guggolok előtte. De arcom hamar fájdalmas grimaszba torzul. Ami valószínűleg csak a kibaszott haldoklásnak a mellékhatása, ki tudná megmondani? Ahogy azt is nehéz lenne megsaccolni, az utóbbi három évben hányszor éreztem már, hogy fűbe harapok, aztán a legrosszabb az volt, hogy másnap felkeltem a földről, és mentem tovább. Kurvára semmi nem képes kicsinálni. És ez valahol elég szar érzés. És az sem segít túl sokat, hogy Wagtail úgy rángat, mint egy idegbeteg. Amitől csak hasogatni kezd a fejem, hangos nyögésekkel nyugtázom.
- Hagyd már abba, seggfej, különben rádhívom a kentaurt, akit a háta mögött épp most buziztál le – direkt fennhangon kiabálok, hogy hátha meghallja a többek által is értelmes lénynek könyvelt, mégis négy patán galoppozó tátottszájú idióta, és jól megtapodja Wagtailt, de nincs ekkora mákom. Miért is lenne? Csalódottan szegem hátra a fejem, csak hogy ne legyek megint kartávolságon belül, és a bejárat irányába pillantok, majd mikor nem látok semmiféle mozgást, a zsebeimbe kezdek el kutatni.
- Akkor jobban tesszük öregem, ha nem rúgunk be– megint ott a sokat sejtető vigyor az arcomon, amitől úgy általában az emberek vagy reménykedni kezdenek, izzadó tenyérrel felálló farokkal satöbbi, vagy pedig csak simán beakasztanak egyet jobbhoroggal. De Wagtail, tudom egyik skatulyába sem gyömöszölhető be és ezt nem szánom feltétlenül egy kibaszott bóknak, csak ténymegállapítás, hogy milyen szánalmas mimóza állapotban van és esélyes, hogy ha nem jöttem volna, már magzatpózba kuporodva bőgne, ahogy szokott.
- Na, idefigyelj, van itt egy kis ajzószer szerelmi bánatra, vagy van amitől órákig szivárnytszaró unikornisokat flesselsz. De ha nagyon akarod, hogy ez legyen életetek legemlékezetesebb haknija, ezt a kis szart ajánlanám ... – most, hogy végre üzletről van szó, mintha a halottaimból ébrednék fel. Térdre ereszkedve heves karmozdulatokkal gesztikulálok, és egy-egy, éppen csak a színében különböző apró pirulát tartok a tenyeremen, míg végül egy kisujjam méretű kapszulát veszek elő és tartom az egyik tangófényt árasztó lámpa elé. A heveny hányingerről és másnapi fejfájásról persze még csak említést sem teszek. - De előre figyelmeztetlek, kurvára semmit sem adok többé hitelbe
Szemem most látványosan összeszűkül, ahogy feléje pislogok és tenyerem összezárul a pirulák között, aztán ellentmondást nem tűrően felé biccentek. - Szóval előbb villants te.   

Valami horkanászszerű hangot hallatok, amikor próbálok nem hangosan felröhögni, de tulajdonképpen azt sem tudom, hogy minek erőlködök annyira.
- Persze, Myron Wagtail sohasem rinyál, az eső mindig felfele esik és kentaur alul szeret lenni – bizonygatom nagy meggyőződéssel, aztán már el is engedem az egészet. Ahogy aztán a következő mondatát is elegengedem a fülem mellett.  A duzzogása szemernyit sem hat meg.
- Igen, igen, ezt is hallottam már – most már egy vicsorra sem futja tőlem, csak bennem az az egész csalódott életérzés, hogy a kentaur nem baszta jól pofán Wagtailt. Még csak meg sem hallotta, amit mondtam. Talán hangosabban kellett volna, vagy csak elengedni ezt is szépen. Mert különben mi lenne az üzlettel, ha minden kibaszott kuncsaftom képét szétveretem, mielőtt egyáltalán fizetni tudnának? Csakhogy úgy fest Wagtail kúrvára nem akar fizetni, sőt, úgy tesz, mintha előre megegyeztünk volna, vagy lenne közöttünk egy hallgatólagos szövetség, amiben én egy kicseszett szeretetszolgálat vagyok, vagy mi a faszom. Úgy meredk rá, mintha ő húzott volna be nekem, kigúvadt szemekkel, az egyik még tikkel is és próbálom csitítani magam, hogy az egész rohadtul nem éri meg és tényleg nem kellne feltörölnöm vele a padlót. De már anniyra kikúrtúl elegem van abból, hogy mindenki azt hiszi, valamiféle jóságosa hitelező vagyok, nem tudok parancsolni magamnak és bármennyire is szar állapotban vagyok, nem riaszt vissza attól, hogy nekiessek és jó keményen megragadjam a pólójának nyakát és odaszorítsam a falhoz.
- A picsába is Wagtail, mindig ezt csinálod. Mindig rohadtul kihasználsz, de elegem van ebből. Mi van, ha megint összetöröd a fél berendezést és a tulaj lefújja a koncertet és ott maradtok egy kibaszott lyukas knút nélkül? ÉN maradok egy kibaszott lyukas knút nélkül? – a legvastagabb in megfeszül a nyakamon, mintha ki akarna pattanni a bőröm alól, szemeim valósággal szikrákat szórnak. Úgy nézek rá, mintha bele akarnám döngölni a földbe, mert basszameg, nagyon-nagyon szeretném. De végül elengedem, veszek egy mély levegőt, ahogy azon a jóga videón csinálja a csaj, amit múlt héten kölcsönöztem a mugli vhs kölcsönzőből.  – Nem kell a szaros megszeghetetlen eskü, a pénzem kell, vagy add vissza a tabit és már itt sem vagyok. Érdekel is engem.