Vicces mi minden történhet az emberrel pár év alatt és már csak azon kapom magam, hogy a családom ki fog halni, már csak apám van életben és a nővérem Pearl, na meg persze én... De én nem annyira hivatalosan, mint amennyire akarnák. Figyelemmel kísértem az életüket, figyeltem, hogy sose legyen semmiben sem hiány, figyeltem a szüleimre és arra is, hogy Pearl a megfelelő szintre kerülhessen. Vicces, hogy a pénz mi mindent megtud oldani, ez egy korrupt világ. Bár arról persze nem tudtam, hogy a bátyám halott, legalábbis a temetésem pillanatában nem, egy héttel a temetésem előtt halt meg. Igazából semmi nagy dolog, nem lett felkapott hír és igazi temetés sem volt, elköltözött, egyedül élt és egy erdőtűz következtében hamuvá vált. Igazából, mikor megtudtam, hogy halott megcsapott a hír is és az is, hogy elvesztettem őt. Anyámék szinte már minden gyermeküket elvesztették. Nagyon remélem, hogy nem fognak előbb elmenni, mint én. El sem tudom képzelni, hogy mekkora fájdalom túlélni a saját gyermekünket és nekem ráadásul kettő is van, két csodaszép gyerekem. Bár lehet nem is a családom ilyen balszerencsés, hanem én vagyok, engem követ mindenhova a halál, szinte mindenki meghal körülöttem... Clyde is. Mindössze egy évesek voltak a kicsik, mikor egy támadás következtében Clyde is eltávozott. Nem ismerték meg és még csak emlékezni sem tudnak, de szerette a gyerekeket, még akkor is szerette, mikor rájött, hogy nem a sajátjai. A húgát meghívtam a temetésre és beszélgettem is vele, igaz nem a saját alakomban, megint csak segítségül vettem egy főzetet, de... eltudott búcsúzni. Clyde jó ember volt, szerettem őt, szerettem, de nem voltam szerelmes. Valahogy egy űr volt bennem, amit senki és semmi sem tudott betölteni egészen addig, míg két csöppség meg nem jelent az életemben. A két kis ördög, akiket imádok. Nem tudom, hogy miért hoztam el őket ide, talán meggondolatlan dolog volt, mégis úgy érzem, hogy nem lesz baj belőle. Semmi esélye arra, hogy egy olyan emberrel fussak össze, aki felismer és emlékszik rám. Nem mondom, hogy egyszerű két kíváncsi kis hiperaktív gyerekre figyelni, de most már tudom, hogy milyen lehetett anyának anno velem sétálni... hiányzik. Talán jobban is, mint hittem. Vettem két almát, mindössze ennyi időre pillantottam félre és már meg is történt a baj, hallom, ahogy Will neki megy valakinek, földre huppan, majd feltápászkodik és leporolja a seggét. - Bocsánat bácsi, nem akartam, sajnálom. Christopher William Edwards vagyok. - megforgatom a szemeimet, szerintem az én kicsit fiam talán kicsit túlságosan is komolyan vette ezt a mindenkinek illik bemutatkozni beszédemet. Néha csak random beszokott mutatkozni valakinek. Már lépek is mögé és igazából nem is figyelek a férfira, akinek nekiment. - Kérek ne haragudjon, kicsit zizi, de hát milyenek a gyerekek... - mondom, majd a férfira pillantok és... NEM. Ez nem történhet meg velem, pont velem és pont most, szerintem engem utál az élet, nem is kicsit. - Bazd meg... - csúszik ki ennyi a számon, elég halkan, mégis mindkettő meghallja. - Anyu! - csattannak fel egyszerre. Ez a mániájuk, ha csúnyán beszélek, de... most ennél nagyobb problémám is van. - Rose Edwards vagyok. - mutatkozik be végül a lányom is, persze... még te is, remek.
Egy bizonyos dologért jöttem a Zsebpiszok közbe, de hamar elintéztem ezt a kutatást, így még volt némi időm mielőtt hazaindultam, így hát szétnéztem az Abszol úton. Rég jártam erre, sőt, talán utoljára igazából hetedévemben még mikor Roxfortos voltam. Olyan gyorsan röppennek az évek, mintha csak tegnap lett volna és az is, hogy Doris... szinte nincs olyan nap amikor ne jutna eszembe, főleg, ha valami olyan helyen járok ami az iskolára és a közös dolgainkra emlékeztet. Mára már túljutottam ezek annyira, hogy egy sóhajjal és egy szomorú pillantással elintézzem ezt az egészet. Amikor történt, hónapokon keresztül magamba voltam zuhanva és nem nagyon tudtam értelmes emberi kapcsolatokat kialakítani, de aztán rájöttem, hogy élnem kell az életem és megszületett a fiam is, aki szintén egy alapot adott ennek az egésznek. Jól öltözötten sétálok végig az ismerős úton. Semmi sem változott itt. Az egyik árusnál megállok, körbenézek, majd ismét tovább indulnék, de ekkor egy pöttöm, talán olyan idős lehet, mint az én fiam, nekem ütközik, és elbotlik. Azonnal nyúlnék utána, hiszen szívesen felsegítem, nem tehet róla, hogy még ilyen kis törpeszabású, de olyan kis gyors, hogy már semmi hiszti és problémázás nélkül fel is áll. Mosolyogva tekintek le rá, köszönök, majd különös érzésem támad vele kapcsolatban, és amikor megszólal, bemutatkozik, akkor pedig szinte olyan fehér lesz az arcom, mint még talán soha, hirtelen kapom fel a fejemet a nőre, a nőre aki mit sem változott az évek alatt. - Mi... - Hebegek csak habogok és nem tudom mit mondhatnék. Ő nem lehet itt, a gyerekek pedig... nem lehetnek, az nem lehet, képtelenség, hiszen mi ketten már .... nagyon régen voltunk együtt és utána pedig meg is halt... - Merlinre! Nem tehetted... ezt nem... - Próbálom nem teljesen figyelmen kívül hagyni szegény kölyköket, de egyszerűen nincs rá lehetőségem. Csak állok ott, vele szemben és mintha káprázna a szemem, mintha hallucinálnék vagy álmodnék... pontosan így érzem magam most. Megcsípem magam észrevétlenül. Igen, ez tényleg a valóség.
Nem kellett volna így alakulnia a dolgoknak, nem kellett volna kijönnöm a gyerekekkel és jobban kellett volna figyelnem Willre. Hát nem csak én örököltem a balszerencsét, vagyis nem csak én vonzóm a szerencsétlenségeket, hanem a gyerekeim. Miért pont Shanebe kellett belebotlania és most mit csinálok, biztosan lesznek kérdései és lesznek olyan válaszokat, amiket inkább nem akar hallani. Tudom, hogy mit gondol, az arcára van írva, látom, ahogyan elsápad és az én zavarom csak egy másodpercig tart... Rendezem az arcvonásaimat és úgy teszek, mintha egy idegennel találkoznék. - Biztosan összekever valakivel. - mondom egy barátságos mosollyal az arcomon és látom, ahogyan a gyerekek kapkodják a fejüket köztem és az előttem álló férfi között. Mintha tudta volna, hogy mikor kell erre jönnie a tegnapi dadának. - Áh Rebeca. Pont jókor jött. - még szerencse, hogy szóltam neki, hogy ma is jöjjön el vigyázni a gyerekekre és megbeszéltem vele egy találkozót későbbre, de biztosan most is ráér, nem úgy néz ki, mint akinek fontos dolga lenne. - Vigye haza őket. - mosolygok a lányra, majd így is tesz, megfogja a gyerekek kezét és próbálja elvinni őket, akik pedig tiltakoznak. - Fogadjatok szót és legyetek jók, nem sokára megyek. - mondom, majd nyomok mindegyik homlokára egy puszit, majd mint két rendes kisgyerek el is mennek. Mikor már elég messze járnak, akkor felegyenesedek és minden kedvesség és szeretet eltűnik az arcomról és elég csúnyán pillantok rá. - Érdekes, hogy ezt mondod... Én is ezt mondtam, amikor megtudtam, hogy Helena pár héttel előttem esett teherbe. - mondom neki, majd mutatok az egyik sikátorra, remélem érteni fogja, hogy ideje lenne olyan helyen beszélgetnünk, ahol senki sem lát meg minket, mert nem akarok vele mutatkozni. Igazából elindultam, ha jött, akkor jött, ha nem, akkor egyedül mentem. De ha ott van, akkor rápillantok és komolyan nézek rá. - Az lenne a legjobb, ha most szépen tovább életed az életed. Doris P. Edwards halott. Az a két gyerek meg csak két idegen számodra. - mondom ridegen, majd mutatok a kijárat felé. - Szerintem mindent megbeszéltünk.
Értelmetlen arckifejezéssel állok ott, megdermedve, mintha szellemet látnék. Csak nézem őt, arcvonásait, pont olyanok, ahogy emlékszem még a mai napig is rájuk, de ez a két gyerek, az ikrek... a fiú pontosan úgy néz ki mint én kiskoromban, szinte nincs olyan ember, aki ne venné észre ezt a durva hasonlóságot. Nem tudom mit mondhatnék, csak hebegek és habogok, ő pedig olyan egyszerűen, olyan barátságosan mondja nekem, hogy összekeverem valakivel, hogy most akár el is tudna sétálni tőlem, mert jó, hogy egyáltalán nem ájulok el itt az abszol út közepén. Össze kell szednem magam, ezt mondogatom magamnak. Van rá időm, mert Doris a gyerekeket elviteti a dadussal. Még csendben figyelem végig a jelenetet, de arcomba már láthatóan némi élet költözött ismét. Elképedve nézem, ahogy Doris olyan könnyedén és nagy hozzáértéssel nyugtatja meg a két gyereket, ahogy szót fogadnak neki és utána pedig egy szó nélkül elmennek. Vajon milyen anya lehet? Milyen anya lehetett volna mellettem? Pont ilyen? Törődő és kedves, szerető és hozzáértő? Azt hittem, már soha nem tudhatom meg, de most, most mintha hirtelen tényleg egy álomba csöppentem volna, mintha egy kívánságom teljesült volna. Mégis, ahogy már a gyermekek messze járnak, ő felém fordul. Hirtelen mintha teljes kört fordult volna, ismét az a tekintet pillog rám, ami annak idején, amikor elválltunk egymástól. - Én el akartam neked mondani, de amikor utoljára találkoztunk még én sem fogtam fel teljesen... - Válaszolok rögtön, szinte semmit sem várva, el sem gondolkodva, ebből is látszik, hogy az őszinteség jele. - Te pedig... ők az én...? - Ez volt az a kérdés, ami rögtön felötlött bennem abban a pillanatban amikor megláttam a két gyereket, főleg a fiút. A nevük pedig... a két kedvenc angol nevem, Dorisszal hányszor beszéltünk erről annak idején. Túl sok az egybeesés, hogy ellent mondjon. Rögtön utána indulok a sikátorba, megértem, hogy nem akar itt mutatkozni, de még mindig nem értem... - Miért.... miért játszottad el a halálod? Miért tetted ki a családod ekkora fájdalomnak? Miért mentél el? - Számtalan kérdésem van hozzá, de nem akarok mindent rázúdítani, mert tudom, hogy nem fogok rá választ kapni. Azt akarta, hogy ne tudjam, hogy él... azt akarja, hogy elmenjek és felejtsem el. Pedig ezek után, ezek után brutál nehéz lenne és nem is akarom, megmondom őszintén. - Nem fogok innen elmenni ameddig nem adsz választ. - Komolyabb lettem. Idősebb és ez az idősödés jól áll nekem. Már nincs a szemeben és az arcomon az a kisfiús vonás, mennyit tesz ez a pár év... szerintem akkor öregedtem legtöbbet amikor Doris meghalt, vagyis elment, mert akkoriban nagy megpróbáltatásoknak voltam kitéve.
Nem haragszom a gyerekeimre,nem haragszom arra, hogy ilyenek és azért végképp nem, hogy ki az apjuk, nem ők tehetnek róla, hanem n. Nem tudom, hogy mit hisz vagy éppen mit vár tőlem, mert mi sosem leszünk újra olyan viszonyban, hogy beszélgessünk rendesen. De tudom, hogy ha nem beszélek vele, akkor nem fog rólam lekopni és nem fog békén hagyni... Azt meg pláne nem szerettem volna, hogy a gyerekek előtt beszélgessünk, semmi köze hozzájuk. Sértő, sértő, hogy ennyire ostobának néz és fel is nevettem a szavain, elég gúnyosan és cinikusan. Hülyének akar nézni, még hogy nem fogta fel, na ekkora barom én sem vagyok. A szemeibe pillantok és a gyűlölet fellobban. - Te csak nem akartad elmondani, mert tudtad volna, hogy akkor örökre elvágod magam nálad. - mondom komolyan, majd fintorogok egyet. Nem bánom, egy dolog miatt nem bánom, hogy akkor lefeküdtem vele, hiszen miatta vannak a gyermekeim, de azok a gyerekek sosem lesznek Zabinik, sosem lesz hozzájuk köze és... nem fogja őket megismerni. Soha, de soha nem lesz apjuk, nekik én vagyok egyedül és ők vannak csak nekem. Nem próbálkoztam randizással Clyde után, nem volt szükségem senkire sem, egyedül is ugyanolyan teljes életet éltem, mintha lett volna valakim. Rá meg pláne nem lenne szükségem! Amikor rákérdez arra, amire nem kéne és ami szerintem teljesen egyértelmű csak megforgatom a szemeimet. - Neked van családod, ők az én gyermekeim. Érd be Helen-aval és Blaise-zel. - mondom nekik komolyan, majd tudom, hogy erre mondana még valamit, összeszűkülő szemekkel nézek rá. Nem akartam vele találkozni, pont vele nem akartam találkozni, elég volt nekem Vesta-val a tegnap esti beszélgetés. - Nincs apjuk és soha nem is lesz, főleg nem egy ilyen... - mutatok rajta végig undorodva tetőtől-talpig. Mit hitt? Mit képzel? Azt hiszi, hogy most joga lesz a gyerekekhez? Azt hiszi, hogy majd most lehet az apjuk. Kifogom törölni az emlékeit, nem hagyom, hogy létezzünk a fejében, nem érdemli meg, hogy tudjon rólunk. Ő csak egy gyáva féreg, aki eldobott engem, mikor harcolhatott volna értünk. De hát a könnyebb út mindig jobb. Miközben sorolja a kérdéseket kezemmel mutatom, hogy blablabla és az égre pillantok. Ennyire ostoba? Tényleg ekkora ostoba, hogy ennyit sem tud összerakni? - Csak így lehettem szabad, csak így szabadulhattam meg az apádtól, de legfőképp tőled. Új életet kezdhettem és felépítettem arra, amire vágytam. Nem volt senkire szükségem, most sincs szükségem senkire. - mondom neki, majd kicsit megnézem magamnak, azért mégis évek teltek el... Elég sokat öregedett az arca és be kell valljam, hogy mint minden férfinak, hát neki is jól áll az öregedés, de... ez nem változtat a valóságon. Ha az arcára nézek nem látok mást csak az árulást, nem látok mást csak a kínzást, amit azért kaptam, mert mertem szerelmes lenni. Hányingerem van tőle, komolyan hányingerem van. - Remélem mindenre választ kaptál, ha nem bánod, akkor mennék vissza a gyerekeimhez.
Nem tudom, hogy viselkedjek. Rosszul érzem magam, valamiért sikerül neki tökéletes bűntudatot keltenie bennem, pedig igazán rég történt már ez a dolog és ugyan akkoriban is megfordult a fejemben, hogy tudnia kellene, de aztán úgy gondoltam, ez egy természetes dolog, hogy a feleségem gyermeket fog szülni nekem... ez volt a kötelességem. Tudom, nem számít már ez, nincs esélyem annyival elrendezni, hogy azóta mennyire megromlott a kapcsolatunk Helenával... Nem mutatom ki a bűntudatot, csak ugyan azt az arcomat látja, ugyan azt a meglepődött, kissé komoly pofát. - Ez nem igaz. De nem fogok szabadkozni, mert semmi értelme. - Elég egyértelmű szerintem, hogy mire gondolok ebből és amúgy sem ez most a lényeg, amúgy sem én vagyok a lényeg, hanem ő és a gyerekek. Mert nyilván jogom van tudni róluk és így, hogy beleugrott a saját csapdájába, hogy megjelent itt és nyilvánosan mutatkozott... nem is értem, hogy gondolta, ha nem akarta, hogy tudják: él. Ezért is kérdezek rá. - Nem akarom tőled elvenni őket Doris! Nem kell mindjárt letámadni, csak tudni akartam, hogy ők az enyémek e... nyilván jogom van hozzá. - Szépek voltak azok a gyermekek, szépek, mert Doris vonásait örökölték és mindig is így képzeltem el a kettőnkből elért eredményt. Persze ezeket a gyengéd, kissé érzelmes gondolatokat meg kell tartanom magamnak, mert ő nem értené meg ezt az érzést. Ő oly rideg, oly érdektelen, nem számított neki egy csöppet sem, hogy mit érezhettünk akkor, amikor mindenki úgy tudta, hogy meghalt. Soha nem is fogja megérteni. Gyerekesnek érzem a megnyilvánulását miközben felteszem a kérdéseket. Ezért is hagyom abba egyrészt, ezért is hallgatok el várva a válaszokra. Meglep, hogy viszonylag normálisan veszi ezeket a kérdéseket és őszintén valami hasonlóra gondoltam amikor feltettem őket. - Ennyire hátráltattalak, ennyire veszélyeztettelek, hogy el kellett miattam játszanod a halálodat? - Rosszul esnek szavai. Szerintem ez kicsit mostmár kezd kiütközni rajtam, látszani arcomon. Úgy válltam el tőle akkor, hogy boldognak éreztem minden percét a kapcsolatnak, ami valójában már egy érthetetlen dolog volt kettőnk között. Ebben próbáltam élni, ezzel az utolsó emlékkel, és most egyetlen szavával képes mindent lerombolni. Mit tettem, ami erre vezette? Hogy legfőképpen én? Még megértem, hogy félt az apámtól, hogy menekülnie kellett, hogy megunta az örökös harcot... hát én is, én is mindig ott voltam, védtem őt az életem árán is. Hiába. - Két ilyen gyermek mellett megértem, hogy nem akarsz mást az életedbe... - Próbálok kicsit engedni a közöttünk lévő nyomáson, és legfőképp figyelmen kívül hagyni mondandóját, miszerint elmenne. Még ne... még egy kicsit csak élvezhessem a jelenlétét. - Azt hittem, ennél többet jelentettem neked. - Vallom be őszintén és nézek el a távolba. Nem is értem, hogy lehet ennyire szívtelen, hogy egy cseppet sem érdekli az amit mondok, amit érzek? Hogy lehet két ennyire különböző ember egy testben?
Még csak elképzelni sem tudom, hogy mire gondolhat vagy éppen mit gondol, de ha őszinte akarok lenni, akkor cseppet sem érdekel. Nem tudom mit hitt, azt hitte sose fogom megtudni, abban reménykedett, hogy nem fogok rájönni, hogy felcsinálta azt a kurvát, ami mikor utoljára szexeltünk? Komolyan lövésem sincs, hogy mi a rákra gondolhatott és kezd kiakasztani, hogy nekem most pont ezen jár az agyam, nem kéne időt pazarolnom ilyenekre, főleg nem rá. Utólag már belátom, hogy cseppet sem volt jó ötlet kijönni ide sétálni, de hát bassza meg, mennyi volt az esélye annak, hogy vele fogok itt összefutni? Mindenkire számítottam volna, csak pont rá nem, még a nejével is szívesebben futottam volna össze, mondjuk ő még a babérjain ülhet meg hát boldog lehet, hogy már több, mint ö éve halott vagyok. Vagy mennyi, nem is számolom már az éveket. - Persze, én vagyok a rossz és a buta, mert hát miért is fogtad volna fel, mikor egy másik nőt kurtál éppen nem a feleségedet. Faszfej voltál... nem is faszfej, gyáva... és mai napig az vagy. - kerekperec kimondom neki, amit gondolok és azt is, amit érzek, én nem fogok neki hazudni, nem fogom szebbé tenni a történteket. Eddig is gyáva volt és ezután is csak egy gyáva kisegér lesz, aki az apja minden akaratának fejet fog hajtani. Persze, eljött a temetésemre, de az apja és senki sem tudott róla, ebben biztos vagyok, hiszen még csak fel sem merne engem vállalni, akkor sem mert, inkább lemondott rólunk, oly könnyedén. Természetesen próbált szabadkozni anno és próbálta színesíteni a történetet, akkor még minden úgy van, ahogyan mondom, inkább le mondott rólunk. Ennyi és nincs mit ezen húzni, de hát ő mindig is ilyen volt. Felkuncogok a szavain. - Jogod? - lassan a kuncogás már nevetéssé alakul és ezt tényleg egész viccesnek találom. Még hogy jogai, ez ennyire hülyének néz engem. A nevetés alábbhagy és csak egy gonosz és gúnyos mosoly marad az arcomon, miközben teszek felé egy apró lépést és a szemeibe nézek. - Tudod mihez van jogod Shane Zabini? - tartom a szemkontaktust, nem félek tőle, egyáltalán nem félek, még csak nem is tartok. Élvezettel fogom kimondani azokat a szavakat, amik a fejemben megformálódtak. - Például, hogy hazamenj és jól kinyald a feleséged és megdugd, hogy csinálj neki még pár lurkót. Meg hát jogod van azt mondani az egyetlen gyermekednek, hogy szereted, de Rosie és William számodra csak két idegen, ők az ÉN gyermekeim. - könnyedén mondom és higgadtan, megtanultam kezelni a dühömet, haragomat és az indulatomat az évek alatt, így ez nem jelent jelenleg nekem gondot. Tudom és tisztában is vagyok vele, hogy kifogja akasztani minden egyes szó, amit mondok, de hát nem hazudtam. Valóban mindenhez joga van, amit mondtam. Majd hümmögök egyet és már csak megvetés marad az arcomon. - Vajon elárult már téged? - teszem fel a költői kérdést, én szóltam neki előre, én mondtam neki, hogy elfogja őt árulni és nagyon remélem, hogy meg is tette vele. - Vajon előrébb helyezte a hatalmat és a pénzt... az elismerést, amit apádtól kapta, mint a szerelmet irántad? - teszek fel még egy kérdést, de nem várok rá választ, csak mosolygok és örömködök, remélem minden egyes szavam a szívébe váj. - Megérte őt választani, zsák a foltját. - kuncogok ismét egyet, majd oldalra pillantok. Nincs joga megsértődni, nincs joga kiakadni és bosszankodni. Magának köszönhet mindent és magának köszönheti azt is, hogy kígyót melengetett a keblén. Felnőttek vagyunk és itt az ideje, hogy felnőttek módjára beszéljük meg a dolgot, joga van tudni, legalábbis megtudhatja, hogy mit, miért tettem. Kifogom törölni az emlékeit, erre úgy sem fog emlékezni igazán. - Fenyegettél. Még ha csak gyerekes volt, akkor is azt mondtad, hogy mindig összefogunk futni. - mondom neki, miközben rápillantok és elsétálok a mögöttem lévő falhoz, majd neki döntöttem a hátamat. - Az apád nem egyszer próbált megöletni engem. De tudod... túléltem, erősebb lettem. És tudtam, hogy meg kell szabadulnom a múltamtól és tőled. Egykoron sokat jelentettél nekem, de ezek az emlékek mérgekké váltak, pengékké. - mondom neki és ezeket nem romantikus értelemben mondom, amit kivehet, ha csak nem annyira bolond, hogy még mindig reménykedik kettőnkben. Bár ezt kétlem, már régesrég túllépett rajtam. - Ez volt az egyetlen kiút, az egyetlen esély, fel kellett áldoznom a családomat, téged és mindent, de megérte. - tudom, hogy fájni fog neki, pedig nem ez a célom, megérte lemondani mindenről a boldogságért és a felejtésért. Én nem akartam emlékezni, nem akartam mindenben őt látni, nem akartam, hogy minden rá emlékeztessen és ami rá emlékeztetett, az rögtön az apjára is. Az apjáról meg mindig az árulás jutott eszembe. Csak megforgatom a szemeimet. - Neked is van egy szép, egészséges kisfiad és egy feleséged. Nincs szükséged másra. - mondom neki komolyan és hamarosan megfogja kapni azt a mondatot, amit nem szeretne megkapni. DE igazam van, igazam van, hogy ezt mondom neki. - Te mondtál le róluk és rólam. A te döntéseid vezettek el idáig. - ne tegyen úgy, mintha ezt nem tudná, mintha nem lenne vele tisztában, hogy minden máshogy lehetett volna. Ha a sarkára áll, ha erős lesz és nem hagyja, hogy az apja irányítja az életet. De neki fontosabb volt a pénz, a hatalom és a vérminősége. Talán mára bánhatja tettét, mint egy farmer, aki lusta volt növényt termeszteni, de... Minden tettünknek következménye van és minden hibánk, minden mulasztásunk csak visszaütközik a jövőben. Lehet, hogy nem így kellett volna megtudnia, hogy nem így kellett volna tudomást szereznie az egészről, de hát a sors és a szerencsétlenség mindig is a sarkamban volt... Bár hallom ezt az utolsó mondatot. - Egykoron a mindent, a világot jelentetted nekem, de elbasztad. - mondom neki indulatosabban, mint talán az kéne. - Még te érzed magad áldozatnak?
Semmit sem változott az évek alatt. Ugyan úgy félreért, ugyan úgy túlreagál. Egyszerűen csak el kellene engednem ezt az egészet, de nem tudom, mert a sokk és a meglepettség olyan érzelmeket vált ki belőlem, hogy csoda, hogy nem ájultam még el itt az Abszol út közepén. - Nem mondtam, hogy te vagy a rossz. - Forgatom meg szemeimet, egyszerűen csak nem akarom ezt a témát tovább folytatni, nincs kedvem veszekedni, pedig tudom, hogy ennek az lesz a vége. Egyszerűen csak örülni szerettem volna annak, hogy él és virul, de mégsem történt meg teljes mértékben, hiszen az évek, az aggódás, a rágódás mind egy kicsit hozzá tettek ahhoz ami most vagyok, aki most vagyok és úgy érzem ezt neki ennyi év után nem kellene felülbírálnia, mert már rég nem az vagyok aki annak idején. Az a fiú vele együtt halt meg. Nem tudom mit kellene még mondanom neki. A szavai olyan mélyen ütnek szíven mint eddig is, mint az előtt hogy elválltunk egymástól, az előtt, hogy meghalt. Szerintem a tekintetemből is érti mindazt amit szavakkal nem tudok kifejezni. Már lemondtam, hogy nem akarom elvenni a gyerekeit, hogy csak tudnom kellett volna, mint ahogy azt is, hogy még él... egyszerűen csak rosszul esett ez most, és legszívesebben elfutnék a világ elől. Ki kellett már adnia magából ezt érzem. Úgy látom arcán, hogy örül annak, hogy szenvedtem évekig, hogy Helena mellettem volt és hogy fiam született. Sóhajtok. - Gondolom attól, hogy nem voltál itt, még elég jól informálódott vagy a családi helyzetünkről, így nyilván nem kell válaszolnom. - Nem is akarok, már nem érzem úgy, hogy be kellene neki számolnom bármiről is. Az évek alatt elidegenültem, de ő akkor is az a lány marad akit mindig szerettem. Örülök, hogy változotat egy kicsit a stílusán és megpróbálja velem megbeszélni ezt az egészet, mert olyan üres foltok keletkeztek most amit soha nem gondoltam volna. Csendben hallgatom őt végig. - Én a világ végére is elmentem volna veled. - Valóban már ugyan képtelen voltam akkoriban jó döntéseket hozni, de egészen a szélén álltam annak, hogy lelépek és otthagyok mindent, mindenkit, de aztán ő meghalt. Már késő volt. Túl késő. - Minek jöttél akkor vissza? - Nem mondom ki, de a hangom elárulja, hogy jobb lett volna nekünk nélküle, jobb lett volna ha rejtve marad és úgy a gyerekei is biztonságban maradnak majd és nem okozott volna újra fájdalmat nekem. Még ennyi év után is... Nem vígasztal amikor azt mondja, van egy szép egészséges fiam. Az pedig úgy igazán szíven szúr, amikor azt közli velem, hogy én mondtam le róluk. - Én? Szó nélkül mentél el, minthogy segítséget kértél volna... nem én mondtam le róluk, te mondtál le rólam és ez egyszerűen ennyi. - Szorítom össze fogaimat, hogy ne robbanjak szét ezen mondatok hallatán. Erősnek kell maradnom, nem hozhatja ki belőlem megint az őrültet. - Szerintem együtt basztuk el. Közösen, ezt te is nagyon jól tudod, csak nem vallod be. Még ennyi év után sem. - Fintorodom el, ugyan olyan indulatosan válaszolok neki mint ő kezdte. Vegyes érzelmek lézengnek bennem, de ez már rég más, mint annak idején amit éreztem. Az tiszta szerelem volt, de most már többet nem hinném hogy tudok olyat érezni. - Nem érzem magam áldozatnak, csupán csak akkorát csalódtam benned, mint még soha senkiben. - Folytatnám, de elmegy a kedvem. Keserű ízt érzek a számban, elfintorodom, talán csak egyszerűen el kellene sétálnom, faképnél hagyni, de nem megy. Ez soha nem ment.
Nem mondta, dehogynem, de nem is kell kimondania, ismerem már ennyire, hogy tudjam mire gondolhat. Persze, hogy most én vagyok a legrosszabb ember a világon, mert eljátszottam a halálomat, megszültem két gyermekét és mit sem tudott róluk évekig. Végtelen fájdalmat és keserűséget érzek, de túl jól megtanultam elnyomni az érzéseimet, túlságosan is. Már ő sem ismer engem, már régen más ember vagyok, ahogyan ő sem ugyanaz a Shane, akit itt hagytam. - Nem is kell mondanom, semmit sem. Beszél helyetted a szemed és a tested. - felelem neki, majd oldalra pillantok. Annyira nem kellett volna pont most erre jönnie, nem kellett volna Willnek beleütköznie, de hát én voltam túl óvatlan. Bárki mással összefuthattam volna. Másnak sokkal könnyebb lett volna beadni, hogy összekever valakivel, hogy nem éppen én vagyok Doris P. Edwards, hogy én csak egy lány vagyok, aki túlságosan hasonlít rá. Kuncogok a szavaira... túlságosan is jól informálódtam és nem akartam hinni a fülemnek. Talán a legfájóbb dolog az volt, hogy megtudtam Helena terhességét, ha azt nem tudom meg, akkor... felkerestem volna, akkor talán minden máshogy alakult volna, de hát ő elhagyott engem. De ha ez nem lenne elég, még meg is csalt vagyis nem csalt meg, mert nem voltam együtt vele akkor, de igazából tényleges szakítás meg sem történt, mert ő már azelőtt eljegyezte azt a lányt, mielőtt kiszabadított engem. Nem kellett volna megtennie, nem kellett volna megtennie, neki csak hagynia kellett volna, hogy megöljön az apja és akkor most nem lenne ilyen az élete. Foghatjuk a szerelemre és igen, talán még mindig bennem van az az érzés, de soha többet nem engedek neki, soha, de soha többet. Kétszer már a vesztemet okozta. - Sajnos Clyde mindent elmondott nekem, olyanokat is, amiket nem akartam tudni. - igazából cseppet sem érdekel, ha nem tetszik neki, hogy szóba hozom azt a férfit, aki kiállt mellettem, aki tényleg képes volt feladni értem mindent. Mellette érezhettem teljes értékű embernek, nem csak egy félvér voltam, aki sose lehet elég jó Shane Zabininek. Bár azért annyira nem voltam jól informált, például azért én sem tudok mindent, de a legfájóbb dolgok nem kerülték el a figyelmemet. - Hazudsz! - csattanok fel hirtelen és hangosan. A kezem is ökölbe szorul és egyszerűen nem karom megengedni neki, hogy ezt a mondatot igaznak higgye. Igazából a düh, harag és keserűség elég volt nekem, ezeket visszatudtam szorítani, de... a szomorúság már sok volt. Egyetlen egy könnycsepp gördült le az arcomon, amit hamar letöröltem és összeszedtem magam, nem leszek gyenge, főleg nem előtte. - Nincs jogod ilyen hazugságokat igaznak hinni. - mondom neki határozottan, nem tudom, hogy mit hitt és el sem merem képzelni, hogy milyen hazugságokat volt képes a fejében mondogatni, hogy ezt is elhiszi... Egyszerűen nem igaz, értem semmire sem volt képes, csakis Helena miatt hagyta el a Zabini birtokot, csak miatta költözött el a szüleitől, értem még csak annyira sem volt képes, hogy őszintén elmondja az igazat, hogy közölje velem mi történt. Talán nem voltam éppen a legjobb formámban akkor, amikor megszöktetett, de nem lehet hibáztatni engem, ki más lett volna utána kedves? - Miért jöttem vissza? - az égre pillantok. Sóhajtok egyet, majd nem emelem rá a tekintetemet... - Anyám temetésére jöttem vissza... És nem kérek a részvétedből. - csak ekkor pillantok rá. Biztos vagyok benne, hogy nem örül neki a jelenlétemnek, magam sem vagyok hülye. - De ne félj, nem maradok sokáig, újra élheted tovább a boldog életedet nélkülem. - vonom meg a vállamat. Futhat haza a kis feleségéhez, nyalhatja a kis áruló kígyó seggét, ahogyan eddig is tette. Szánalmas, de megérdemli. Tudom, hogy Helena úgy fut apósa parancsaira, mintha muszáj lenne. Egyszerűen elfelejtette, hogy kihez is kéne lojálisnak lennie, de ez persze nem az én gondom, nem én választottam őt kedvesemnek és a fiam édesapjának. - Hallod te magadat?! - megint csak ökölbe szorul a kezem. Felcsesz, teljesen felcsesz engem és még képes engem okolni... Képes azt mondani, hogy én csináltam mindent. - Talán kényszerből, de elhagytál engem, eljegyeztél valakit, míg én fogságban voltam. Felcsináltad azt a nőt, majd elvetted... Az apád próbált megölteni és majdnem sikerült is neki... Ezek után meg kellett volna alázkodnom? A segítségedet kellett volna kérnem? Tönkretette az életemet ez a szerelem, elvett tőlem mindent, szinte mindent... - mondom neki komolyan, miközben a szemeibe nézek. Legszívesebben szájon tereltem volna. Más sem bízott volna meg benne az én helyemben. Arra csak megforgatom a szemeimet, hogy együtt basztuk el, nem Shane, lényegében te basztad el, nem én! Én csak reagáltam a tetteidre, de te még csak annyit sem érdemelsz, hogy kimondjam ezt neked. - Te csalódtál bennem? - oh igen, megint csak felemelem a hangomat és elindulok felé, a szemem fájdalomról árulkodik és talán a könnyek is rátesznek egy lapáttal a hatásra. Nincs joga ilyet mondani. - Eldobtál engem, eldobtál engem és mással kezdtél életet és okolhatsz engem, hibáztathatsz engem, de TE adtad fel előbb a közös jövőnket előbb én csak elfogadtam a döntésedet. - a pofon nem igazán az én stílusom lenne, legszívesebben bemosnék neki egyet, de visszafogom a kezemet és teszek egy lépést hátra, majd még egyet. Nem akarok a közelében lenni, letörlöm a könnyeimet. - Én nagyobbat csalódtam benned, kétszer törted össze a szívemet te faszfej! - mormogom...
Mindent elárul a tekintetem. Úgy is kell lennie, nem érdekel, ha árulkodó, az sem ha ezzel most megbántom őt, mert egyszerűen csak azt akarom, hogy ő is azt érezze amit én érzek jelen pillanatban. Semmi sem válthatja ki már ezeket. Kicsit el is fordítom a fejemet, nem nézek rá. Mindketten áldozatnak érezzük magunkat. Mindkettőnknek fáj a közös múlt, a közös emlékek és az elmulasztott lehetőségek. Csak ezt nem egyformán éljük meg, nem egyformán fogalmazódik meg bennünk. Ő ellenem használja, én pedig a legjobbat akarom kihozni ezekből, az igazat próbálom elmondani, azt, amit valóban érzek, de ez már nagyon rég nem érdekli őt, túl rég. - Akkor úgy érzem, nem kell semmiről beszámolnom, tényleg. - Elfintorodom, hisz ennek a férfinak a neve mindig felmerül a kettőnk beszélgetéseiben. Ki ez, hogy mindent tud rólam, és ki tudja, hogy egyáltalan igazak voltak e azok a hirek, amiket Dorisnak vitt. Lehet, hogy csak simán behúzott a csőbe, hogy még inkább megutáljon a lány. Simán el tudom képzelni azokból a dolgokból, ahogy jelenleg is reagált. Felnevetek kicsit, és nagy levegőt veszek. Látom ő idegesebb lesz, én pedig tudom, hogy mennyire nyugodtnak kell maradnom, hiszen akkor még inkább az őrületbe kergethetem. Megrázom a fejem arra, hogy hazugnak nevez, egyszerűen csak ennyi. - Mi okom lenne hazudni neked? - Valóban, és tényleg nem hazudok, de tudom, hogy ezt valahol a szíve legmélyén ő is nagyon jól tudja. Elfojtom a fel-feltörő érzelmeket, a régi emlékek képeit, összefonott karokkal állok előtte, miközben figyelem az arcát. Válaszol a kérdéseimre, az összesre. Amikor elmondja, hogy az anyját temetik, én csak komolyabb arccal tekintek rá de nem kívánok részvétet, de nem azért, mert kéri tőlem. Ennyi veszteséget... mindannyiunk életében rengeteg veszteség... ilyen a háború. - Felőlem maradhatsz is, de nem értem, mi értelme volt eljátszanod a halálod ha aztán csak úgy... felbukkansz. - Van ebben némi féltés is, még ha rejtve és mélyen... de tudom, hogy ha valakinek a fülébe jutna, ha apám újra elkezdene kutatni utána... egyszerűen már nem csak a saját élete lenne veszélyben. Kicsit mégis sikerül neki kihoznia a sodromból amikor elmondja, hogy mindent elvettem tőle, mindent elveszített ettől a szerelemtől. Elfintorodom és próbálom követni, de megint csak úgy látom, nekem kell magyarázkodnom, mindig... minden alkalommal magyarázkodom. De miért? - Tudod, hogy miért tettem azt amit tennem kellett. Nem fogok újra magyarázkodni, már nincs miért. - Mindent érte tettem. Meg kellett védenem és meg is védtem, igaz, csak rövid időre, hiszen ő magának csinálta már utána a kalamajkát. Nem hagyta szó nélkül, apám pedig bosszúálló ha arról van szó. Innentől kezdve pedig már nem tehettem semmit. Nézem az arcát, a könnyeit, az érzelmeket amik előtörnek benne, ebből tudom, hogy célba értek a szavaim, hogy még mindig érez valamit ezzel kapcsolatban, de engem ez sem hatott már meg. Csak álltam ott, mozdulatlanul, hagytam, hogy szinte leszedje a fejem hangjával és tekintetével. - Beszélhetnénk erről estig, hogy ki kiben csalódott, de nem értenénk egyet már soha többé. Te engem hibáztatsz én pedig téged nem értelek, hiszen elmagyaráztam akkor mindent, tudtad, miért voltam az aki, miért lettem az aki, de téged ez nem érdekelt... te ezt nem értetted meg és soha nem is fogod. - Az áldozatok amiket hoztam érte, a tettek és a szavak megpecsételték az én jövőmet is a családommal szemben.
Kezdőlap
