Az igaz, hogy a béke kitörésekor úgy berúgtam, mint az albán csacsi, és örültem együtt azokkal, akiknek ez többet jelentett, mert bevallom, annyira a szürke zónában lubickoltam, hogy nekem a feszült helyzet jelzőnél ez sosem jelentett többet. Lehet, én vagyok és voltam az ostoba, a vak, de na, nem kell mindenkinek fanatikusnak lennie és szerencsére, kurta kis családi körömből senkit nem vitt magával, piszok nagy mák és minden, aztán egy pillanat alatt vége volt, és ott álltam a szoba közepén másnap, kisgatyában és próbáltam felfogni, hogy akkor mi változott. Nem lett olcsóbb a kenyér, sem a hús, a minisztérium is állt, bár meg kell mondani, nagy buli volt és hát minden. Felpezsdült, mintha mindenki kieresztett volna mindent, idegen kezek rángatták és paskolták a vállam, mintha nem is tudom, vagy húsz halálfalót terítettem volna a miniszter elé. És ennyi. Minden unalmas és vagy mégsem. Egyik nap szeretem, a másik nap nem, unom és menekülnék. Munkahely, a felnőttlét egyik vicce, kínzóhelye, egyikünknek sincs igazából szüksége a másikra, de nekem mégis, elvégre, sajnos még mindig nem került elő a gazdag és eddig csendben engem imádó rokon, aki meghalt és mindene az enyém. Főúri életemről minden reggel lemondva vánszorgok be vagy tanulni, vagy épp valamit csinálni. Változatos, aztán pedig azon kapom magam, hogy új arcok és nevek alatt kell lennem, már nem mint valaki, aki mindenkinek segít és rohan helyette. Meglepettség ide vagy oda, új helyzet, meg lehetne mindent felhozni az ellen, hogy elsőre a hangom nem találom, nemcsak a helyem. Mert valljuk be, nem a legjobb vagyok és nem is leszek, az én ügyességemre alapozva aztán nem sok minden lesz megoldva, de üsse kavics, ha már idekeveredtem, vagy mi. Felnézek rá, mert hát épp a földön ülök és a bakancsom fűzőivel szórakozom. Furcsa dolog bárkire is felnézni, ha majd' 2 méter vagy, meg úgy eddig, hát nemigen volt ilyesmi kontaktod. Nem mintha problémám lenne vele, sőt, tőlem aztán a szexizmus meg minden ilyen vacak menjen csak messzire. Egyszerűen csak az, hogy valaki alatt és tenni, még új. De ez az iskola lényege, erre nevel aztán meg vagy sikerül, vagy nem. Hálás lehetek igazából, én, a középmezőny végén és mégis megakadt a szem, azt mondta én és nem a másik három, akik kidüllesztett mellkassal ülnek a tökéletes eredményeiken. Talán épp ezért? Sose értem ezt én keveset választottam életemben, a legjobb barátom és kb, ennyi... Ő persze komolyabb dolgokért is felel, és bár talán ez nem épp a legtörvényszerűbb, azt hiszem, megéri a kockázatot. Felcsigáz, ha nem kell csak papírhalmokat pakolgatni, ha nem kell a folyosókon huszadszor végigmennem és isten tudja kinek a dolgait intézni. Kimenni, levegőn lenni, lehet láb alatt leszek, szabadkoztam elsőre, úgy illik, ha jól tudom, de hát, nem tudtam sokáig ezt játszani. Az első löket után simán fejest ugrottam. A múltkori kellemetlen de mégis kaland után azt hiszem, bátrabb lettem, legalábbis, ami a minisztériumi melót illeti, az itteni nevemet. Lesz nekem valaha egyáltalán? Meglátjuk. - De most komolyan... mármint, félretéve a nyavalygásom, meg minden, ha miattam be akarnak darálni téged, mondd azt, hogy erőszakkal vettelek rá – vigyorodom el, miközben felállok, a kis kavics, ami fájdalmasan a talpamba állt, már nincs ott, a fűzőben sem fogok pofára esni. Leporolom a hátsó felem, aztán szétnézek. A vidék átlagos, esni fog, de ezt itt, ebben az országban nem meglepő. Csend sincs akkora, hogy félni kellene, vagy megint elfelejtettem. - Nos, én készen állok, mehetünk vagy... nem tudom – lóbálom meg tehetetlen karjaim, mintha a szél fújna. ja. Izgulok.
Crowley halott. Voldemort eltűnt. Nikolai halott. Én öltem meg. És azon kapom magam, hogy nem csupán Crowley munkakörét ruházzák rám, aki még szégyenszemre a mágusképzőt sem fejezte be, hanem egyenesen a Bestia tagozat élére raknak. Óriási rendezetlen papírhalmokkal találom szembe magam az unalmas asztalon, ami az unalmas iroda közepén áll. És fogalma sincs, hogy mit kéne kezdjek velük. Habár „titkárnőként” kezdtem, Crowlenyak egyszerű módszerei voltak a papírmunkára, mindent csak el kell égetni, de ha most vajon ugyanezt a parancsot kiadnám valakinek, vajon mennyire nézne futóbolondnak és vajon mennyi idő után kerülnék a Mungó zárt osztályára? Meg aztán nem is tudtam, hogy kire citálhatnám a feladatot. Hiszen nincs is „titkárnő” a Bestia tagozaton, csak tátottszájú kiöregedett, szürke dolgozók, akik 40 éve benne vannak a pozíciójukban mindenféle előléptetés halvány reménye nélkül. És vannak a frissen ide kerültek, mint én. Csillogó szemű, tenni vágyók, vagy hát azok, akiknek ott van a kérdőjel az arcukon, hogy akkor most mégis mi történik körülöttük. Ez utóbbiakkal tudtam leginkább azonosulni, ugyanis nekem sem volt halvány lila gőzöm arról, hogy mit kéne csinálnom. Szóval végül feldobtam egy érmét. És így esett Seaverre a választás. Csak azért, mert éppen rosszkor volt rossz helyen. Odaültettem az asztalomhoz én meg a sarokban egy fotelről néztem egy darabig a Reggeli és az Esti próféta friss számai mögül kilesve. De éppen csak pár óráig bírtam. Elkezdtem szűkölni, mint valami ketrecbe zárt vadállat. Járkáltam körbe az irodában, ki a mosdóba, kávéért, fánkért és a fotelon minden lehetséges pozíciót kipróbáltam, mire végül teljesen kiakadtam. És azt mondtam neki, hogy tíz perce van szerezni egy bakancsot. Amit egyébként egész ügyesen megoldott, alig három és fél kellett neki, hogy áttranszformáljon egy párat a kávézóasztalból, én meg csak elővettem a szekrényemből a régi ütött-kopott felszerelésemet. Aztán már rohantunk is a kijárat felé, hogy minél hamarabb hopponálhassunk. Nem volt éppen egy tervem. Nem volt túlzottan átgondolva. De már Voldemort eltűnése után lázasan kutattam Fenrir hátrahagyott falkájának nyomait. Tudnom kellett, hogy minden renden van, egyszerűen csak meg kellett találnom őket, mielőtt az ostoba aurorok találnák meg őket. És most, hogy a gyanút kissé sikerült elaltatni, hiszen mégis csak megöltem az egyik legveszélyesebb vérfarkast. Nemzeti hős voltam. Háborús hős. Ki gondolná, hogy még valaha egy követ fújnék a vérfarkasokkal? Legalábbis Seymour mindent megtett annak érdekében, hogy ezt a gondolatot elültesse és megszilárdítsa a minisztériumban. Az ő felesége feddhetetlen. Kigyógyult a holdkórjából. Türelmesen várok, amíg felhúzza a bakancsot és tekintetemmel a rengeteget fürkészem. A szelíd szellő a nyakamat borzolja, és mélyet szippantok a nedves avartól illatos levegőben. Olyan, mintha egy kalitkából szabadulnék. Legszívesebben csak rohannék és meg sem állnék, míg a tüdőm kiköpöm, de nem veszíthetem szem elől Seavert. Küldetésünk van. - Ugyan Seaver, egy háborús hőssel beszélsz. Deena a vérfarkasölő személyesen. Ki gyanakodna? Bármilyen megható is, hagyd az áldozatkészséget valaki másnak, aki érdemesebb rá. Persze a helyzet fele annyira sem egyszerű, mind amilyennek láttatni akarom, de nem akarom, hogy fölöslegesen idegeskedjen. Egy higgadt szárnysegédre van szükségem. És mégis, ahogy feláll, látom rajta, hogy izgatott. Ahogy én is minden egyes alkalommal izgatott voltam, mikor Crowley magával hozott. Ha szerencsés, akkor megússza egy félhold alakú sebhely nélkül, ami nekem nem sikerült az első küldetésemen. - Mondd csak, voltál már valaha vérfarkas táborban?
Kezdőlap
Az igaz, hogy a béke kitörésekor úgy berúgtam, mint az albán csacsi, és örültem együtt azokkal, akiknek ez többet jelentett, mert bevallom, annyira a szürke zónában lubickoltam, hogy nekem a feszült helyzet jelzőnél ez sosem jelentett többet. Lehet, én vagyok és voltam az ostoba, a vak, de na, nem kell mindenkinek fanatikusnak lennie és szerencsére, kurta kis családi körömből senkit nem vitt magával, piszok nagy mák és minden, aztán egy pillanat alatt vége volt, és ott álltam a szoba közepén másnap, kisgatyában és próbáltam felfogni, hogy akkor mi változott. Nem lett olcsóbb a kenyér, sem a hús, a minisztérium is állt, bár meg kell mondani, nagy buli volt és hát minden. Felpezsdült, mintha mindenki kieresztett volna mindent, idegen kezek rángatták és paskolták a vállam, mintha nem is tudom, vagy húsz halálfalót terítettem volna a miniszter elé. 
