Elisabeth többrétegű személyiség. Egyrészről az apjának köszönhetően kegyetlen, rafinált legilimentorrá és okklumentorrá nőtte ki magát, aki megtanulta olyan szinten elnyomni a valós érzéseit és gondolatait, hogy a legszorultabb helyzetben is képes csak a célra összpontosítani. Apja alvilági háttere révén kegyetlenül képes lesújtani ellenségeire is, ha szükséges, bárkit hidegvérrel megátkoz. Másrészről le sem tagadhatja, hogy az anyja lánya, egy előkelő, finom dáma is megbújik benne. Szépsége mellett Beth kétség kívül örökölte édesanyja kimagasló zenei tehetségét is, remekül zongorázik. A legilimencia irányítása közben megerősödött az emberismerete, így az esetek többségében ki tudja szűrni, hogy kitől kell tartania, és kiben lelhet lojális társra.
Persze kivételek azért akadnak, ahogy azt Rufus példája is jól mutatja. Ha akar, szórakoztató társaság tud lenni szarkasztikus humorával, de általában a felszínes csevegésen túl nem igazán adja ki magát senkinek. Eléggé megégette magát ahhoz, hogy háromszor is meggondolja, mit és kinek árul el magáról. Külsőre jól öltözött, dekoratív, egyenes tartású, finom nő. Kedveli a szépen megmunkált ékszereket. Első ránézésre talán arca egy megszeppent őzike benyomását keltheti, de aki tovább szemléli, meglátja benne a sokszor kérlelhetetlenségig húzódó határozottságot is. Aki pedig kihozza a sodrából, hát....az megismerheti a Tripe és Selwyn famíliára egyaránt jellemző vérszomjat. Az esetek nagy többségében magassarkúban, szipkával a kezében közlekedik. Hangszíne bársonyos, már-már nyugtató, ami törékeny termetén túl segít neki abban, hogy megtévessze ellenségeit, és hibásan alábecsüljék őt.

A Tripe família komoly megbecsülésnek örvendett a brit aranyvérű társadalomban, békeidőben dinasztiák óta kereskedelemmel, csempészéssel, és egyéb piszkos ügyletekkel keresték a kenyerüket, míg a varázslóháborúk alatt nyíltan Grindelwald és Voldemort mellett álltak. Eric Tripe egy jótékonysági esten ismerte meg Isabellet, aki tehetséges zeneszerző és zongorista volt, s azon az estélyen fel is lépett. Mindketten elvesztek, amint megpillantották egymást. Eric szülei korán meghaltak, így nem ütközött ellenállásba, amikor feleségül vette aranyvérű, de roppant szegény kedvesét, aki pontosan azt nyújtotta számára, amire aztán később Halálfalóként otthon a leginkább szüksége volt: nyugalmat, meleg családi hátteret és semmi kérdezősködést. Isabelle arisztokrata családba született, így gyermekként hozzászokott a kényelemhez és el is várta azt, főként miután egész fiatalkorában nélkülöznie kellett; apja szerencsétlen függőségei folytán ugyanis teljes anyagi csődhöz juttatta a családot. Miután hozzáment Erichez, kezdetben jól ment a soruk, teljes volt a harmónia közöttük. Bár Isabelle sosem tudta igazán, mivel foglalkozik a férje pontosan, szerette őt, és számára csak ez és a stabil anyagi háttér volt fontos. Az, hogy milyen úton-módon jutott a kényelemhez és átlagon felüli életszínvonalhoz a családja, már nem érdekelte. Ám ahogy beköszöntött az első varázslóháború, más iparágakhoz hasonlóan a kereskedelem is válságát élte, és a Tripe család óhatatlanul elszegényedett. Isabelle nehezen viselte, hogy életében másodszor is eme roppant kellemetlen helyzetbe került, így azóta korábbi nyugodt kedélye szeszélyessé vált, és rendszeresen migrének gyötrik, még ma is, hiába nyerte vissza anyagi biztonságát lánya házasságának köszönhetően. Elisabeth kezdetben lubickolt az arisztokrata, tehetős nagyasszony szerepében, ám miután Rufus bántalmazni kezdte, keserűen megbánta választását. Apja halála korábban köszöntött be, semmint hogy meg tudta volna menteni Beth-t pszichopata férjétől, így Elisabeth kénytelen tűrni, ha élni akart, hisz pontosan tudta, hogy a Nagyúr oltalma alatt sehova nem menekülhetne Rufus haragja elől, ha megpróbálná elhagyni. A Selwyn család ugyan befogadta, de közöttük sem lelt valódi szövetségesre, így egyelőre csak pókerarcot vágva szövögeti vérbosszúját hites ura ellen...

Mindössze tíz éves voltam, amikor az életem menthetetlenül megpecsételődött. Anyám a megszállottja volt annak, hogy előre lássa, mire viszem majd... Gondolom az meg sem fordult a fejében, hogy esetleg amit hallani fog, nem lesz az ínyére, biztosra vette, hogy mint a Tripe család szeme fénye, egyetlen örököse, csakis jó csillagzat alatt születhettem. Hogy én leszek majd az, aki visszahozza megfakult dicsőségét elszegényedett aranyvérű családunknak. Hát ebben bizony nem is tévedett...
A jósnő, akihez vitt, nagy tiszteletnek örvendett Bathban, számtalan jövendölése vált már valóra. Legalábbis az elégedett kuncsaftok ezt mondták… Azok persze, akiknél nem vált be a jövendölése, vagy olyat hallottak, amit nem akartak, már nem ajnározták őt ilyen lelkesen.
Szép, patinás házban lakott, melyben kialakított egy külön jövendölőszobát. A szoba igen pici volt, így amikor anyámmal letérdepeltünk Faith elé, hamar betompultunk a levegőtlen szobában, ahol egy rendkívül erős illat terjengett. Felismertem: jázmin illat volt.
- Faith…. A lányom, Lisbeth hamarosan a roxfortba megy, és én szeretném tudni, az iskola után milyen sors vár majd rá.... Kérlek mondd, mit látsz vele kapcsolatban... ugye kivételesen gazdag és tekintélyes férje lesz? – kérdezte anyám, mohó csillogással a szemében, miközben engem a rosszullét kerülgetett. Igyekeztem a számon át venni a levegőt, hogy ne kelljen ezt az émelyítő szagot éreznem minden belégzésnél és közben a fejemet lehajtva, erősen pásztáztam a díszes szőnyeget, hogy elvonja a figyelmemet…
- Máris nézem Isabelle – felelte bódító hangon Faith, és egy tálcát tett le elénk, amin egy üres, kívül fekete, belül hófehér csésze volt mellette egy hozzáillő kancsó, amiből teát töltött.
- Tessék – nyújtotta felém a csészét behízelgő mosollyal, mire kénytelen voltam felemelni a tekintetem a földről.
- Mielőtt meginnád, a bal kisujjaddal háromszor lögyböld körbe a teát jobbról balra, az óramutató járásával ellentétesen. Aztán egy korttyal idd ki az egészet – hangzottak el az instrukciók és én azoknak megfelelően cselekedtem.
A tea szerencsére egész jóízű volt, és én kevésbé émelyegtem most, hogy egy kis folyadékhoz jutottam. Visszanyújtottam a csészét a jósnak, aki pár másodpercig összevont szemöldökkel nézte a belsejét, majd erősen hümmögni kezdett.
- Mi az? Valami rossz? Ugye nem? – kérdezte anyám izgatottan.
- Nos... az nézőpont kérdése, Isabelle – mondta halkan Faith, majd hozzám fordult.
- Kedvesem – ekkorra már teljesen eltűnt a korábbi behízelgő mosoly az arcáról.
- Férjhez fogsz menni, igen… meglehetősen hamar, a huszonharmadik születésnapod előtt. A házasságod boldogtalan lesz. Szenvedni fogsz… A férfi, akit szeretsz, ellened fordul majd – nézett mélyen a szemembe.
Én ugyan nem vettem komolyan mindezt, de ettől még nem esett jól hallgatni ezeket a szavakat.
– De nem ez lesz a legfájdalmasabb számodra. Hanem, hogy… sosem születik gyermeked – folytatta, és erre már kirázott a hideg. Fájt, amit mondott. Egész testemben reszkettem.
Anyám sápítozva állt fel, hogy „őt átverték, ez biztosan nem így lesz, és Faith megkeserüli még ezt a fiaskót. A történteket persze hamar elfelejtettem, száműztem a tudatom legmélyebb szegletébe... egy évvel később, mikor  a zakatoló Roxmorts Expressz pöfékelő füstfelhőit figyeltem, már csak fakó árnykép volt Faith jövendölése. A Roxfortban annak rendje és módja szerint a  Mardekár sorait erősítettem, és éltem az aranyvérűek tökéletes életét... leszámítva talán azt, hogy olykor értetlenül néztek rám mardekáros barátnőim, hogy én miért nem vásárolok mindig új ruhát, édességet, vagy egyéb divatos varázscikkeket Roxmortsban... Ilyenkor a rám jellemző lezser eleganciával hessegettem el érdeklődésüket, bár sejtettem, hogy hiába próbálom velük elhitetni, hogy csak fogyókúrázom, vagy épp egy újabb dísztalárt várok anyámtól, (ami aztán soha nem érkezett meg), és ezért nem költöm a pénzt.... Nem... A tarkómon éreztem, ahogy a hátam mögött összesúgnak és nevetnek rajtam, mert tudják, hogy... a családom csúnyán le van égve. Bár szerettem a Roxfortba járni, a legboldogabb időszakok számomra mégis a karácsonyi és a nyári szünetek voltak, melyeket édesapámmal tölthettem.
Mindent tőle tanultam. Ő volt Bath legrettegettebb embere, elég volt egy apró rezzenés az arcán, és mindenki tudta, hol a helye. Amint otthon is varázsolhattam, naponta gyakorolta velem az okklumenciát és a legilimenciát. Emlékszem, hogy reszkettem a kimerültségtől, amikor apám órákon át próbált meg eltökélten megtanítani rá, hogyan hozzak létre pajzsot az elmém körül.
- Gyerünk Beth! - biztatott kissé őrülten csillogó szemmel.
Olyan erővel összpontosítottam, hogy majdnem elájultam, de minden idegszálammal koncentráltam, hogy megakadályozzam a behatolást. Mégsem sikerült.
- Nem baj.... Holnap újra megpróbálod! - nézett rám leplezetlen csalódottsággal, majd sarkon fordult és otthagyott.
Mindennél jobban akartam, hogy sikerüljön, és le tudjam végre nyűgözni, de sokáig nem ment rendesen az ellenállás. Végül, kitartó munka árán, a 20. születésnapomra sikerült tökéletesen elsajátítanom a módszert. A Roxfort után apám fokozatosan bevont a családi bizniszbe, úgy kezelt, mintha a fia lettem volna. Kemény kézzel bánt velem, nem kímélt egy pillanatra sem, de én ezért végtelenül hálás vagyok neki... Nélküle ma nem lennék az, aki...
A mai napig tisztán megvan a kép a fejemben, ahogy ott térdelt előtte az egyik konkurens csempészvezér, és gondolkodás nélkül, egyetlen pálcaintéssel végzett vele. Bár ösztöneim szerint elfordítottam volna a fejemet, tudtam, hogy apám azt várja tőlem, hogy végignézzem. Eleget tettem neki, mert belehaltam volna, ha csalódást okozok.
Ahogy telt-múlt az idő, egyre jobban beleláttam apám bűnszövetkezetének működésébe, s lassan, de biztosan jobbkezévé, legbizalmasabb segítőjévé léptem elő. Ez minden tekintetben szükséges volt.... Apám ugyanis az alvilági háborúk következtében számtalan súlyos sérülést szenvedett el, melyek miatt már nem tudott olyan ruganyosan mozogni, mint régebben, s ereje is egyre gyengült. Egy idő után kénytelen volt bevallani magának és nekem is, hogy közel a visszavonulása ideje.
- Beth - ült le velem szemben egy üveg jóféle lángnyelvvel a kezében, amiből nem csak magának, nekem is töltött.
- Érzem, hogy az én időm hamarosan lejár. És még mielőtt ez megtörténne, biztosítani akarom a jövődet. Erős, megbízható férfit akarok az oldaladon látni... Olyasvalakit, akivel együtt tovább viheted a családi üzletet... az örökösömként - mondta karcos, büszke hangon apám, mire csak annyi telt tőlem, hogy megszorítsam a kezét, és így feleljek:
- Ahogy kívánod Apám.
Úgy is lett, ahogy kívánta....Megismerkedtem Rufus Selwynnel, aki nemes egyszerűséggel a tökéletes férjjelölt volt. Aranyvérű, nagymúltú család örököse, látszólag talpig úriember, mégis vakmerő és agyafúrt...
Ravaszságával még apámat is képes volt megtéveszteni. Rendkívüli humorral és sármmal áldotta meg a sors, eleinte a tenyerén hordozott, istennőként bánt velem… Megismerkedésünk első napjától a csillagokat is lehozta nekem az égről. Én pedig botor módon hittem neki és menthetetlenül beleszerettem. Számtalanszor éreztem, hogy szinte elevenen felperzsel, amit iránta érzek.
Nem csak a testemet értette úgy, ahogy senki más, de a gondolataimat is. Néhány eszeveszett jegyben töltött hónap után hozzámentem. Micsoda meggondolatlanság... De erre csak apám halála után jöttem rá... Az alvilági feladatok élete utolsó éveiben erősen meggyengítették, és egy tüdőgyulladás váratlanul elvitte... úgy szállt el az éterben egyik pillanatról a másikra, akár a cigarettahamu.
A gyermekként hallott átkozott jóslat - amiről korábban botor módon nem akartam tudomást venni - ekkor vált valósággá. Az életem egyik napról a másikra vált rémálommá, Rufus borzasztóan agresszívvá vált, nem akarta, hogy tovább igazgassam az üzleti ügyeket, mindenből kizárt. Hiába próbáltam kiállni magamért, erősebb volt  nálam. Egy alkalommal megpróbáltam magam megvédeni, és mikor megpofozott, visszaütöttem, mire teljesen elborult az agya.
- Ha még egyszer kezet emelsz rám, megöllek! Hallod? Megöllek! – kacagott hidegen, miközben pálcaintéssel olyan erősen szorította a testemet egy láthatatlan kötéllel, hogy majdnem beleroppantam.
Ekkor emelt rám először pálcát, de nem utoljára... Miután gyanítani kezdte, hogy nem lehet gyermekem, és nem tudom vérszerinti utóddal megajándékozni, mindennapossá váltak a bántalmazások. Eleinte arról álmodoztam, hogy végzek vele, megmérgezem, megátkozom, vagy bánom is én... ha kell, puszta kézzel fojtom meg, de be kellett látnom, hogy esélytelen.... Ha sikerülne is a tervem, a Sötét Nagyúr és Rufus Halálfaló bajtársai biztosan végeznének velem.
Ekkor történt, hogy egy reggel váratlanul baglyot kaptam a Kamehameha varázslóiskolából. Apám egyik régi üzlettársa és barátja gondolt rám, mikor hallotta, hogy okklumencia és legilimencia oktatót keresnek egy tanév erejéig. Kapva kaptam az alkalmon, hogy magam mögött hagyjam elmebeteg férjem, aki még én is megdöbbentem rajta, de elengedett... Talán neki is kellett egy kis szünet, érezhette, hogyha ez így megy tovább, a végén még megöl... És az azért neki sem állt volna érdekében, tekintettel arra, hogy a Nagyúr kivételesen fontos szerepet szánt neki: sikerült beépülnie a minisztériumba, azon belül is az aurorparancsnokságba... Természetesen mindezt azzal a céllal, hogy a legfontosabb információkat könnyedén csepegtethesse a sötét oldal számára. Egy olyan esetleges botrány - mint a halálom - pedig nem hiányzott neki, egy ilyen fontos küldetés során...
Így hát útra keltem, és életem legboldogabb nyarát töltöttem el az Ezer csoda szigetén... De az ezer csoda nem csak a páratlanul gyönyörű helynek szólt... hanem a legváratlanabb módon vált valósággá számomra. Bár eleinte nem vettem komolyan Mason érdeklődését, és igyekeztem élcelődve elhárítani a közeledését, szépen lassan mégis utolért a vágy és a szenvedély, amit azok a mélybarna szemek és a játékos félmosoly váltottak ki belőlem. Mason olyan volt, mint a friss fuvallat... az éltető levegővétel a fuldoklónak, aki már arról is lemondott, hogy valaha képes feltörni a vízfelszínre. Amikor azokon a napfényes reggeleken a karjaiba omoltam, és részegítő esszenciáját szívtam magamba, akár egy függő, tudtam, hogy elveszett vagyok... Még jobban, mint előtte... Mert hiába ért véget a tanév borzasztóan gyorsan, én mégis biztosan tudtam, hogy itt még nincs vége... Hogy bármi áron is, de látnom kell még ezt a fiút, aki új életet lehelt belém... Csak arról nem volt fogalmam, hogyan is lenne lehetséges mindez... itt, Angliában, a férjem szeme előtt. De Rufus új állása a minisztériumnál ismét kapóra jött nekem.... Szinte alig volt otthon, vagy a minisztériumban kémkedett, vagy a Nagyúrnak jelentett, s én közben egyre szemérmetlenebbül használtam ki távollétét. Haza természetesen nem mertem volna vinni Masont, hisz a házimanóknak mindenhol füle van, de annyi pénzem a tanári állás révén maradt, hogy egy kis lakást tudtam bérelni Londonban, ami egész nyáron csak a miénk volt... Bár sosem mutattam neki igazán, fontossá váltak számomra ezek a lopott órák... nem csak hogy fontosak, de egyenesek életmentők... Mason mellett újra önfeledt lehettem... és szabad. Így amikor eljött az utolsó közös, napfényittas reggel, olyan mélyen próbáltam annak minden egyes momentumát az emlékezetembe vésni, hogy az éltető oxigén kitartson a következő lélegzetvételig...