to Zane

Szombat és reggel. Ez a két ok volt az, ami ide vezetett. A harmadikat még éppen keresem. Ilyenkor szinte teljesen biztos lehetek abban, hogy a hálókörletében találom. Vagy ha nem is ott, akkor a klubhelyisége környékén. Nem vagyok rest hát korán kelni, hogy elkapjam. Hogy sarokba tudjam szorítani, legalább egy kis időre, míg észhez tér és a bocsánatomat kéri, amiért hülyeségeket beszélt össze a minap. Csütörtök. Azóta eltelt két teljes nap anélkül, hogy sikerült volna két pillanatra kettesben maradnom vele, pedig én aztán próbálkoztam, elég nyakatekert módszerekkel is. A következménye viszont csak az lett, hogy tegnap már a közös óránkat is passzolta inkább, minthogy még egyszer próbálkozhassak. Ugyanez volt vacsoránál is. Persze könnyen van, a konyha tőle egy karnyújtásnyira és a manók biztosan készségesen terítettek neki asztalt. Én viszont ezt az egészet nem nyelem le, hisz úgy hülyeség ahogy van. Hogy képes valaki egyik napról a másikra kiszeretni a másikból? Sehogy. Ennek semmi értelme, ráadásul olyan kifogást vágott hozzám, hogy közel álltam ahhoz, hogy kinevessem. De ő nem nevetett, még csak el sem mosolyodott, miközben azt taglalta, hogy ez az egész nem az én hibám. Naná, hogy nem. Ezt magának köszönheti. Én is neki köszönhetem az álmatlan éjszakámat és hangot a fejemben, hogy ez talán mégsem valami hülye tréfa. De egyelőre nem vagyok hajlandó elfogadni az érveit, ostobaság. Az az igazság, hogy egyszerűen a legrosszabb rémálmomban sem történne meg velem, hogy Zane csak úgy elhagy. Vagy legalábbis eddig azt hittem, hogy legalább feleannyira szeret engem, mint én őt. Hogy mi történt, arról halvány sejtésem sincs, de a végére járok és visszaszerzem. Ő az én boldogságom, nélküle még az sem érdekel, hogy épp a vizsgára kellene tanulnom ahelyett, hogy a Zane-hadműveleten jár az agyam. Letelepedek a bejáratnál, hogy biztos lehessek abban, hogy nem szalasztom el őt. Be nem mehetek, elvégre ez a beszélgetés elég kényesnek ígérkezik ahhoz, hogy ne tartozhasson illetéktelen fülekre. Mi a legrosszabb, ami történhet? Hogy itt dekkolok egész estig? Valaki úgyis szól neki, hogy a barátnője várja, hacsak nem kürtölte már szét, hogy kidobott...

to Feather

Nem akartam felkelni. A szombat reggel nekem egy szent dolog, nem is szeretem megzargatni semmivel, kivéve az edzésekkel, de szerencsére kedves csapatkapitányunk volt olyan tündér, hogy tizenegy előtt semmilyen gyakorlást nem szervez, így én nyugodtam lustálkodhatok az ágyamban, boldogan, gondmentesen. Volt ez így egészen ma reggelig. Ugyanis ez az első szombaton Feather nélkül, és az első szombatom, amikor nem akarok aludni, csak úgy leledzeni, mintha nem is én lennék, hanem csak egy porhüvely, akinek nem kell következményekkel foglalkoznia. Úgy tíz perccel ezelőtt szólt be az egyik másodéves, hogy a szép barátnőm kint vár rám, és siessek, mert a hetedikes Cadwaller arra készül, hogy meghódítsa, és az nem lenne jó, mert mi olyan szép páros vagyunk.
Nekidőlök a bejárati festmény mögötti folyosó falának, azon gondolkozva, mit is mondhatnék neki, ami miatt rájön, hogy bizony veszett ügy, amit csinál, mert akkor is meg fogom próbálni meghódítani Lachlan-t ha semmi esélyem, és azt nem tehetek, ameddig vele vagyok. Hátradöntöm a fejem, és felsóhajtok, kell egy perc, míg összeszedem magam, nem véletlenül kerültem az elmúlt néhány napban, miért kell eddig jönnie?
Lassan tolom ki a festményt, még lassabban lépek ki rajta, hogy aztán szembe találjam magam az ex barátnőmmel, teljes életnagyságban, még midig olyan gyönyörűen, mint mikor elhagytam.
- Feather... – Kezdem, de hangom elhal, és köhintenem kell, hogy visszatérjen valamennyi belőle. – Miért teszed ezt nehezebbé, mint amilyen eleve? – Kerülöm a tekintetét, a cipőmet bámulom, néha a korlátot, néha sok minden mást, csak rá nem akarok nézni, mert tudom, hogy a bűntudat, amit most érzek hatezerszeresére növekedne. Azért vetettem véget mindennek, azért kerültem, mert célom van, mással akarok lenni, de ahogy itt áll előttem, leereszkedve egy hülye szintjére, megvan bennem az erős késztetés, hogy mindent visszacsináljak, és elfogadjam, hogy Lachlan csak a barátom és több nem lehet.
Végre ránézek, kérlelően, hogy menjen el, utáljon, hordjon el mindennek, azzal sokkal előrébb lennénk, mint ezzel, amit most csinál, de nem teszi.
- Mit szeretnél? – Sóhajtok egyet, ahogy keresztbe fonom a karjaimat. Egyszerűbb a „rideg vagyok” taktikát alkalmazni, akkor hamarabb elfogadja, hogy mit érzek. Remélem.                

to Zane

Hátamat a falnak vetve várok, de a percek örökkévalóságnak tűnnek. Izgek-mozgok, egyszerűen képtelen vagyok arra, hogy megmaradjak egy helyben. A stressz és az idegeskedés sosem volt még jó hatással rám, mindig valamilyen kényszercselekvésben üt ki rajtam. Most épp abban nyilvánul meg, hogy úgy pörgök, mint a ringlispil, pedig még csak a Nagyterem közelében sem jártam, hogy egy is kávét vegyek magamhoz a megszokott töklevem helyett.
A falon lógó festmények már összepisszegtek a fejem felett, felkészültek arra, hogy jobbra-balra lógó szomszédaikkal együtt megnövesszék a fülüket, hátha egy kiadós pletykát kürtölhetnek szét a kastély többi részén. Na de nem eszik olyan forrón a kását.
- Áh Lady Ogden.. - lépek elé hirtelen, amitől kissé megijed és  nekitántorodik a falnak odabent a festményben. - Ha nekem ilyen szép nagy orrom lenne, még akkor sem szívesen ütném mások dolgába. Inkább foglalkozzon az almáival.. - förmedek rá az asszonyságra, akiről tudom, hogy van vagy négy képe még a kastélyban és mindegyik portré a csodás szivárványszínű almáival ábrázolja. Az almák tényleg szépek, de ez a nő inkább hasonlít valami pletykás vén szipirtyóra. De a célomat végül elérem, egymás után háborodnak fel a festmények lakói és szépen sorban távoznak is egy másik képbe. Nem szoktam pimaszul viselkedni, de semmi kedvem úgy végigmenni a folyosón, hogy az összes falon lógó alak rólunk pusmog, mintha én ott se lennék.
De nem tudok tovább bosszankodni, amiért rájöttem, hogy mégis hogyan kelnek szárnyra a pletykák olyan gyorsan a kastélyban, mert nyílik a klubhelyiség ajtaja és meglátom őt. A szívem egyszeriben fájdalmasan nagyot dobban. Nem hittem, hogy ilyen hamar kimerészkedik, de a vonásai arról árulkodnak, már tudta mi, pontosabban ki vár rá.
Nem néz rám, hiába szuggerálnom, olyan, mintha a cipőjének beszélne, nem is nekem. Én viszont nem tudok megszólalni. Még nem. Egy kósza percig csak nézek rá, ugyanolyan szerelemittas arckifejezéssel, amivel eddig is fogadtam őt minden egyes találkozásunkkor. De még ez is túl rövid időnek tűnik, hisz két napig nem láttam. Sosem fordult elő még ilyen azóta, hogy szeptemberben ismét megkezdődött a tanév. Az érzelmek túlcsordulnak bennem, már indulnék, hogy megfogjam a kezét és megölelhessem, mikor keresztbe fonja a mellkasa előtt elejét véve a feltörő szeretethullámomnak.
- Zane, hát nem érted? Nem megnehezíteni akarom, én megkönnyítem neked... - próbálok úgy tenni, mintha a történteknek nem lenne túl nagy jelentősége és egy bocsánatkéréssel mi is a legnagyobb rendben lennénk. Szánalmas vagyok, ahogy próbálom egyben tartani magam, és csak azt tartom szem előtt, hogy vissza kell őt kapnom, bármi áron.
- A régi életemet és téged.. - vágom rá talán túl határozottan, de közben mosolyogni próbálok. De csak próbálok. A szemeim szomorkás tükrében a remény utolsó szikrái ülnek meg. Egyáltalán nem könnyű látni, hogy másképp reagál a jelenlétemre. Az egész olyan, mintha lenne köztünk egy hatalmas szakadék, de függőhíd egy se, ami biztosítaná, hogy elérhessek hozzá a túloldalra. Távolságtartásával és ridegségével pedig csak azt az érzést kelti bennem, hogy esze ágában sincs a kisujját mozdítani az ügyünk érdekében.