Figyelem ahogy a mardekáros kviddics csapattagok fel-alá repdesnek előttem a pályán. Az ölembe heverő tankönyvhöz már egy jó félórája nem nyúltam, pontosan azóta, hogy megjelent a pályán Ő. Akaratlanul is de egy mosoly kúszott az arcomra, holott már nem alkotunk egy párt és igyekszem a legkevesebb érintkezést megengedni magamnak de jelen pillanatban valahogy nem akarok feltűnés nélkül elillanni, azt akarom, hogy észrevegyen. Ugyan elsődleges célom az volt, hogy felkészüljek a legkülönfélébb varázslényekből és kicsit javítsak azon a borzalmas átlagon, amit az eddigi dolgozatok alatt produkáltam azonban úgy tűnik, hogy mindennek búcsút mondhatok. Igyekszem magam azzal hitegetni, hogy ezzel csak Potteréknek segítek, hogy ellesem Raphael mit talált ki a csapatának és így nem fog minket felkészületlenül érni a meccs. Szerencsére az egyik oszlop kitakar így csak akkor venne észre, ha nagyon szúrná a lelátót. Nem úgy, mint én. Szeretném pattanásossá átkozni Morhanget amiért olyan közel sétál hozzá miután leszálltak a seprűikről és valami elképesztő vicceset mondhat, mert mind a ketten nevetnek. Csesszék meg.
Ahogy felállok a lendületemnek köszönhetően elsodrom a kis srácot, aki a semmiből teremhetett ott mellettem. Nem ismerős, de jobban megnézve az arcát csak két-három évvel lehet fiatalabb nálam.
- Mit akarsz? - egészen barátságtalanul förmedek rá és biztos vagyok benne, hogy az arcomról le tudja olvasni, hogy legszívesebben kiátkoznám a világból pedig szegény tényleg nem tehet semmiről. Leszámítva, hogy pont olyan alkalmat választott a társaságom megkeresésére, mint ez a mostani.
- Helló. Nos, Perkins mondta, hogy Andrea üzeni, hogy Matt szerint -
- Mi van? - egészen az emberi hang magasságának határát érem el, de borzalmasan idegesít a srác.
- Szóval Gil Ackerley a csillagvizsgálóban vár -
Előbbi borongós hangulatom egy pillanat alatt tűnik el és rögtön egy száz vattos vigyor ül ki az arcomra, ahogy a hőn szeretett név említésre kerül. Továbbra is vigyorogva hátba veregetem a gyereket és egy „kösz” keretében elviharzom mellette, ügyet sem vetve arra, hogy az előbbi jelenetemnek akár az egész mardekár csapata szemtanúja lehetett.

Gil Ackerley engem vár, márpedig ha Gil engem vár akkor nekem rohannom kell hozzá. Majd elmesélem neki, hogy mennyire felbosszantott Morhange, pedig valószínűleg semmi rossz szándéka nem volt Rafival csupán haverok meg ugye a pletykák szerint Lupinnal szűrte össze a levet, amit szintén nem értek.
Gil azon kivételes hímnemű egyedek közé tartozik, akikben feltétel nélkül megbízok és nem akarom kihasználni, nem akarok semmilyen önző tettet véghez vinni vele vagy véghez vitetni vele. Gil Ackerleyt egyszerűen úgy ahogy van imádni kell. Bár a kapcsolatunk egészen különlegesen indult és nem gondoltam volna, hogy ilyen maradandó lesz mégis elképesztően hálás vagyok egy nagyobb hatalomnak, hogy ez így történt.
- Gil? - rohanok, igyekszem nem orra bukni de csak a saját hangom visszhangzik a falakról, mintha nem is lenne itt rajtam kívül senki más. Végtelenül csalódott leszek ha csak meg akart viccelni azzal, hogy iderángat. Amennyiben pedig annak a srácnak egy idétlen tréfájának az áldozata lettem, akkor a földön mászva fog könyörögni, mert olyat kap, hogy azt a többi életében is emlegetni fogja.
Tanácstalanul tekintek körbe, ahogy felérek és már épp valami cifra káromkodás hagyná el a számat amikor a fülemet megüti egy nevetés, egy ismerős kacaj és rögtön a hang irányába is fordulok.
- Már azt hittem, hogy csak át akartál verni Gil – lebiggyesztett ajkakkal sétálok oda hozzá, hogy a nyaka köré fonjam a karjaim és jól megölelgessem, fogalmam sincs, hogy mikor beszélgettünk már egy igazán jót kettesben – Ez te voltál? - elengedve a fiút a tekintetem a földön füstölgő csikkre esik - Ugye hoztál még? Mindenem a szobában hagytam – zsebre dugom a kezem és továbbra is a csikket figyelem – Ha jól emlékszem Dung azt mondta, hogy köpni kell egyet rá.

Igazából ha jól belegondolok Gil biztos nem csinálna olyat, hogy átver és csak heccből rángat a csillagvizsgálóba éjnek évadján. Nem-nem, Gil Ackerley nem csinálna iylet. Velem legalábbis biztos nem. Lehet, hogy azzal az idétlen Ogdeannel megtenné, de velem nem. Ilyesfajta gondolatokkal nyugtatgatom magam miután nem találom sehol a fiút, de hála az égnek gyorsan felfedi magát egy sikertelenül visszafojtott nevetéssel.
Rögtön a nyakába is vetem magam és szinte felvihogok, amikor a Roxfort házisárkányak titulál. Nem sokan mernék ezt megtenni, de neki elnézem – egyébként meg tökéletesen igaza van. A sárkány trió egyik tagja én vagyok és jajj annak, aki ujjat akar húzni velem.
- Amíg Ogdeanre gyanakszik addig nincs is semmi gond – vállat vonva veszem el a cigarettát és hálásan pislogok a srácra – Egyébként meg ha engem kérdezel, valami nincs rendjén azzal a gyerekkel. Olyan…furcsa – bár még sosem töltöttem el két percnél többet az említett srác társaságában, már az első pillanattól kezdve úgy éreztem valami nincs rendjén a gyerekkel. Azonban nem törtem magam, hogy jobban megismerjem. Jobb az, ha néhány emberrel csak köszönőviszonyban van az ember.
- Köpni – bólintok egyet – Nem tudom, még nem próbáltam – felvonom a szemöldököm úgy nézem a füstölgő csikket és elvetem az ötletet, hogy ráköpjek köszönhetően annak, hogy még tényleg nem próbáltam egyetlen egyszer sem, hogy leköpjek egy csikket. Valószínűleg csak lassított felvételben kifolyna a nyál a számból az pedig eléggé undorító lenne.
- De az is lehet, hogy elég ha eltaposod – próba szerencse, cipőm sarkával rálépek a csikkre és lám, abba is hagyja a füstölgést én pedig elégedetten gyújtom meg a sajátomat, amit Gilikétől kaptam.
A régi becenév hallatán akaratlanul elmosolyodom, jó érzés, hogy akármennyire is akar összedőlni körülöttünk a világ van ami nem változik. Jólesőn szívom be a füstöt, hogy utána ráérősen kifújhassam magam elé.
- Az alsóbb évesek terrorizálása sosem fog kimenni a divatból, nem árt ha tudják hol a helyük – elvigyorodva billentem oldalra a fejem, látom Gilin, hogy valamit nagyon el akar már mondani de van olyan úriember, hogy előbb megkérdezi velem mi van – Tudod hierarchia meg minden. De inkább Te mesélj … -
Autumn nevének említésére igyekszem visszafogni a fintort, ami ki akar ülni az arcomra így valamiféle idétlen grimaszba torzulnak a vonásaim. Egyszerűen nem tudom mit eszik rajta annyira Gil. Jó persze, női szemmel nézve is gyönyörű lány de már csak azért is kénytelen vagyok utálni, mert Rafi nagybátyja őt választotta Mrs.Traversnek nem pedig engem.
- Ha Travers akarod fikázni, akkor rossz embert választottál magadnak – keserűen felnevetek és megcsóválom a fejem – És tényleg olyan lenyűgöző lány ez az Autumn? Szolidaritásból igyekszem mindenféle társalgást elkerülni vele, mert a végén még valami olyat mondanék amit nem szabadna – felsóhajtok és szabad kezemmel átkarolom Gilit amikor a nyakamba borul. Tökéletesen megértem azt amin most átmegy.
- Dehogy mondom rád a halálos átkot, meghibbantál? – finoman oldalba bököm – Akkor ki venne el engem feleségül, ha majd 70 évesen még mindig egyedülálló vénasszonyként terrorizálom a népet? – szívok egy nagy slukkot a cigiből és hirtelen már annyira nem is esik jól, mint ahogy azt gondoltam az elején de azért nem fogom elpazarolni az utolsó szálat, ami Gilnél volt.
- Gondtalan? – hitetlenkedve rázom a fejem – Az életem minden, csak nem gondtalan Gil. Már valószínűleg ott elbasztam a jövőmet, hogy nem erőszakoskodtam a süveggel, hogy a Mardekárba osszon be. Arról nem is beszélve, hogy akármennyire is elfogadtam, hogy ejtve lettem Autumn miatt még mindig képes lennék olyan ragyássá változtatni annak a lánynak az arcát, hogy örök életére ott maradjanak a nyomok rajta. Ezt is csak azért nem teszem, mert tudom, hogy Te mennyire oda meg vissza vagy a lányért – sóhaj – És azt sem könnyíti meg a dolgom, hogy a bájitaltan együtt van a mardekárosokkal. Így minden alkalommal látom Raphaelt amint azzal a szívdöglesztő félmosolyával reagál Lucius valamelyik arcpirító megjegyzésére.
Bosszúsan szívom el a cigit és nyomom el az egyik oszlopon, hogy utána kipöcköljem a világba, abban reménykedve, hogy nem fogok semmit sem felgyújtani vele. Lecsúszok a korlát mentén és kinyújtom a lábaimat a padlón úgy pislogok fel Gilre.
- Szóval akárhogy is nézem, mindkettőnknek eléggé elbaszott egy élete van – elvigyorodom – Talán előző életünkben sok gonoszságot tettünk és most töltjük a büntetésünket – elgondolkozva vizsgálom a körmeimet, amik mos borús fekete színt öltöttek fel az érzelmekre változó lakktól.
- Inkább azon kellene gondolkoznunk, hogy mit kellene csinálnunk az egész szarkupac feltakarítása érdekében -