Kicsit izgatott vagyok. Jó, nem is kicsit, a gyomrom körülbelül egy borsó méretével vetekszik és körülbelül ötvenszer ellenőriztem már a hajam állapotát és kérdeztem meg az ágyamon fekvő húgomat, hogy nem vagyok-e túlságosan prűd és szűzies ebben a ruhában. Mind az ötvenszer csak unottan ásított egyet és közölte, hogy igazából neki mindegy és nem érti miért foglalkoztat ez a kérdés annyira.
Bosszúsan sóhajtottam egyet és lesimítottam a ruhám alját. Kimondottam nem szűzies, hiszen egészen merész a dekoltázsa és hála az égnek már elkezdtem serdülni így nem nézek ki olyan idétlenül, most hogy már majdnem van mit kipakolni a kirakatba. Tehát az egész megjelenésem valahol a jó kislány és a zsebpiszok közi szajha között ingázik, attól függően mennyire húzom lejjebb a ruha elejét. Nem szándékozok szívbajt hozni az anyámra – pedig annyira csábító az ötlet – így a magassarkú helyett maradok egy visszafogott balerina cipőnél, a hajam pedig laza kontyba fogom a tarkónál. Pontosan olyan megjelenés, amit elvárnak egy Montaguetól amikor baráti összejövetelen kell megjelennie a családjával.
Az anyám minket hív. Valószínűleg már csak ránk kell várni – pontosabban rám – de még mindig nem érzem magam tökéletesnek. Fogalmam sincs mi hiányzik, egy ékszer? Érdemes felvenni a nagyi smaragdokkal kirakott féltett nyakékét egy szimpla, kerti partira? Nem, kimondottan nem. Maradok egy visszafogott ezüst nyakláncnál, amin egy C medál lóg. Kész, legalábbis tovább nem húzhatom az időt valószínűleg amúgy is az egész parti alatt anyám megvető pillantása fog kísérni és minden egyes lépésembe bele fog kötni, sőt Malfoyék orrára köti majd mennyire hihetetlen, hogy pont a Griffendélbe osztott be a Süveg, miközben évszázadok óta minden Montague a Mardekárba kerül. Még egyszer, utoljára a tükörbe pillantok, megacélozom magam, felöltöm a sznob királylány álarcát és ráérően lesétálok a családomhoz.


Biztos vagyok benne, hogy Anglia 100 éves történelmében egyszer se volt olyan meleg, mint ezen az augusztusi napon. Fogalmam sincs, hogy vajon a többiek is érzékelik-e mennyire bugyilohasztó hőség van, ha pedig így lenne akkor meg nem értem miért csak én legyezem magam olyan serényen. Az egész vendégesdi eddig nem szólt másról, mint unalmas minisztériumi pletykákról, anyám fennhéjazó nevetéséről ahogy épp ecseteli milyen nehéz több száz fős partikat rendezni, de persze nem bánja, mert szereti kézben tartani a dolgokat. A húgom láthatóan unatkozik, de senki sem szólja meg amiért már fél órája csak sóhajtozik. Az én tekintetem meg folyton az elvarázsolt szökőkút és Lucius között ingázik. Láthatóan kurvára hidegen hagyja, hogy jó benyomást keltsen és az aranyvérű normáknak megfelelően vegyen részt a férfiak társalgásában.
- Ha megbocsátanak, megkeresném a mosdót – a lehető legnyugodtabb hangomat igyekszem megtalálni és felállok a székemről.
- Megmondtam Carolynne, hogy ne vedelj úgy, mint egy csatamén – hagyom, hogy anyám megjegyzése egyik fülemen be, másikon ki menjen miközben a legmegnyerőbb mosolyomat varázsolom magamra és megcélzom a teraszról a házba vezető ajtót és csak akkor lassítok a lépteimen, amikor már beérek a hűvös nappaliba. Kieresztem az eddig bent tartott levegőt és vele együtt minden feszültségemet, hogy aztán felfedezőútra induljak a Malfoy – kastélyban. Körülbelül tíz perc bolyongás, a festmények rosszalló tekintete és három rossz helyiségbe való benyitás után végre megtalálom a mosdót és megkönnyebbülten frissítem fel az arcomat. Mivel úgy tűnik, hogy a rajongásom kimondottan egyoldalú Lucius irányába ezért kénytelen vagyok taktikát váltani. Az, hogy lopott pillantásokkal ajándékoztam meg abban a reményben, hogy egyszer elkapom amikor engem néz, teljesen kudarcba fulladt, mert sokkalta érdekesebbnek tartotta a fűzfájukat, mint engem. Pedig szinte biztos vagyok benne, hogy a Roxfortban nem egyszer éreztem magamon a tekintetét. Sebaj, taktikai váltás. Mostantól úgy teszek, mintha nem is létezne. Harley büszke lesz rám, amiért végre meghozza a gyümölcsét a hónapokon át tartó anti-Malfoy kúrája.
- Megcsinálod, kisanyám – mondom a tükörképemnek, megtörlöm a kezem a kellemesen puha törölközőben és már távoznék is, amikor a tükörben összetalálkozik a tekintetem az Ő gyönyörűséges íriszeivel. A rohadt életbe.
- Te meg mit csinálsz itt, Lucius? – teljesen nyugodt vagyok, remélhetőleg a kétszázzal pumpáló szívemet is csak én érzékelem.