Beleszívok a cigarettába. Lassan fújom ki a füstöt, figyelem, ahogy az éjszakai árnyaival táncra kél. Ringatóznak a gomolyagok, majd az ég felé szállva eltűnnek. Újra felizzik a parázs. Jótékonyan tölti meg tüdőmet a belélegzett méreg. Gondolataimat megtisztítja, elmémet kissé elzsibbasztja és ez az állapot annyira idilli, hogy arra vágyok, sose múljon el. Tekintetemet a csillagokon felejtem, ahogy a hideg falnak támaszkodok a bolt hátsó bejáratánál. Minden este így álltam itt. Méreggel telve, dühösen, mérhetetlenül csalódottan. Várva őt, de nem jött el…már egy hete. A felismerés csendesen kezdi el marni torkomat. Gombóccá növi ki magát, fojtogat. Reszketeg sóhajom valamelyest enyhít a fájdalmas érzésen. Elnyomom a cigarettát. Fázva ölelem át magamat és úgy döntök, maradok még pár percet. A bolt ajtajára kifüggesztettem már a zárva táblát. Bár az ajtót nem zártam be, senki nem kockáztatná meg, hogy engedély nélkül átlépje a küszöbömet. Miért áltatom magam? Hiszen már rég elfelejtettem, nem? Nem emlékszem a tekintetére, a bőre melegére, a puha ajkaira…nem emlékezhetek. Valahol mélyen, elzártam magamban már az emlékeit. Hiszen nem vágyhatok egy szerető sorsára! Ki lennék én? A nő, aki alatt, bár összegyűrődik a lepedő, végül egyedül aludna el. Kisimítom arcomból a sötét hajtincsem és épp rágyújtanék a következő cigarettára, amikor bentről, az ajtó fölé akasztott szélcsengő csilingelését hallom. Ujjaim a pálcámra szorulnak, óvatos és lassú mozdulattal lépek be a raktár helyiségébe, onnan pedig pár lépés után, a bolt légterébe. Kezemben a pálca előre szegeződik, szemeimben furcsa, ijesztő sötétség bujkál. Eszembe jut, pár nappal ezelőtt milyen érzés volt megkínozni azt a szerencsétlen nőt. Beleremegek az érzésbe. Megtorpanok. A halovány világításban őt látom meg. Ajkaim elnyílnak, arcomra pár másodpercre kiül a döbbenet, de szerencsére sikerül hamar rendeznem a vonásaimat. - Rodolphus…-suttogom, kezemet nem eresztem le. Csak állok ott megkövülten, a világ forogni kezd körülöttem, szívem túlságosan hevesen ver. Gyors mozdulatot teszek, halkan mormogom a varázsigét. A fiú háta mögött bezáródik az ajtó. Pálcámat újra rászegezem. Fejemet kissé oldalra döntve figyelem és akármennyire szeretnék megszólalni, nem érkeznek a szavak. Hátat fordítok, a kabátomért sétálok. - Rosszkor jöttél. Zárva vagyok! – préselem ki magamból a szavakat, kerülöm a tekintetét…csak ne kelljen ránéznem!
Minden egyes áldott nap, valami aprócska részem hosszú ideig elgondolkodtatóba ejt az esküvő óta. Minden egyes nap elmerengek azon, hogy vajon nem-e vétettem óriási hibát azzal, hogy feleségemmé tettem Bellatrix Blacket. Sosem kerestem a szerelmet, sem a tökéletes kapcsolatot az életemben, mindig csak az élvezetre vágytam, és legtöbb alkalommal megkaptam azt, amire szükségem volt és mindez megnyugvással töltött el. Mégis azóta is túl sokat gondolok Victoriara. A mi kapcsolatunk valami egészen más volt. A kiskorunkban érzett rajongásnak, összekapcsolódásnak oly egyszerűen vetettem véget az iskolai éveink során, hogy ha belegondolok, valamilyen fájdalom járja át a mellkasomat. Annyi szép emléket dobtam el, és persze erre már csak akkor kellett rájönnöm, amikor azt hiszem: késő volt. Minden erőmmel küzdöttem az ellen, hogy érezzek. Minden erőmet beleadtam, ám mégis észrevettem magamon, hogy akármilyen kegyetlen is lettem, mégsem vagyok jégszívű - az, amit iránta éreztem megváltoztatott, de mégis el kellett nyomnom mindent, hisz a családomnak fontosabb volt a megfelelő házasság és elégtételt kellett adnom. Ezután hiába is kerestem, hiába is akartam keresni Victoriát, még a szeme elég sem mertem kerülni. Aztán most, ennyi idő elteltével már úgy éreztem, kénytelen vagyok tenni valamit, nem tudom tovább halogatni, így csuklyámat az arcomba húztam, és egy egyszerű mozdulattal hopponáltam el az Abszol útra, a bolthoz, amit ő vezet. Bizonytalanul léptem be a nyitott ajtón. A csengő hangja csak idegesebbé tett, de nyeltem egyet és inkább beljebb sétáltam. Tetszik ez a hely, hiszen mindig is tudtam, hogy Vicnek megvan hozzá az érzéke. Csuklyám csak akkor kerül le a fejemről amikor a lány előlép előre szegezett pálcával. Tekintetéből egyből látom, hogy megismert, de nem mosolygok, és nem is veszem el róla a pillantásomat, és csupán csak azután mondok bármit is, amikor az ajtó zárja kattan egyet mögöttem. - Hát, ha azt szeretted volna, hogy ne legyek itt, valószínűleg az orromra zárod az ajtót és nem így, hogy már bent vagyok. - Oldalra billentett fejjel lépek egy lépést közelebb, és apró félmosoly is elkerül az arcomon. Általában lényegre törő ember vagyok, de most úgy érzem, itt az ideje kicsit húzni az időt és habozni. Nem tudom mit mondjak, igazából. Így hát körülnézek és a legközelebbi pulthoz sétálok, hogy végignézzek annak tartalmán. - Szép kis bolt. Illik hozzád ez a szakma.
We've found our lives been changed Babe, you lost me...
zene
Kabátom idegesítően puha anyagát gyűrögetem az ujjaim között. Tétován állok, nem tudom merre tovább. Jó ideje várom, hogy a szemébe nézhessek, most mégis rettegek ettől a félelmetes pillanattól. Túlságosan valós a jelenléte és félek, ha felé lépek, eltöröm az illúziót, lerombolok minden falat, amit hónapok alatt, sikerült magam köré építenem. Hangja simogat, mosolya leigáz. Tehetetlenül merülök bele ebbe a sötét, édes percbe. Csak egy lépés volna, hogy megérintsem…Merlinre! Sóhajom reszketegen öleli körbe, furcsa kettősünket. Fáradt mozdulattal túrok bele sötét hajfürtjeimbe, hogy végre ráemeljem tekintetemet. Arcvonásaim megkeményednek, sehol nincs már a régről ismert mosoly, a pillantásom reményteljes csillogása. Csak a kemény, rideg valóság. Rég eltört már az üveggömb, ami az álmaimat rejtette… - Túlságosan öntelt vagy Lestrange, még mindig…- ajkaim pimasz, gúnyos mosolyra húzódnak. Kabátomat ledobom a székre. Játszani szeretne? Ám legyen! Fejet hajtok…tegyünk ma olyat, amit megbánunk mind a ketten! – Arra még nem gondoltál, hogy a hátsó kijáratot használom esténként? Hogy valaminek nincs köze hozzád? – közelebb lépek hozzá, egyelőre nem mondok mást, csak figyelem. A tekintetem a lelkét karistolja. Fájdalmat akarok okozni? Lehet… - Tényleg a szakmáról szeretnél beszélgetni? – sóhajtok. Keresztbe fonom magam előtt karjaimat, az egyik polchoz lépek. – Megtehetjük…ebből, ebből és ebből, olyan mély altatót tudok keverni neked, hogy nem ébrednél fel többet abból az álomból! Szeretnéd talán megkóstolni? – mutatok rá egyesével az üvegcsékre, ahogy hátat fordítok neki. Leveszek egy aprócska fiolát a többi közül. Veszélyesen csillannak meg a szemeim, miközben pillantásomat az övé fúrom. - Vagy esetleg felejteni szeretnél? – búgom negédesen és teszek egy lépést újra felé. Testünk akár már össze is érhetne, de vigyázok rá, hogy ez ne történjen meg. – Mivel szolgálhatok, Rodolphus? Hangom hideg, akár a jég. Csupán testem emlékszik elevenen rá. Szívemben már talán begyógyult a gennyedző seb, ami egész eddig lüktetve jajgatott. Kitépte a helyéről és a sárba dobta. Talán még mindig a cipőjének talpa alatt hever. Üres feketeséget hagyott helyette, amit betöltött a változás szele. A perc, amikor a múltamat felégettem, átsétáltam a hídon, hogy egy új embert teremtsek. Kezemet kinyújtom felé, hogy megpihenjen arcán. Mindennél jobban akarom, hogy rám nézzen és rádöbbenjen, nem tudja, ki vagyok…nem ismer. Álomba ringatja magát. Itt van, mert emlékszik még valakire, aki nem létezik. Az álmaiból szőtt háló rabja. Ideje felébresztenem… - Mondd csak, milyen volt a nászéjszakád? - Füléhez hajolok, ajkaim súrolják bőrét. Élvezettel szúrom szavaimmal a tőrt, a szívébe. Megcsavarom, majd a lábai elé hajítom…mint annak idején a lelkemet…- Mindent megkaptál, amit szerettél volna? – lépek el mellőle, hátrálok, egészen az asztalig. Kezeim a csípőmre hullnak. Dacosan, akaratosan és méreggel telve nézek rá. Biztosan engem keresett? Az óra mutatója szégyenlősen kattog a hátam mögött.
my Darling ||kicsit sötétebb, kicsit dacosabb...hajjaj
Amikor végre megérezhetem tekintetét az enyémben, kicsit megkönnyebbülök. Pedig nem kellene, hisz oly sötét és rideg az a jól ismert nézés, hogy egyszerűen szinte rá sem ismerek már. Természetesen tudom, hogy minden megváltozott azzal, hogy elvettem Bellatrix-ot, és tudom, hogy az elmúlt időben én is eléggé elhidegültem és nem tettem semmit sem azért, hogy Victoria megbocsásson nekem azért, amit tettem... de sikerült erőt gyűjtenem és ennek már igazán itt volt az ideje. Apró félmosolyra húzódik a szám szavai hallatán. Nem csalódtam. - De, de, persze gondoltam... - Elmélkedő pillantással tekintek vissza a lányra és most már végleg felé is fordulok, hogy teljes egészében láthassam. - De örülök neki, hogy még mindig látod bennem a jó tulajdonságaimat, kedves. - Próbálom továbbra is adni ugyan azt a Rodot, akit azelőtt is, és egyáltalán nem furcsa hangnemben szólok hozzá, szinte már játékosan, mintha elfogadnám a szópárbajt, a kihívást, amit elém tár. Mégis érzem azt a változást rajta, amit csak elképzelni tudtam eddig. Megrázom a fejem kijelentése hallatán, tekintetem kezeit figyeli ahogy az üvegcsék körül matat. A félmosoly az arcomra ragad, próbálom magamat türtőztetni, nem szeretném nála kihúzni a gyufát, mert tényleg el tudom képzelni róla, hogy megmérgezne. - Köszi, de nem szeretnék kóstolót egyik bájitalodból sem. Komolyan elhiszem, hogy szívesen eltennél valamelyikkel láb alól. Megérdemelném. - Pár pillanatra lehajtom a fejemet, cipőm orrával a földön heverő szőnyeget piszkálom meg, majd amikor közelebb lép és hideg kezét érzem arcomnál, megrezzenek, majd felnézek rá. Igen, a szemébe, kicsit gyanús tekintetemmel, de jól megnézem azt, miközben kezeimmel a mögöttem lévő polcot szorongatom. Főleg, amikor közel hajol és jól megforgatja bennem azt a bizonyos tőrt. Vártam már erre, hiszen tudom, neki ez a legnagyobb problémája velem. Elkerülhetetlen volt. - Tényleg erről szeretnél beszélgetni? Tudod jól, mi a véleményem az egészről, és bár nem tudtam veled ezt megértetni, azért reménykedtem, hogy most már másként fogsz rám nézni. Kicsit megleptél. - Valóban fájt minden szava, az, hogy annyira közel hajolt hozzám, hogy szinte éreztem a bőrét az enyémen... pillanatokig lehunytam szemem és elképzeltem, azt amikor még minden más volt, de össze kellett szorítanom a fogaim, hogy elfojtsam ezeket a gondolatokat, hiszen most nincs itt ennek az ideje... - Nem lehetsz rám ennyire dühös... tudom, vagyis tudtam is, hogy nem lesz majd könnyű, de tudod jól, hogy nem vagyok az a könnyen feladós típus. Nem fogok csak úgy lelépni ennyi után. - Kicsit ellentmond ez annak, ami az elmúlt hónapokban történt. Sajnos, van amit nem mi választunk meg, és ezt sokan nem értik meg ebben a mai világban.
Sötét, reszketeg sóhaj szalad ki számon, képtelen vagyok érzelmeimet türtőztetni a közelében. Puha a bőre és emlékszem még arra, amikor minden szégyentelenség nélkül érinthettem. De...bármennyire is fájt, ez már a múlt. Fájt? Mocskosul. A gondolat, hogy egy másik nő -aki történetesen Bellatrix - fekszik le mellé éjszakánként, ketté hasította a lelkemet és a szívemet. Felégetett bennem mindent, ami valaha is számított. Amit valaha is éreztem iránta. Jelenleg csak a hazug gyűlölet csillog a szememben. Már nem fáj. Két lehetőségem volt : vagy elpusztulok a kínomban, vagy felépítek egy teljesen új életet, ahol már nincs helye Rodolphusnak. Ajkaim túlságosan közel kerülnek övéhez. Leheletem forró hője, bőrének feszül. Lehunyom szemeimet. Kezem egy óvatlan pillanatban felemelkedik, hogy végigsimítsak karján, ám mielőtt egy megtörténne, megállnak a levegőben ujjaim, majd testem mellé hullnak. - Legalább ebben egyetértünk, hogy megérdemelnéd...- préselem ki magamból a szavakat és ellépek mellőle. Az egymásnak feszülő párosunk harmóniája megőrjít. Nem álltam erre készen...Merlinre! Annyira nem. Ezerszer elképzeltem, hogy megátkozom, megkínzom, elfelejtem, elfelejtetem magam vele! Most mégis, csak állok, ajkaimon a gúnyos vigyorommal és távolodok tőle. Tőle, aki valaha a világot jelentette nekem. Szívem a torkomban dobog. - Igen, azt hiszem erről szeretnék beszélgetni! Kifejezetten a nászéjszakátokról! - ujjaim között megforgatom a pálcámat, csípőmet az asztalnak vetem. Tekintetem kérdőn ugrik rá. Hát tényleg nem érti? Hiába jött ma el ide. Az éjszaka feketesége, nem fogja betakarni áldottan testünket. Nincs menekvés, nincs megváltás! Csak a könyörtelen realitás, ahol szembe kell nézni mindennel, amit valaha elkövettünk. - Élvezted? Soha többet nem fogok már rád másként nézni! - a gúny marja a torkomat. Újra és újra. Érzem, ahogy felperzseli az inakat, a húsomba mar. - Nem haragszom Rod! - javítom ki, közbevágva. Ellököm magam az asztaltól és tenyerem ellentmondást nem tűrve nyomódik a szívének. - Ezt törted össze. Széttépted és a lábaim elé dobtad! És tudod mit? Nem haragszom...inkább hálás vagyok neked! Ideje volt már felnőnöm! Elfogadni, hogy egy k*rvára elcseszett világban élünk! Csak nyomorult hazugságok léteznek! Te vagy a legnagyobb hazugság! - zúdítok rá minden egyes mondatot a fejére, ujjaim belemarnak a ruhán keresztül a bőrébe. - Érted már?! - alkaromon felcsúszik a pulcsim ujja, a hirtelen mozdulatoktól. Még friss a heg. Még fáj. De ez a fájdalom emlékeztet arra, amit most a fiúval is próbálok megértetni. Elpusztított. - Semmit nem jelent, hogy te nem adod fel...és tudod mit?! Feladtad már akkor, amikor Bella kezére rákerült a gyűrű! Gyáva és gyenge vagy Rodolphus! Élvezd hát az új életedet! - fröcsög belőlem a harag. Képtelen vagyok kontrollálni az érzelmeimet. Egyszerre szakad rám a dühöm és vágyaim. Egy másodpercre oldalra döntöm a fejemet és a tekintetét keresem. Egyetlen határozott, ellentmondást nem tűrő mozdulattal rántom magamhoz, ujjaim a tarkójára feszülnek, hogy ajkaimat szájára tapaszthassam. Nyersen, durván, ösztönösen. Birtoklóan. Nyelvem ismerősen, csak sokkal határozottabban próbálja megízlelni a sajátját, mint eddig valaha. Szabad kezem a hátára simul, szorosan tartom, éreztetve vele, hogy nem fogom elengedni. Elvesztettem az eszemet. Mellette...mint mindig. A baj csupán az, hogy a régi, szép világ felperzselődött és most, csak két démon feszülhet már egymásnak. Két elkárhozott lélek... Hadd gyónjam meg bűneimet neked, Kedvesem!
■ ■ Zene ■ ■Tényleg nem adod fel? ■ ■credit
I solemnly swear
I am up to no good
Vendég
C’est la vie
Vendég
»
»Kedd 28 Márc. - 10:16
Victoria & Rodolphus
Ahogy közeledik felém, szinte a levegő is kiszorul belőlem. Ezt a pillanatot nem akarom arra elpazarolni, hogy levegőt vegyek, nem akarom elmulasztani a lehetőséget arra, hogy ismét oly közel érezhessem magamhoz a nőt, akit már gyermekkorom óta ismerek. Olyan furcsa, érdekes intenzitásban változott a kapcsolatunk már a Roxfortban is, egyszer fent-egyszer lent de sosem kerültünk ennyire távol egymáshoz, mint most. A vágy, amit pedig akkor érzek, amikor egészen közel hajol hozzám, megbódítja egész testemet, és csak arra tudok gondolni. Arra, hogy milyen édes-keserű lenne most ez a csók. Hogy puha, meztelen bőrének melegsége hatná át az enyémet. Majd szavai után ellép tőlem. Szinte levegőért kell kapkodnom, ez a pár pillanat annyira fojtó volt számomra. Mégis tudnia kell, hogy a felé fűzött érzelmeim, tetteim mit sem változtak a helyzet felállásával. A kés viszont, amit egyfolytában a mellkasomba forgat, őrült érzésváltozást hoz ki belőlem. Kicsit merevebben szorongatom meg a mögöttem lévő pultot. - Teljesítettem az átkozott kötelességemet! Amit a családom és a jelenlegi helyzet megkívánt. A családom pedig tudod jól, kinek tartozik számadással. Jobb lenne, ha meghalnék inkább? - Mind nagyon jól tudjuk, hogyan működik ez a mai világ. Hogyan zajlanak az események egyik pillanatról a másikra. Hogyan változnak az értékrendek. És mindnek a következménye a halál. Én pedig még nem érzem azt, hogy meg kellene halnom. Ahogy Victoria a kezét a szívemnek nyomja, én az enyémet is az övére fonom. Meredt szemekkel tekintek rá, és kicsit össze is kell szorítanom a fogamat, hogy ne kezdjek el ordítani a belső érzésektől, a fájdalomtól amit okozott nekem, a gyomorgörcs, ami most beállt, szerintem még hetekig kísérteni fog. Tekintetem a karjára esik, a hegre, majd kicsit aggódóan vissza a szemeibe, ha persze állja a pillantásomat a sok düh és rám zúdított vélemény közben. Jó ideig nem szólalok meg, szinte végigvárom a rágalmazását, amit tudom, hogy igen is komolyan gondol. Nem akartam, hogy ez legyen, az sem, hogy ilyenné tegyék őt a tetteim. Szerettem a régi Victoriát, de valahogy most... most még inkább úgy érzem, kevés választ el attól, hogy ellenálljak neki. Sóhajtok, majd összeszorított fogaimon keresztül sziszegem: - Igen, igazad van! Gyáva vagyok, amiért ezt tettem! Nyugodtan gondolj csak rólam, amit szeretnél, hordj le mindennek, el fogom viselni, de nem fogom feladni. Mert tudod jól, hogy szükségünk van egymásra. - Mindössze csak ennyit tudok válaszolni a kijelentéseire, a rám zúdított összes dühére mielőtt még magához ránt. Oly hevesen és oly élettel teli, mint azt talán még sosem. Nem ellenkezem, hiszen miért is tenném? Pontosan úgy csókolom őt vissza, ahogyan régen is tettem, ismerős mozdulatokkal, de sokkal hevesebben és vággyal teli, akarom, hogy levezesse rajtam azt a feszültséget, amit okoztam kettőnk között. Kezeim bátran vándorolnak le egészen a fenekéig, onnan pedig egy határozott mozdulattal emelem fel őt combjába kapaszkodva, és tartom erősen, magabiztosan, magamhoz szorítva minden pillanatban. A közeli falhoz vetődök, annak támasztom meg magunkat, de nem, egy pillanatig sem érezhető rajtam, hogy el akarnám őt engedni, hogy nem élvezném a pillanat hevességét.
My Darling Feels like your life is over Feels like all hope is gone You kiss it all away Maybe maybe
+18
Felrobban a világ. Ajkaim erőszakosan és mohón tépnek bele szájába, egy másodpercre, belemarva alsó ajkába. A dühös, akaratos mozdulataim, mind vágyaimról árulkodnak. Az elfojtott sóhajokról, amik hetek óta mérgezik elmémet és testemet. A kimondatlan haragról, az árulásáról, az elvesztett álmaimról. Csukott szemeim mögött, igazi színkavalkád robban. Emlékek. Gyengédség, szerelem, óvás, odaadás, amiknek most nincs helye kettőnk között. A másodperceket jelenleg csak a méreg fűszerezi, egyre erotikusabbá. Sikamlós, árnyékokkal szőtt titkokká. Nem adnak megbocsájtást csókjaim. Nincsen feloldozás a vétkek és az árulás alól. Egyszerűen csak a lelkébe akarok férkőzni, forró testét magamhoz ölelni és átadni magam egy olyan bűnnek, aminek sose akartam. Ám a jelenléte, az ajkainak édes íze, mindent lerombol körülöttem. Szavai még ott visszhangoznak a fülemben, túlkiabálva a szívem heves dobogását és zihálásomat. Erősen tartom, élvezem minden érintését. Ujjainak nyomán, újra és újra, hangos nyögés szakad fel belőlem. Valahonnan nagyon mélyről. Csípőmet neki feszítem, lábaimmal szorosan vonom körbe derekát. Mint simulékony viperák, úgy szorítják combjaim ágyékát. Amint a hideg falnak ütődik hátam, kijózanodva szakadok el egy percre tőle. Homlokomat az övének döntöm, kapkodó lélegzetvételek között préselem ki magamból a szavakat. - Annyira gyáva vagy! Dönthettél volna másként! Ehelyett elvetted Bellát! Nem érdekelnek a kötelességeid! R*hadtul nem érdekel már semmi!- mohón lel rá újra szám az ajkaira. Olyan dühödten, hogy még magam is megijedek a hevességtől. - Tévedsz Rod...már nincs olyan, hogy mi! - harapok bele alsó ajkába, hogy ismét táncra hívhassam, nyelvemmel ízlelhessem meg, kisercenő vérét. Nem engedem már el. Már-már fájdalmasan szorítom magamhoz. Ujjaim határozottan nyúlnak nadrágja felé, követelőzve, kíméletlen gyorsasággal, hogy heves mozdulattal toljam lejjebb rajta mind a kettő ruhadarabot, ami megfosztja tőlem. Bőröm melegétől, vágyakozó ölemtől. Szinte tépem, rángatom, mint, ahogy pár másodperccel később a sajátomat is. Képtelen vagyok feleszmélni ebből az átkozott percből. Nincs menekvés egyikünknek sem. Combjaim széttárva kérlelem, hogy a két testből, egyetlen egy, dühös, lüktető halmaz váljon. Méreggel teli, édes gyönyörben lehessen részünk. Olyanban, mint, amiben még soha! Kell, hogy érezhessem erejét és vágyakozását, hogy szüksége van rám még! Át akarom adni neki a bennem tobzódó feszültséget. Azt akarom, hogy égjen a bőre tőle. A fájdalmam tudom, el fog illanni, egészen addig, amíg karjai között tart, hogy utána, újult erővel robbanjon be lelkembe és nem állok készen rá. Testem, mégis emlékszik rá. Az érintésére, a vágyakozó, kéjtől, reszelőssé váló hangjára. És most tudatom is emlékezni akar! Egy rothadó percre előhalászni, az elégetett fohászok közül. Nem lelem! Mutasd meg nekem Rodolphus! Építsük újjá a történetet! Legalább ezekre a hosszú, sikamlós pillanatokra! Utána, úgyis elválunk, mint két idegen. De ez a gyötrelmes perc most, csak a miénk! Gyászold meg velem a múltunkat! Gyászold meg, a leggyönyörteljesebb, legfeloldozóbb módon! Üdvözöljük egymást a mennyek kapujában!
■ ■ Zene ■ ■Felrobbant a világ... ■ ■credit
I solemnly swear
I am up to no good
Vendég
C’est la vie
Vendég
»
»Csüt. 30 Márc. - 10:20
Victoria & Rodolphus
Hirtelen fogalmam sincs, mit érzek. Hiszen annyi vágy és érzelem tódul össze bennem, hogy képtelen vagyok eldönteni, melyikre is kellene koncentrálnom. Ajkaim viszonozzák Vic hevességét, tetszik, hogy ilyen vad lett és ezt egy pillanatig sem rejtegetem előle. Kezeim mohón, rögtön a pólója alá csúsznak egészen fel a felsőtestén, megszorongatva mindenhol, jólesően markolva mellébe, miközben ő egy pillanatra megszakítja a csókunkat, én a nyakába harapok és csak hümmögök egyet. Természetesen nem esik jól amiket mond, de ez most nem az az idő, amikor ezen fogok vele vitázni. - Akkor csak te meg én vagyunk? - Kérdezek vissza hirtelen, sunyi tekintettel és kicsit makacsul mert én úgy érzem, hogy igenis még mindig létezik a "mi". Viszont lehet, hogy ez csak a jelen izgalom váltotta ki belőlem. Innen már teljesen azt érzem, hogy a szavak nem érnek semmit, úgyhogy csak tovább folytatom a csókot, és kicsit felszisszenek, amikor beleharap az ajkamba, majd a vér fémes ízét ízlelem számba, de nem érdekel, mert élvezem és kell ez most nekem. Nadrágom hamar lekerül rólam, fél kézzel tartom őt és erősen szorítom a falnak, miközben segítek lecibálni az ő ruháját is. Pillanatokig habozok csak, végigsimítok puha combján, majd erősen megmarkolva azt húzom magamhoz, minden kérdés nélkül határozottan hatolva be. Felnyögök, majd egy pillanatra elzárkózom a csók elől, beharapom ajkamat és gyors mozdulatokkal kezdek el ki be járni, miközben tekintetemmel az ő arcát figyelem. Elfelejtem, hogy ki vagyok. Elfelejtem, mit tettem és kivel. Csak eszembe jut az a sok emlék, amit együtt éltünk meg Victoriával. ami olyanná tett minket amilyenek most vagyunk. Kicsit durvábban folytatom az aktust, most úgy érzem, ezzel le tudjuk vezetni mindazt, amit érzünk, ami bánt minket, de mélyen legbelül tudom, hogy pár órával később ismét ugyan az lesz a helyzet. Victoria ugyan úgy utálni fog. És már talán sosem fogjuk úgy szeretni egymást mint régen. Elemelem a faltól, a pulthoz lépek, odébb söpröm a rajta lévő tárgyakat, majd felültetem rá és onnan folytatom tovább. Most én folyamodok csókért, és én harapok bele ajkába. Furcsa érzések keringenek bennem, de tudom, hogy most erre van szükségem. Victoriára van szükségem. És a lehető legjobban ki is fogom használni ezt az alkalmat, mert lehet, hogy nem lesz több ilyen.
My Darling Feels like your life is over Feels like all hope is gone You kiss it all away Maybe maybe
+18
- Lehettem volna a tiéd, Rod! - nyögöm ajkai közé és tekintetemben sötétség honol. Ígéretes árnyékok, feketeség, ami fullasztóan lepi el a fiút, beszökik a szívéhez, rámarkol, miközben az vad ritmusra dobban. Kitépi a helyéről. Nem hagy semmit, csak lüktető, fájdalmas üreget, amit a szavaim mérgezett igazsága tölt meg. - Már csak Te és Én vagyunk! Soha többet nem lesz olyan, hogy mi! - becsukom a szemeimet, testem vágytól fűtve vonaglik meg a karjai között. Olyan édesen és akaratosan, ahogy sose volt lehetőségem még. Ez a perc, csak a miénk most! A mételyezett billog, ami a lelkünket ékesíti, az tesz minket ennyire dühödté. Az emlékeink. A mi lett volna ha? Mi lett volna Rodolphus? Nem ez lett nekünk megírva...még csak most kezdődik! Minden egyes érintésére újabb és újabb nyögések szakadnak fel torkomból. Elveszek. Elveszek teljesen, a kontroll már rég nem tart kordában. Ízlelem csókjának fémes ízét és megborzongok. Csak az enyém! Most, itt, csak az enyém! Remegve várom a pillanatot, hogy egyek lehessünk. Túlságosan hangos, fülledt sikolyra nyílnak ajkaim, amint megérzem. Eltépem a láncokat, amik olyan régóta tartanak távol tőle. A realitás fájdalmát. Tekintetem pillantásába fúrom. Akarom, hogy lássa, mindennél jobban élvezem, amit tesz velem. Tenyerem arcára siklik, kikövetelem, hogy állja a szemkontaktust. - Azt akarom, hogy akárhányszor ránézel Bellára, csak én jussak eszedbe! - hördülök fel és kezeimet fenekére csúsztatom, hogy elvegyem, amire testem éhezik. Még mélyebb, gyorsabb, dühödtebb ritmusra hívom őt. - Csak én! - hangom rekedten, az élvezettől elsötétülve nyomódik ajkainak. Nyakába csókolok. Mit csókolok?! Harapom, tépem a finom bőrt, kettőnk vöröslő, véres lenyomatát hagyva rajta. Fejemet hátravetem, képtelen vagyok arra, hogy beszéljek. Testünk úgyis megteszi ezt helyettünk. A haragunk egymásnak robban. Olyan mélyről és olyan félelmetes intenzitással, hogy félő, mind a ketten megégünk. Lassított felvételként látom magunkat. Észre sem veszem, mikor emel el a faltól, már csak a pult hideg üvegének érintését érzem fenekem alatt. Nem tudatosul az elmémben, a fiolák hangja, amik a földre zuhannak, hogy összetörjenek és csak szilánkok maradjanak. Arcomat a nyakába fúrom, oda lehelem a sóhajaimat, nyögéseimet. Ráfújom bőrére az összes dühömet. Annyira puhák az ajkai! Merlinre...annyira puhák! Felszisszenek, a kéjes, apró fájdalom, ami számban pulzál, tovább hevít. Tarkójánál szorítom ajkaimhoz. Izmaim megfeszülnek, ölemből kiindulva, majd minden porcikámba szétterjedve, magával ránt a gyönyör. A megbocsájtást hozó eksztázis. Az erő, ami végre képes arra, hogy elsöpörjön minden haragot és kétségbeesést a lelkemből! Reszketve adom át magam Rodolphusnak. - Istenem...- lassan nyílnak ki szemeim. Hátamat óvatosan a pult lapjának vetem, kezeit a csípőmre vezetem és a gerincem körüli izmok megfeszülnek. Semmi másra nem vágyok jelenleg, csak arra, hogy hűségének és odaadásának magjait elszórja testemben. Hogy egy pillanatra csak az övé lehessek újra. Talán mégis létezik a "mi", de már nem tudjuk, hol keressük. Zihálásom betölti a kettőnk között lévő teret. Egy másodpercre se szakítanám meg vele a szemkontaktust. El akarom venni a kitartását, a fájdalmát, a ki nem mondott gondolatait...még mindig szeretem! Merlinre! Még...mindig szeretem!
■ ■ Zene ■ ■Egyszer úgyis hűvös lesz ■ ■credit
I solemnly swear
I am up to no good
Vendég
C’est la vie
Vendég
»
»Kedd 4 Ápr. - 22:31
Victoria & Rodolphus
Minden hév, ami felgyülemlett bennem az utóbbi időben, most, Victoria szavaira úgy tör ki belőlem, mint a láva. Nem mondhatnám, hogy a Bellával való házasságom előnyökkel jár, persze mindenki tudja, hogy jó páros vagyunk együtt ha csapatmunkáról van szó, de mindössze ennyi. Mélyen a szemeibe nézek, és szinte megvadulok amikor azt mondja, rá gondoljak mindig amikor Bellára nézek. Felszisszenek a harapásra, de jólesően nyögök fel a végén; ez a fájdalom fel sem ér azzal, amit akkor éreztem, amikor Victoria elutasított engem, amikor megharagudott rám az esküvő végett. - Mindig te jársz a fejemben! - Lehelem ajkaiba, és vad, gyorsuló tempóval élvezem ki ezen percek minden pillanatát. Egyik kezemmel végigsimítok a lányon, szinte minden porcikáját szeretném érezni a közelemben. Hajába túrok, kicsit meg is húzom azt, és csak még inkább fokozódik az izgalmam amikor a pultra kerülünk. Tekintetem végre végigfuttathatom rajta, pillanatokig szemébe nézek, kicsit megpihenek ott, és keresem benne, mélyen, azt a Victoriát akit régen ismertem. Hisz én még mindig így érzek iránta, még mindig úgy tudok rá gondolni, és szinte el is felejtem azt a hideg, hűvös jellemet akivel most találkoztam, először a hibáim után. A szorításom erősödik ahogy gondolataim is cikáznak, hosszú pillanatokig sokkal keményebben kezdeményezek, majd amikor érzem, hogy egészen nekem feszül, csípőjére emelem kezemet, és semmiképp sem állok meg még ő nem fürdik meg a gyönyörben, és ez a hang, az érzés, a gondolat oly erősen hat rám is, hogy nem sokkal utána kéjesen nyögök fel, és jólesően végzem be a dolgomat. Kicsit kimelegedtem, homlokomon apró izzadságcseppek lehetőek, szinte minden izmom megfeszül, de nem engedem el, csak nézem és mély levegőt veszek, hogy kicsit lenyugodjak. Nem tudom mit tegyek, hiszen mind tudjuk mi fog történni majd ha kilépünk innen. De nem szeretnék. Kezeimmel a hátát támasztom, közelebb húzom magamhoz. - Szükségem van rád, Victoria. - Még ha csak így, titokban is, de nem hagyom, hogy ettől jobban megromoljon a kapcsolatunk. Az érzéseim nem csak a hirtelen történtektől ugrottak nagyot, eddig is ott voltak és mit sem változtak, csupán kénytelen voltam elnyomni őket Bella miatt.
Kezdőlap
■ ■credit
